A Nyugat nagyon bírja a kurdokat, de úgy tűnik, megint kihátrálunk a függetlenségük mögül

Szeptember 25-én az iraki kurdok az elmúlt 12 évben már második alkalommal tartottak népszavazást a függetlenségükről, és a végeredmény most sem okozott nagy meglepetést: magas részvétel mellett a kurdok elsöprő többsége az Iraktól való elszakadásra szavazott.

Ennek ellenére nagyon úgy tűnik, hogy a belátható jövőben nem nagyon lesz Kurdisztán nevű független állam a Közel-Keleten.

Fotó: SAFIN HAMED/AFP

Ez szeptember 29-én vált teljesen nyilvánvalóvá, amikor Rex Tillerson amerikai külügyminiszter bejelentette, hogy az Egyesült Államok kormánya nem ismeri el az egyoldalú, és az iraki kormány által alkotmányellenesnek nyilvánított népszavazás eredményét, és hogy az USA továbbra is az egységes Iraknak nyújt támogatást.

Az amerikaiak és velük együtt több nyugati kormány már a népszavazás előtt napokban is kérte a kurd régió vezetőit, hogy halasszák el a referendumot, ne veszélyeztessék ezzel az ISIS visszaszorítása után kialakuló, törékeny békét a térségben, de Tillerson 29-i kiállása volt az első konkrét beismerése annak, hogy az Egyesült Államok nem nyújt segítséget a kurdok függetlenedési törekvéseihez. A kurdok pedig kizárólag a nyugati támogatásban bízhattak, hiszen az sosem volt kérdés, hogy Irak mellett a saját, kurdok lakta területeik miatt is aggódó Irán, Törökország és Szíria is ellenezni fog minden lépést, amit egy önálló kurd állam alapítása felé tesznek az iraki kurdok.

Az iraki kurd vezetők kijelentéseiben a függetlenségi népszavazás az utóbbi 10 évben folyamatosan vissza-visszatért, de eddig mindig csak fenyegetésként használták az iraki központi kormánnyal szemben, mivel ugyan mindenki tudta, mi lenne egy ilyen referendum eredménye, de az is tudta mindenki, hogy a teljes függetlenedésnek nincs realitása. Realitása azért nem volt, mert Irak gazdasága számára létfontosságúak az északi, kurdok lakta területek. Ezek közül különösen fontos Kirkuk város, ami az Iraki Kurd Autonóm Régiónak ugyan nem része, de a kurdok évek óta sajátjuknak tartják. Itt van ugyanis Észak-Irak két legfontosabb olajmezője, a Kirkuk és a Baj Hasszán, ráadásul Kirkukból indul Irak legfontosabb és legnagyobb olajvezetéke, a Kirkuk-Ceyhan vezeték, amin napi 300 ezer hordónyi nyersolaj áramlik a törökországi Ceyhan kikötőjébe.

Fotó: AHMAD AL-RUBAYE/AFP

A függetlenség másik nagy akadálya pedig a NATO második legnagyobb hadseregét irányító Törökország, ami az USA fontos szövetségese, és a közel-keleti régió egyik kulcsállama. Ha a török kormány ellenkezik, akkor Washington sem állhat nyíltan a kurd függetlenség mögé még akkor sem, ha egyébként szimpatizálnának a céllal, hiszen nem kockáztatják meg, hogy még tovább rontsanak az utóbbi években amúgy sem rózsás amerikai-török kapcsolatokon.

Hogy Iraki Kurdisztán vezetői miért gondolták úgy, hogy épp most lesz jó tényleg népszavazást tartani, azt Maszúd Barzani kurd elnök belpolitikai céljain túl valószínűleg az magyarázza, hogy azt hitték, az USA és a Nyugat melléjük áll majd. Minden alapjuk megvolt ezt hinni, hiszen az ISIS elleni nemzetközi harcban valószínűleg a kurdok hozták a legnagyobb áldozatokat. Az iraki hadszíntéren az Iraki Kurd Régió hadereje, a pesmergák voltak a nemzetközi koalíció szárazföldi hadseregének alapja, 2014-ben, az ISIS előretörésekor pedig egyedül a kurdok voltak képesek szembeszállni a terrorállammal, míg Irak északi és középső részeiből hanyatt-homlok menekültek az iraki központi haderő katonái.

Belpolitikai szempontból ez jelentős előnyt is adott a kurdoknak: Irak északi részén ugyanis sok olyan várost is ők védtek meg az ISIS ellen, vagy foglaltak vissza a terroristáktól, amik eredetileg nem tartoztak a Kurd Régióhoz. Ezeket a településeket a kurdok azóta sem ürítették ki, az iraki hadsereg többször már azzal fenyegetőzött, hogy rátámad a pesmergákra, hogy visszafoglalja a vitatott területeket. A legfontosabb ilyen település természetesen Kirkuk, amit 2014-ben az iraki hadsereg elmenekülése után foglaltak el a kurdok, és meg is védték az ISIS támadásaitól.

Fotó: SAFIN HAMED

Könnyen lehet, hogy Barzani attól tartott, hogy most, az ISIS legyőzésével a kurdok felé irányuló nyugati figyelem és szimpátia is lankad majd, ezért ment bele, hogy még most legyen népszavazás. Látszik, hogy az érdemi nyugati támogatásról már lecsúszott, de

az is elég valószínű, hogy ha a nyugati országok nem néznék épp ennyire árgus szemekkel a régiót, az iraki központi kormány, Törökország és Irán is sokkal többet engedett volna meg magának a kurd függetlenségi törekvések letörése érdekében.

Barzani ezen kívül arra is felhasználhatja a népszavazás eredményét, hogy a teljes függetlenség követelésétől való visszalépést hatalmas engedményként tüntesse fel az iraki kormánnyal szemben, és letárgyalja, hogy a kompromisszumkészségéért cserébe a Kurd Régió beolvaszthassa az elfoglalt területeket. Ha már függetlenség ebből úgysem lesz, Barzani még mindig nagy politikai győzelemként tudná elkönyvelni, hogy kurd igazgatás alá vonja Kirkukot, amit a kurdok szerint eleve jogtalanul vett el tőlük az iraki kormány. Ha pedig az olajbevételekből is le tud fölözni valamennyit a Kurd Régió, az tovább erősíti majd a pozícióikat Irakon belül.

Erre enged következtetni az is, hogy Barzani a népszavazás előtt alig egy héttel még azt mondta, hajlandóak elhalasztani a referendumot, ha Bagdad elfogadható ajánlattal áll elő. Ekkoriban a kurd-iraki vita középpontjában még nem a függetlenség állt, hanem a kurdok által ellenőrzött, de nem a Kurd Régióhoz tartozó iraki területek státusza. A népszavazáson feltett kérdésben ráadásul kifejezetten megnevezik ezeket a terülteket is, és a függetlenedő Kurdisztán részeinek tekintik őket.

Irak persze egyelőre nem látszik túl kompromisszumkésznek: Iránnal és Törökországgal egyeztetve gyakorlatilag lezárták a kurd légteret, és az Irak belseje felől Kurdisztánba vezető legfontosabb utakat is, amiken keresztül a régió fogyasztási cikkekkel látja el magát. Bagdad a blokád feloldásáért cserébe azt követeli, hogy a kurdok semmisítsék meg a népszavazás eredményét.

Ez akárhogy is történik majd, egyelőre úgy tűnik, a Közel-Kelet egyik legnagyobb lőporos hordója mellől megint sikerült ideig-óráig elpaterolni az öngyújtót. Közben a kurdoknak megint csak annyit tud üzenni a nyugati világ, hogy „nagyon bírunk benneteket, de lécci, srácok, ne pont most”.