Kína két marékkal szórja a pénzt, de Orbán ügyesen elugrott előle

Orbán Viktor hétfőn újra megvillantotta a legendás magyar gógyit. Miközben vendéglátója, Hszi Csin-ping az előző nap még

a globalizáció új aranykoraként

ünnepelte saját ötletét, a szerencsétlen nevű Övezet és Út Kezdeményezést (BRI), a magyar miniszterelnök ügyesen csavarva a szót már

a globalizáció régi modelljének végéről

beszélt. Tartalmilag nem nagy a különbség a két mondat között, de míg Hszi állítása kellemesebben cseng a világközvélemény fülében, Orbáné jobban hangzik a migráns- és Brüsszel-ellenes propagandával globalizációellenesre hergelt hazai közvéleménynek. Bárcsak ez volna a legnagyobb probléma Magyarország szerepével a kínai tervben, amelynek részeként a magyar kormánynak sikerült az a bravúr, hogy

miközben Kína saját tervei szerint évi 150 milliárd dollárt fektetne be a projektben érintett országokban,

és már betervezett

900 milliárd dollárnyi költést a már megindult vagy már eltervezett építkezésekre,

Magyarországnak sikerült azt vállalnia, hogy

kínai hitelből, de végső soron saját forrásokból építtet kizárólag kínai vállalkozókkal egy olyan vasútvonalat, amin aztán a kínai áruk gyorsabban juthatnak el a nyugat-európai piacokra.

Az eredetileg 472 milliárdosra tervezett, a hivatalos közlések szerint is már 550 milliárdnál tartó, a valóságban inkább 750, kamatostul pedig már 949 milliárdos beruházás az optimista becslések szerint 2400 év alatt akár meg is térülhetne, addig csupán annyi járulékos haszonnal jár, hogy Budapestről újra annyi idő alatt lehet majd eljutni vasúton Belgrádba, mint egykor a Monarchiában. A vasút nyomvonalára a kínaiak még csak egy összeszerelőüzemet sem terveznek felhúzni.

Az EU-nak nem tetszik

A Budapest-Belgrád vasútvonal mint cseppben a tengert mutatja fel mindazt, ami miatt az EU ódzkódik a BRI-től. A fő kifogás, hogy a kezdeményezés keretében induló projektek pályázati rendszere átláthatatlan - a Budapest-Belgrád vasútnál névleg volt csak pályáztatás -, a megvalósult létesítmények pedig jellemzően kínai tulajdonban maradnak.

Bár Hszi elnök hívására a hétvégén 28 állam- és kormányfő és két miniszterelnök-helyettes is Pekingbe érkezett, a világ vezető gazdasági hatalmait tömörítő G7-csoport tagjai közül csak az olasz miniszterelnök, Paolo Gentiloni volt jelen. Az EU nyugati tagállamai közül még Spanyolországot képviselte a kormányfő, bezzeg az egykori keleti blokk országai közül Lengyelországot és Magyarországot a miniszterelnök, Csehországot az államfő, Romániát pedig az egyik miniszterelnök-helyettes képviselte.

Németország és Nagy-Britannia kormányfői visszamondták a meghívást, előbbi gazdasági, utóbbi a pénzügyminiszterét delegálta az egyeztetésekre. Az EU aggályait ennél is látványosabban jelezte, hogy a 28 tagállam nem volt hajlandó hivatalosan támogatásáról biztosítani a BRI-t.

Az EU nincs egyedül az aggályaival. Az Egyesült Államok látványosan távol maradt a pekingi fórumtól, az indiai kormányfő, Narendra Modi pedig hivatalos közleményében gyakorlatilag gyarmatosítási törekvésekkel vádolta Kínát, amely szerinte "más országok szuverenitásának aláásására" készül, és valójában csak az Indiai-óceán feletti kontroll megszerzése a célja.

Diktatúraexport

Hogy ez mennyire így lehet, azt legjobban a BRI egyik mintaprojektje a Kínai-Pakisztáni Gazdasági Folyosó (CPEC) példája mutattja. Ennek a terveit a hétvégi csúcstalálkozón véglegesítették. A legszínvonalasabb pakisztáni lap, a Dawn megszerezte a tervezet egyik példányát, amely alapján Kína

  • több ezer hektárnyi pakisztáni termőföldet szerezhet "mintaprojektek" létrehozására;
  • a Karacsi kikötőből Kínába vezető tervezett vezetékhálózat mentén fekvő városokban 24 órás megfigyelőrendszert építhet ki;
  • a frissen kiépítendő optikai adatátviteli hálózatokon pedig a kínai állami médiával együttműködésben onthatják a kínai propagandát a pakisztáni tévétársaságok.

Ez utóbbi nem is annyira burkolt célja az egész projektnek. Hogy mi is a BRI, azt még a kínai hivatalosságok is csak nehezen tudják összefoglalni. Kezdjük a névvel, amiből agyzsibbasztó módon az "út" valójában a tengeri szállításra vonatkozik, a szárazföldire valamiért az "övezet" kifejezést találták alkalmasabbnak. De hogy mi ez az egész, azt valamiért zavaros zenei hasonlatokkal próbálták kifejteni.

He Ja-fej, a külügyminisztérium volt viceminisztere (a kínai külügyi nómenklatúrába most ne menjünk bele) szerint

"a BRI nem szóló dal, hanem kórusmű".

A hivatalos Új Kína Hírügynökség szerint

"a kínai megoldás a globális gazdasági bluesra".

Vang Ji külügyminiszter szerint epdig

"minden érintett fél közös szimfóniája".

Ebből a metafóra-szőnyegbombázásból nem könnyű kikeveredni, nézzük inkább tartalmi oldalról. A projekt lényegében

Kína valuta-, cement- és acélfeleslegének értelmes lekötését szolgálja,

vagyis a valutatartalékaikat alacsony kamatozású államkötvények helyett infrastrukturális projektekbe fektetnék, melyek képesek felszívni a kínai cement- és acélipar túltermelését, egyben gyorsabb hozzáférést adnának a kínai termelővállalatoknak a globális piacokhoz.

Emellett Kína a közép-ázsiai térség ingatag államaiba történő befektetésektől a régió, így az azzal határos, jelentős muszlim népességű, lázongó nyugati tartomány, Hszicsiang stabilizálódását reméli.

A tengeri útvonalak fejlesztésétől pedig az Indiai-óceán már említett kontrollja mellett a dél-kínai tengeri területi igényei megerősítését, vagyis a terjeszkedést. Az utóbbi nem irreális célkitűzés, de a közép-ázsiai tervekkel szemben még Kínán belül is felmerültek kifogások, például az, hogy ezekben az országokban

egyszerűen nincs értelmes cél, amibe érdemes lenne befektetni.

A program ezen részébe bevont vállalatok körében már "egy út, egy csapda" néven emlegetik a projektet az Economist szerint.

Mindezek alapján az valóban kétséges, hogy a projekt jelen formájában valóban a globalizáció Hszi által emlegetett új reneszánszát hozná el. Így Orbán helyzetértékelése igazabbnak tűnik, különös tekintettel arra a megállapítására, hogy Kína, a hagyományos, nyugati globalizációval szemben biztosan nem fog a résztvevő országok demokratikus intézményrendszerének épsége, vagy az emberi jogok helyzete miatt aggódni. A pakisztáni példa alapján inkább ennek ellenkezőjére számíthatunk.