A jóságos Lee tábornok vagy egy rasszista szörnyeteg szobráért tüntet az amerikai szélsőjobb?

2017-ben Amerika-szerte elkezdődött a Konföderáció vezetőiről készült szobrok lebontása. Májusban New Orleans-ban kavart nagy port, hogy a városi önkormányzat két évnyi jogi huzavona után elszállíttatta Robert Edward Lee tábornok, az amerikai polgárháborúban harcoló déli konföderációs sereg főparancsnoka, és Jefferson Davis, a Konföderáció elnöke szobrait. A lépés ellen már New Orleansban is tiltakozott több amerikai szélsőjobboldali, rasszista, fajvédő és neo-konföderalista csoport, és a szobrok elszállítását végül komoly vereségként élte meg a Trump hatalomra kerülését is segítő, leginkább alt-rightnak nevezett, magát modern jobboldalinak valló csoport is.

Lee szobra New Orleansban.Fotó: AFP PHOTO/BEN DEPP

Augusztusban pedig a virginiai Charlottesville-ben indult nagyszabású tiltakozás, Lee és egy másik konföderációs tábornok, Thomas Jonathan „Stonewall” Jackson szobrainak védelmében. Eleinte szimpatizált a tüntetőkkel az amerikai jobboldal meglepően nagy része, főleg azért, mert az Egyesült Államokban Lee tábornokot nagyon sokan pozitív történelmi figuraként ismerik. Mikor később megjelentek az ellentüntetők, és a rendezvény rasszista erőszakhullámba torkollott, a korábbi, mérsékeltebb támogatók kihátráltak a demonstrálók mögül, és azt kezdték hangoztatni, hogy ez a fajta agyatlan rasszizmus nem méltó Lee tábornok szelleméhez.

Annak, hogy Lee-t ennyien szeretik, az az oka, hogy a közvélekedés szerint a tábornok ugyan a rabszolgatartó Dél oldalán harcolt a polgárháborúban, de katonai-stratégiai zsenialitása, hithű kereszténysége és a háború utáni országépítő munkája miatt megérdemli a tiszteletet, ráadásul a rabszolgatartásért amúgy sem volt túlzottan oda.

Az amerikai történészek túlnyomó többsége szerint ez azonban szinte teljes egészében tévhit.

Lee a valóságban is remek taktikus volt ugyan, (erről árulkodnak a polgárháború elején aratott fényes katonai győzelmei), de szép számmal követett el stratégiai hibákat is: nem tudta idejében az Unió területére áthelyezni a fő hadszínteret, nem tudta rendesen kézben tartani a saját seregét, és rosszul mérte fel, hogy mennyit árthat konvencionális háborúval a sokkal sűrűbben lakott és fejlettebb iparral rendelkező északi államoknak.

A tábornok ezen kívül valóban hithű keresztény volt. Fiatalabb korában, mikor az amerikai hadsereg hadmérnökeként járta a kontinenst, és remek dolgok építésében vett részt, emlékiratai szerint a keresztényi szeretet jegyében megkönnyezte a mexikói civil halottakat Veracruz ostromakor. A rabszolgaságról azonban minden esetben úgy írt, mintha a fehérek keresztényi kötelessége lenne rabszolgasorban tartani a feketéket, akik örülhetnek, hogy még így is jobb nekik, mintha Afrikában maradtak volna.

A rabszolgaságról alkotott nézetei jelentik a legproblémásabb pontot Lee megítélésében.

Ő maga is rabszolgatartó ültetvényes volt, és a korabeli feljegyzések szerint még a déli urakkal összehasonlítva is rosszul bánt a rabszolgáival. Nemcsak fizikailag bántalmazta őket a beosztottjain keresztül és néha személyesen is, de a rabszolgacsaládok szétszakításában is élen járt. Egy feljegyzés szerint 1860-ra az ültetvényén csak egyetlen rabszolgacsalád maradt egyben, a többit azzal szakította szét, hogy az egyes családtagokat különböző, távoli ültetvényekre adta bérbe. A családok ilyen szétszakítását tartják a mai napig a rabszolgatartók egyik legbrutálisabb tettének, hiszen rengeteg feketétől vették el újra és újra azt a minimális családi védőhálót is, ami segíthette volna őket a boldogulásban. Ezt a hátrányt a felszabadítás után is iszonyatosan nehéz volt leküzdeniük a déli feketéknek.

Fotó: CHIP SOMODEVILLA/AFP

Lee ezen kívül több levelében is elárulta, hogy a feketéket számos területen alacsonyabb rendűnek tekinti a fehérekkel szemben. Éppen ezért a hadserege brutális kegyetlenséggel bánt a háború során fogságba ejtett északi feketékkel, megkínozták és nem egyszer lemészárolták őket. Miután Lee bevonult Pennsylvaniába, az ottani szabad feketéket rabláncon küldte haza délre. Sőt, annyira lenézte a feketéket, hogy nem volt hajlandó bevenni őket a hadifogolycserékről szóló tárgyalásokba sem, annak ellenére, hogy a Konföderáció jobban járt volna, ha az északi javaslatnak megfelelően fekete hadifoglyokat is kicserélt volna északi fogságba esett déli katonákra.

Történészek szerint Lee feketékkel szembeni hozzáállása a háború után sem változott sokat: a virginiai Lexingtonban lévő Washington Egyetem (Lee halála után Washington és Lee Egyetem) rektoraként nem igazán lépett fel azokban az ügyekben, amikben az intézmény diákjai feketékkel szembeni bűnöket követtek el. Pedig volt ilyenből jócskán: az egyetemnek saját Ku-Klux-Klan-fiókszervezete volt. Lee tétlensége azért is furcsa, mert egyébként arról volt híres, hogy vaskézzel irányította az egyetemet, és a hallgatók legkisebb kihágását is szigorúan megbüntette.

Ezek után talán érthető, hogy az amerikai feketéket miért zavarja, hogy az ország, aminek állampolgárai szobrokat állít Lee tábornoknak. Hogy a tábornok miért él a mai napig sokakban pozitív figuraként, az elsősorban a polgárháború utólagos átértelmezésének köszönhető. Ebben pedig az északiak is partnerek voltak, hiszen nekik a polgárháború után nagyobb érdekük fűződött a déli fehérekkel való mihamarabbi megbékéléshez, minthogy a rabszolgaság örökségével való szembenézést támogassák. Így ki is alakult az a déli konföderációs nosztalgia, amit ma is ismerünk. Nem véletlen, hogy Ta-Nehisi Coates, a neves fekete újságíró és aktivista az interjúiban gyakran felhozza, hogy mit is vár az ember egy olyan országtól, ahol még a XX. század második felében is a Hazárd megye lordjai volt az egyik legnézettebb sorozat, amiben két fehér férfi egy konföderációs zászlóval díszített, Lee tábornok nevű autóval rója a déli utakat.

Fotó: Wikipedia

Az persze ettől még továbbra is nyitott kérdés, hogy érdemes-e 2017-ben lerombolni és áthelyezni több mint 100 éve álló szobrokat, vagy hogy a fehér fajvédőknek joguk van-e követelni, hogy ne bántsák az általuk idealizált történelmi személyek szobrait. Mielőtt azonban ezen elkezdünk gondolkodni, érdemes tisztázni, hogy bár a konföderációs hadseregben voltak olyanok, akik a háború után tényleg sokat tettek az amerikai megbékélésért és a modern nemzetépítésért, de Robert E. Lee nem tartozik közéjük.

Lee tábornokról ebben az Atlantic-cikkben érdemes még olvasni.