• Trump végső pusztítással fenyegetőzik arra az esetre, ha Észak-Korea még egy rakétát kilő.
  
• Észak-Korea éppen ettől akarná elrettenteni ellenségeit a rakétakísérleteivel.
  
• Vagyis aligha hagy fel velük, amivel kellemetlen döntésre kényszerítheti Trumpot.
  
• Mert vagy az derül ki, hogy a fenyegetés csak blöff volt;
  
• vagy tényleg kénytelen lesz porig rombolni Észak-Koreát, amely még atomfegyverek nélkül is képes pár százezer, de akár néhány millió ember elpusztítására.
  
• Amitől ez esetben semmi nem is tartaná vissza.
  

„Én még mindig úgy gondolom, hogy le kéne bombáznunk a gátakat [Észak-Vietnamban]. Így gondolom... fulladnának meg emiatt emberek?” – fordult Richard Nixon 1972. április 25-én nemzetbiztonsági főtanácsadójához, Henry Kissingerhez. „Emiatt úgy kétszázezer ember fulladna vízbe” – felelte Kissinger. „Oh, hát akkor nem, nem. Akkor már inkább dobnék rájuk atombombát. Az készen áll?” – kérdezte Nixon. „Szerintem az már túl sok lenne. Túl sok” – felelte Kissinger. „Az atombomba. Az zavar? Csak azt akarom, hogy nagyban gondolkodj, Henry, az ég szerelmére!” – vágta rá Nixon. Kissingernek elakadt a szava. [Rick Perlstein (2008): Nixonland - The Rise of a President and the Fracturing of America. Scribner paperback. pp. 649-650.]

Akik védeni próbálják, és ők nincsenek sokan, Richard Nixon Őrült elméletét (amiben az „őrült” – madman – főnév, nem jelző) hozzák fel Donald Trump mentségére. Trump kedden azzal fenyegette meg Észak-Koreát, hogy ha nem hagy fel a provokációkkal, akkor „olyan tűzzel és haraggal csapunk le rá, amilyet még nem látott a világ”. Részben igazuk van, Trump jól hozza az őrült figuráját. De csak részben van igazuk. Nixon maga így magyarázta amúgy nem túl eredeti elméletét – Niccolò Machiavelli már 1517-es, Értekezések Titus Livius első tíz könyvéről című művében azt írja, hogy néha „nagyon is bölcs dolog őrültséget tettetni” – kabinetfőnökének, H. R. Haldemannak: „Őrült elméletnek hívom, Bob. Azt akarom, hogy az észak-vietnamiak komolyan elhiggyék, hogy már bármit megtennék a háború lezárásáért. Majd kikotyogjuk nekik, hogy »az ég szerelmére, tudjátok, hogy Nixon megszállott, ha a kommunizmusról van szó. Nem tudjuk megfékezni, ha dühbe jön - és nála vannak az atombomba indítókulcsai«. Két napon belül személyesen Ho Si Minh fog békéért könyörögni Párizsban.” (H. R. Haldeman (1978): The Ends of Power. Times Books. p. 122.)

A lényeg, hogy Nixon racionális játékosokkal akarta elhitetni magáról, hogy őrült. Azt feltételezni, hogy Kim Dzsongun és a világtól évtizedek óta elzárt Észak-Korea racionális aktorok, hazárdjátéknak tűnik. Bizonyítékát legalábbis még nem adták ennek, még ha pont az atomfegyverkezés erőltetésére akár racionális magyarázatot is találhatunk. Végtelen optimizmussal ebből akár arra is lehet következtetni, hogy Kim tisztában van Észak-Korea tényleges képességeivel, így az interkontinentális rakétákat és az atombombát csak elrettentésre szánja. 

Arra viszont nem kell következtetni, mert tények bizonyítják, hogy Kim és a rezsim egyáltalán nincs tekintettel saját népe jólétére, és egyetlen célja a hatalom megtartása. Ez pedig a legjobb esetben is kétesélyessé teszi, hogy hogyan reagálhat arra, ha a nukleáris elrettentés mégis kevésnek bizonyul. Különös tekintettel arra, hogy a Koreát kettéosztó demilitarizált övezet határán fekvő, 26 milliós metropolisszá és a világgazdaság egyik központjává fejlődött dél-koreai főváros, Szöul az észak-koreai tüzérség hatótávolságán belül van, így elpusztításához még csak atomfegyverekre és rakétákra sincs szükség.

Átlépni a határt

Amennyit kalapál, Donald Trump néha fején találja a szöget. Barack Obama 2012 augusztusában lehetetlen helyzetbe hozta magát, amikor azzal fenyegette Bashar el-Aszad szír diktátort, hogy ha csak jelét látják annak, hogy a szír rezsim vegyi fegyverek bevetésére készül saját népe ellen, azt vörös vonalnak tekintik, melynek átlépése esetén az Egyesült Államok hadserege be fog avatkozni a háborúba. Egy évvel később, 2013. augusztus 24-én Aszad bizonyíthatóan legalább 322, a visszafogottabb becslések szerint is legalább ezer polgári áldozatot követelő gáztámadást hajtott végre Damaszkusz lázadó kézen lévő elővárosaiban. „Obama elnök nagyon rossz helyzetbe hozta magát, amikor arról beszélt, hogy Szíria átlépi a VÖRÖS VONALAT” – írta Trump. Igaza volt. Obama fenyegetése blöffnek bizonyult.

„Bashar Aszad ma erősebb, mint mielőtt Obama katonai akcióval fenyegette. Obama ezt tényleg elszúrta” – írta Trump. Igaza volt. Tény ugyan, hogy a katonai csapás elmaradása ellenére Obama ki tudta alkudni a szír rezsim tömegpusztító fegyvereinek ellenőrzött leszerelését, de egyrészt ez nem volt teljes, Aszad hadserege néha-néha bevet mérges gázokat a harcokban. Másrészt ez a megállapodás nyitott utat az oroszok szíriai beavatkozásához. A be nem váltott fenyegetés ráadásul jelentősen csökkentette az Egyesült Államok verbális elrettentő erejét. Ha az Egyesült Államok egy évek óta kétfrontos háborút vívó, az összeomlás szélére sodródott ellenséggel szemben sem mer katonailag fellépni, akkor ugyan mi félnivalója volna az ennél jobb pozícióban lévő ellenfeleinek?

Négy évvel később Trump minimum ugyanekkorát hibázott, ha nem nagyobbat. A tét most nem az Egyesült Államok szavahihetősége, hanem a tényleges biztonsága. Ez esetben indokolt a fenyegetőzés, de ahogy William J. Perry, Bill Clinton egykori hadügyminisztere, egyben az atomfegyverek és a nukleáris fegyverkezés nemzetközileg elismert szakértője írja, „a nukleáris elrettentés csak akkor hatásos, ha a fenyegetést hitelesnek értékelhetjük. A hetvenkedés csak árt a nemzetbiztonsági pózolásunknak”. (Pózolásnak – posture – hívja az amerikai zsargon mindazt a határozott katonai fellépést, amely még a konkrét hadviselésen innen van. Pózolás például az, ha az Európában állomásozó amerikai haderő harckészültségét bizonyítandó összevonja csapatait.)

Mi sülhet ki ebből? Két fő forgatókönyv látszik kibontakozni, és egyik se túl biztató, még ha a III. világháború kirobbanásával ez esetben nem feltétlenül kell is számolnunk. Arra kevés valós esélyt látok, hogy akár Kína, akár Oroszország Észak-Korea miatt keveredjen fegyveres konfliktusba bárkivel. Arra már többet, hogy

Észak-Korea rálicitál Trump blöffjére

Az északi hadsereg az amerikai kémműholdak felvételei alapján a héten hajóelhárító cirkálórakétákkal szerelte fel hajóit, egyértelmű jeleként annak, hogy készülnek egy esetleges amerikai csapásra, melynek fő erejét minden valószínűség szerint egy flottaharccsoport jelentené. Egyben megelőző csapással fenyegettek az amerikai stratégiai bombázók legközelebbi, guami bázisa ellen. Ilyen biztosítékok mellett akár egy újabb rakétakísérletet is megkockáztathatnak. Trump fenyegetése alapján már erre, a provokációra is az Isten haragját kéne zúdítania az Egyesült Államoknak Észak-Koreára. Esélyes, hogy ezt végül mégse teszi meg.

Amiből egyrészt Észak-Korea joggal következtethet arra, hogy a nukleáris elrettentés működik. Ezt amúgy minden eddigi történelmi tapasztalat is alátámasztja. Másrészt ugyanerre a következtetésre juthat az atomprogramjáról épp csak lebeszélt Irán is, mely látván, hogy az amerikai fenyegetés nem valós, és valójában nem jár pusztító következményekkel a nukleáris csapásmérő képesség kifejlesztése, felmondhatja az Obama elnöksége alatt nagy nehezen megkötött atomalkut. Pláne, hogy vannak arra utaló jelek, melyek szerint Trump amúgy is ki akarja provokálni az atomalku felmondását.

Irán atomhatalommá válása dominók végtelen sorát boríthatja fel. Ha Iránnak atomfegyvere lesz, a regionális nagyhatalmi pozíciójában fenyegetett Szaúd-Arábia is mindent meg fog tenni egy atomfegyver beszerzéséért. Pénzük van rá, Pakisztánban pedig akár eladót is találhatnak. Ez elég komoly fegyverkezési versenyt indíthat be egy olyan térségben, ahol Szaúd-Arábián kívül is vannak még országok, amiknek pénzük van elég, és amelyek közül Katar éppen elég rossz viszonyban van Szaúd-Arábiával ahhoz, hogy aggassza egy ilyen fejlemény. És akkor a saját jogon atomhatalom Izraelről még nem is beszéltünk, és inkább bele se mennék. Nézzük inkább a másik lehetőséget:

Trump beváltja a fenyegetését

Ez az előzőnél azonnalibb és  konkrétabb következményekkel járna. Ez esetben Trump valóban pusztító csapással reagálna egy újabb északi provokációra, amelyet persze Észak-Korea se hagyhatna válasz nélkül. A jobbik forgatókönyv ez esetben az, ha az északiak nukleáris robbanótöltettel szerelt interkontinentális rakétája célt téveszt, netán az amerikai rakétavédelem még a levegőbe szétlövi. Ez utóbbi járulékos haszna lehet, hogy elrettentőleg hathat a többi atomhatalomra. Amiből persze akár az is következhet, hogy minden atomhatalom gyors fegyverfejlesztésekbe kezd elrettentő képességének fenntartása érdekében. Ebből akár még valami szimpatikus is kisülhet, végül is a Szovjetunió egy hasonló fegyverkezési versenybe roppant bele, és a szinte teljes egészében nyersanyagvagyonától függő Oroszország gazdaságilag nincs sokkal különb helyzetben a Szovjetuniónál.

Ha minden a legideálisabban alakul is, nagy árat kéne fizetni érte. Még ha az észak-koreai atomcsapást sikerül is elhárítani, arra minimális esély van, hogy az északi hadsereg ne tegyen jelentős károkat Szöulban. A város bombázásával pár százezer, akár néhány millió ember életét is kiolthatják, és az az észak-koreai nép szenvedései alapján bizton állítható, hogy Kimnek nincsenek különösebb erkölcsi aggályai a tömeggyilkossággal szemben. A tüzérség támadása ellen nincs mivel védekezni, az ellen a legjobb légvédelmi rendszerek is hatástalanok.

Rosszabb esetben az északiak rakétái is hatékonynak bizonyulnak, így Szöul mellett még pár japán és amerikai metropolisz is áldozatul esik. Egy-két kaliforniai nagyváros megsemmisülése ahhoz talán kevés, hogy megroppantsa az Egyesült Államokat, vagyis hogy Kína és Oroszország esélyt lásson a hatalmi egyensúly végleges átbillentésére, de az elviselhetőnél pár százezerrel több áldozattal járna.

És ha végül nem történik semmi?

Elvben ez a lehetőség is fennállna. Most, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa Kína és Oroszország ellenkezése nélkül még szigorította is az Észak-Korea elleni szankciókat, akár még esély is lehetett volna rá, hogy kvázi szövetségesei rábírják Kimet a rakétakísérletek feladására. Trump bombasztikus nyilatkozatával ellehetetlenítette ezt. Észak-Korea a jobbik esetben fejlesztette azért atomfegyvereit, hogy elrettentse az amerikaiakat egy ilyen megsemmisítő csapástól. Kim apja akkor kezdett komolyan atomfegyverkezésbe, amikor George W. Bush amúgy nem indokolatlanul felmondta a korábbi, az atomfegyverkezést korlátozó megállapodást, és keményebb fellépéssel kezdett fenyegetőzni. De még Bush se fenyegetett végső pusztítással. Arról pedig még egy racionális aktort is nehéz lenne meggyőzni, hogy akkor adja fel már meglévő nukleáris képességeit, amikor ténylegesen is végső pusztítással fenyegetik. Hát még Kim Dzsongunt, akinek a legrémisztőbb tulajdonsága pont a kiszámíthatatlansága, és az, hogy őt tényleg mindenki őrültnek gondolja.