Az Egyesült Államokban 1956 elején mutatták be a The Conqueror (A hódító) című szélesvásznú, színes filmet Dick Powell rendezésében, John Wayne-nel a főszerepben. A film anyagilag nem volt teljes kudarc, mivel a költségvetése 6 millió dollárt tett ki, a bevétele pedig 9 millió volt, ez pedig elég volt ahhoz, hogy 1956-ban az észak-amerikai mozifilmek közül a 11. legsikeresebb legyen. (Mai árfolyamon ez 55 millió dolláros költség és 82 milliós bevétel.)

Kritikailag viszont bukás volt a film, bár a maga idején még meglepően elnézően írtak róla. Az idő próbáját sem állta ki, sőt a legrosszabb filmeket gyűjtő listákon mindig előkelő helyen szerepel. Nagyon rossz a történet, a film a Cinemascope ellenére sem túl látványos, John Wayne szörnyű mongol nagykánként – bár az ő karrierét a szerep kicsit sem törte meg, mert nem sokkal később jelent meg az egyik, ha nem a legjobb filmje, Az üldözők –, és ezen felül is ezer kisebb gond van vele (például csak 2 ázsiai szerepel a mongolokról szóló filmben). Már az is kár, hogy ennyire nem jött össze semmi, az viszont tragikus, hogy a forgatásba minden jel szerint több tucat ember szó szerint belehalt.

A XX. század leggusztustalanabb milliárdosa

A tragédiáért a legfőbb felelős Howard Hughes, akit Leonardo Dicaprio játszott az Aviátorban. Ő volt a XX. század egyik legérdekesebb, egyben valószínűleg a leggusztustalanabb, hatalom- és szexfüggő milliárdosa. A 3 órás Aviátorba sajnos csak egy nagyon kis szelete fért bele a teljes életútnak, a sok bűncselekménynek és a rengeteg, szó szerint gyomorforgatóan undorító részletnek, amiket kimerítően összefoglal Charles Higham a film alapjául szolgáló életrajzi könyvben.

• Az extrém hipochonder multimilliárdos az 1950-es évek közepén már úgy elborult, hogy képes volt naphosszat meztelenül ülni a lakásában a lámpát bámulva, hátha észrevesz egy legyet, amit elintéztethet a mormon testőreivel, akik nem használhattak rovarirtót, de még légycsapót sem, nehogy felkavarják a légkondicionáló rendszerben leülepedett kórokozókat.
  
• Néha egy ültő helyében megevett több mint egy kiló húst, egy csomó csokoládét és fagylaltot, aztán három napig nem evett. Sosem ivott, cserébe mindenféle gyógyszer függője lett.
  
• Bár mindent papírzsebkendővel fogott meg (az ajtókat pedig a biztonság kedvéért csak lábbal berúgta), és senki sem mehetett a közelébe, mégis rengeteg férfival és nővel szexelt. Egy csomó fiatal nőt tartott szigorú megfigyelés alatt kijelölt házakban, hogy bármikor a rendelkezésére álljanak, pedig a többségükkel végül sosem találkozott.
  
• Idősebb korára gyakorlatilag teljesen eltűnt az izomzata, a bőre lottyadt és szürke lett, a testszaga pedig állítólag leginkább egy döglött kecskéére emlékeztetett, ami nem csoda, tekintve, hogy hónapokig ugyanazon a szeméttel, zsebkendőkkel, vizelet-, ürülék- meg spermafoltokkal teli ágyneműn hevert, fogmosás helyett pedig évtizedek óta valami rejtélyes anyagot rágott.
  
• Miközben az emberei csak jeges vödrökbe hugyozhattak, ő maga hol a földre vizelt, egy zsebkendőt terítve a tócsára, hol nagy agyagkorsókba zárta a vizeletét, amit még a repüléseire is magával hurcolt, és éveken keresztül így őrizgetett.
  

Higham még több száz hasonló történetet ásott elő az egyébként félig süket Hughesról, úgyhogy akit a különc milliárdos filmsztárokkal, repülésekkel, szexszel, maffiózókkal, botrányokkal, politikai összeesküvésekkel és egyéb érdekességekkel teli élete, mindenképp olvassa el a Howard Hughes titokzatos élete című 1993-as könyvet, aminek A hódítóról szóló része talán mind közül a legsötétebb. (Az azóta elhunyt sztáréletrajzírót egyébként egyes korábbi könyveinél érte olyan vád, hogy kiszínezte a történeteit, de mindig meg tudta védeni magát, és ha csak a tizede igaz annak, amit Hughesról írt, az is bőven elég.)

Mongol hordák a radioaktív mormon városban

Az ekkor 49 éves Howard Hughes az RKO filmstúdió tulajdonosaként pénzelte az addigi legköltségesebb filmjét, és 1954 elején a utahi St. George környékére küldte a stábot forgatni. Nagy erőkkel dolgoztak: 200 ember igyekezett több mint 250 négyzetkilométernyi érintetlen területet sivataggá változtatni, 1000 lovat és 5000 statisztát alkalmaztak, 12. századi mongol és tatár falvakat építettek régi rajzok alapján, és két házat meg 27 szállodát foglaltak le.

Több kisebb kellemetlenség is zavarta a forgatást. A két főszereplő, John Wayne – aki a közhiedelemmel ellentétben nem pechére kapta meg a szerepet, hanem évekig lobbizott érte, pedig korábban már befürdött egy nem sokkal jobb Hughes-filmmel – és a producer akkori szeretője, a gyógyszerfüggő, ideg-összeroppanás szélén álló Susan Hayward szenvedett az 50 fokos hőségben. Pedro Armendariz lova megbotlott, és levetette a színészt, akinek eltört az állkapcsa. Haywardot majdnem megharapta egy párduckölyök, ezért azt kicserélték egy kézzel festett pumára, Wayne sólyma pedig megbetegedett, így újat kellett betanítani, ami többnapos késést okozott.

De volt egy, a fenti apróságokat teljesen elhomályosító körülmény is, amiről ráadásul a stáb nem is tudott, csak évtizedekkel később fejtették vissza. Akkoriban ugyanis St. George az USA egyik legveszélyesebb helye volt: 1953. május 19-én, amikor Hughes még csak tervezgette a filmet, az 1951 óta elvégzett 100 kísérleti atomrobbantás közül végrehajtották az utolsót Nevadában. A radioaktív hamu nagy kiterjedésű lakott területet borított be, köztük a 230 km-re lévő St. George-ot is. A hatósugáron belül senkit sem költöztettek ki.

Hughes, aki harcos antikommunista és még annál is nagyobb közpénztolvaj volt, rengeteg fegyvert gyártott az amerikai hadseregnek, jó kapcsolatokkal rendelkezett Washingtonban és a Pentagonban, így valószínűleg tudott a titkos kísérletekről, mivel ebben az időben Nevadában folytatott fejlesztéseket, és éppen a próbarobbantások utóhatásai miatti félelmében halasztotta el azokat. St. George-ba sem ment el soha, helyette rabszolganők válogatásával töltötte az időt: a kerítői szállították neki a lányokat, akik aztán Dzsingisz kán háremét alkották a filmben. (Nekik Michael Woulfe olyan kosztümöket tervezett, amik miatt hosszan kellett csatározni a cenzori hivatallal.)

Pedig a Mojave-sivatagban is forgathattak volna, de Hughes valamiért – talán a mormon testőreinek hatására – a mormon városra, St. George-ra esett a választása. A milliárdosnak sok nagy bűne volt a partnereivel és a beosztottjaival való erőszakoskodásaitól az adócsaláson át, a maffiával való üzletelésen keresztül a kubai CIA-akciókig, de mindegyiknél súlyosabb volt az, ahogy a veszéllyel nem törődve St. George-ba küldte a filmeseket. Ráadásul azt is elhallgatták, és csak évtizedekkel később derült ki, hogy Hughes Hollywoodba szállíttatott 60 tonnányi radioaktív homokot, hogy folytathassák a sivatagi jeleneteket.

Statisztikailag valószerűtlen, tömeges megbetegedések

A forgatás után sorra betegedtek meg a stábtagok. Susan Hayward tüdő-, majd agydaganatot kapott, és 1975-ben meghalt, az Aranypolgárból is ismert Agnes Mooreheadet pedig méhnyakrák vitte el 1974-ben. John Wayne 1964-ben tüdőrákos lett, ezért kivették a teljes bal tüdejét, majd 1979-ben gyomorrákban hunyt el. Dick Powell rendező is rákban halt meg, már 1963-ban. Mind a négyen láncdohányosok voltak, és a legtöbben a dohányzásra gyanakodtak, Wayne például a saját betegségeit a napi 6 doboz ciginek tudta be. De szintén rákban halt meg két másik mellékszereplő is: Pedro Armendáriz 1963-ban, illetve a tüdőrákos John Hoyt, bár ő csak 1991-ben. Wayne és Hayward több olyan rokona is rákos lett, akik ellátogattak a forgatásra: John Wayne egyik fia bőrrákos lett, egy másiknak pedig a melléből kellett kiműteni egy daganatot, míg Hayward fiának egy jóindulatú daganatot távolítottak el a szájából.

A People magazin szerint a 220 stábtagból a nyolcvanas évek végére 91 ember lett rákos, közülük 46 bele is halt a betegségbe.

Dr. Robert Pendleton, a Utahi Egyetem akkori biológiaprofesszora 1980-ben azt mondta, ilyen számok esetén már járványról beszélhetünk. Szerinte ennyi embernél statisztikailag legfeljebb harminc-egynéhány esetben kellene kialakulnia valamilyen ráknak, a 91 pedig olyan sok, hogy ha az áldozatok a sugárzás miatt perelnének, még a bíróság előtt is megállna az ügyük. Néhányan fontolgatták is, hogy bepereljék a kormányt, amiért az elhallgatta a nukleáris kísérletek miatti valós veszélyeket.

Persze száz százalékig biztosak ennyi év után semmiben sem lehetünk (például a sok láncdohányos miatt), de ha statisztikailag nézzük, annak az esélye, hogy egy amerikai férfi élete során rákos lesz, 43 százalék, míg annak, hogy rákban hal meg, 23 százalék. Ez nőknél kicsit alacsonyabb, 38 és 19 százalékról beszélhetünk.

Howard Hughes saját filmje

Howard Hughes neve egyébként nagybetűkkel szerepel a film elején, és a producer annyira belefolyt a tervezésbe, hogy a jelmezeket, főleg a háremhölgyek ruháit aprólékos gonddal alakíttatta. Nem csak a sajátjának érezte a filmet, hanem azzá is tette: nem sokkal azután, hogy másfél évvel a forgatás befejezése után végre bemutatták A hódítót, Hughes 12 millió dollárért felvásárolt minden kópiát, hogy egyedül ő nézhesse. (A Universal Pictures csak a mágnás halála után, 1979-ben szerezte meg a filmet.) Charles Higham így írt erről:

„Újra és újra, több százszor levetítette magán-vetítőtermében. Senki sem tarthatott vele a vetítéseken, és egy idő után a vetítőgépet is inkább ő kezelte. Nem kétséges, hogy eközben rendszeresen megpróbálta csúcsra juttatni önmagát.”