Csak látni ne kelljen őket: Európa pénzén kínozzák a menekülteket Afrikában

Fekete-afrikai menekültek egy Tripolihoz közeli gyűjtőtáborban.Fotó: TAHA JAWASHI/AFP

A 2015-ös európai menekültválság, amely Magyarországon is átsöpört, egyetlen egy dolgot tanított meg a kontinens vezetőinek: ha hatalmon akarnak maradni, meg kell akadályozniuk, hogy ez még egyszer megtörténjen. Abban az évben minden korábbinál több, 1,3 millió ember érkezett illegálisan Európába, olyan indulatokat és gyűlöletet felkorbácsolva Budapesttől Berlinen át Brüsszelig, hogy az politikai földindulással veszélyeztetett.

Az azóta eltelt két évben a kedélyek kicsit lenyugodtak, elsősorban azért, mert az EU és egyes aktívabb tagországai mindent megtettek, hogy Európát ne árasszák el ismét a kontinens lakosságának jelentős része által rettegett ázsiai és afrikai szegények. Az ezt célzó különböző gazdasági/humanitárius és katonai/határvédelmi programok már elég ideje működnek ahhoz, hogy számot lehessen vetni a működésükkel kapcsolatban. Az összkép pedig egyértelmű: a szerencsétlen menekültek életét - és halálát - ugyan sikerült egy kicsit távolabb tolni Európától, de ettől a problémák még egyáltalán nem oldódtak meg, és az európai adófizetők pénzéből embertelen és vállalhatatlan dolgokat finanszírozunk. A menekülőket teljesen megállítani pedig nem lehet.

Rabszolgák Líbiában

„Nem beengedni kell a migránsokat, és utána megoldani a problémáikat, hanem a segítséget kell oda vinni, ahol a baj van.”

„Fel kell fegyverezni a megfelelő líbiai erőket, és az érintett partszakaszt európai pénzen és európai fegyverekkel meg kell védeni.”

Mindkét idézet Orbán Viktor magyar miniszterelnöktől, valamennyi európai vezető közül a legszélsőségesebben menekültellenestől származik. Orbán azonban az elmúlt két évben egyáltalán nem volt egyedül a komplex problémára adott egyszerű megoldási javaslataival. Hasonló elgondolás vezetett ahhoz a 2016-os megállapodáshoz, amelyet az EU és Törökország (pontosabban személyesen Angela Merkel és Recep Tayyip Erdogan) kötöttek, amelyben a törökok gyakorlatilag magukra vállalták a kelet-mediterrán menekültútvonal lezárását.

Ez volt az az útvonal, amelyen a 2015-ös 1,3 millió menekült nagy része (szírek, irakiak, afgánok) elérte Európát, hogy aztán a balkáni útvonalon továbbmenetelve elérjék a budapesti Keleti pályaudvart, onnét pedig Németországot. Az EU és a németek ígéreteinek és pénzének köszönhetően a törökök leeresztették a sorompót, az ideges európai választópolgárok pedig egy kicsit lehiggadhattak.

Ettől azonban a világban nem lett kevesebb az Európába vágyó menekült. A kelet-mediterrán helyett egyre többen választották a Földközi-tenger közepén átvezető csempészútvonalakat, amelyek a líbai partok felől reménytelen lélekvesztőkön szállították át az embereket Dél-Olaszországba. 2016-ban ezen az útvonalon rekordszámú, 181 000 ember érkezett Európába, és legalább 4500-an haltak meg az átkelés közben.

Grafika: AFP/Tbg

Ez az útvonal korábban is népszerű volt, de 2008-ban Silvio Berlusconi olasz miniszterelnök és Moammer Kadhafi líbiai diktátor nyélbe ütöttek egy megállapodást, amelynek értelmében a líbiaiak olasz anyagi segítségért cserébe vállalták, hogy még Észak-Afrikában megállítják a menekülteket. Ez többé-kevésbé így is volt egészen 2011-ig, amikor az egész régión végigsöprő Arab Tavasz forradalmai Líbiát is elérték, és az országban véres, tulajdonképpen máig tartó polgárháború tört ki.

Kadhafit még 2011 végén agyonverték, a helyére pedig senki nem tudott lépni. Ma Líbiában legalább két egymással versengő kormány működik, de az ország jelentős részét, főleg a déli, szaharai régiót ezektől is független törzsi milíciák ellenőrzik. Az EU, amely a törökhöz hasonló megállapodással szerette volna lezárni a közép-mediterrán útvonalat, így nem tudott senkivel olyan egyszerű alkut kötni, mint Erdogannal.

Az EU, illetve az országot egykor gyarmatosító, ott azóta is nagyon aktív olaszok első körben, még 2017 ferbuárjában úgy döntöttek, megállapodnak a két kormány közül a Tripoliban székelővel, hogy az utóbbiak pénzért cserébe állítsák meg a menekülteket. Olaszország 220 millió eurót fizetett a líbiai parti őrségnek, valamint vállalta a kiképzésüket is, hogy a nekiinduló embercsempész csónakokat le tudják kapcsolni. A lekapcsolás után pedig az utasokat vigyék vissza Afrikába.

Grafika: AFP/Tbg

Ahogy az a fenti grafikonokon is látszik, az EU taktikája és pénze 2017 nyarára mintha meg is hozná eredményét: a korábbi havi 23 000 menekültnek már csak a töredéke éri el Líbiából az olasz partokat. A közép-mediterrán útvonal lezárása azonban újabb problémákkal járt. A februárban aláírt megállapodás ugyan magasztosan arról szólt, hogy a felek „tiszteletben tartják az emberi jogokat, a nemzetközi jogot és az európai értékeket”, erről természetesen szó sincs. Mindössze annyit sikerült elérni, hogy a menekültek ne kerüljenek az európai választópolgárok szeme elé, és ne a Földközi-tengerbe fulladva haljanak meg, hanem még korábban.

Az afrikai menekülthelyzet aktuális állásával nagyszerű cikksorozatban foglalkozó Foreign Policy magazin szerint az olaszokkal kötött megállapodás következtében ma körülbelül 400 000, többnyire fekete-afrikai menekült torlódott fel Líbiában, akik embertelen körülmények közt tengődve várnak valamiféle megoldásra. Az őket gyakorlatilag fogva tartó fegyveres csoportok viszont éppen abban érdekeltek, hogy ne legyen semmiféle megoldás, és örökké csordogáljon zsebükbe az európai pénz.

Ezeknek a fegyvereseknek a jelentős része korábban csempészként dolgozott, és a menekültek által fizetett fuvardíjakból élt. Amióta viszont az olaszokon keresztül Európa annyi pénzt kínál, hogy jövedelmezőbb a menekültek feltartóztatása, átálltak erre az üzletre. Nyilvánvaló, hogy ezzel a megoldással erkölcsi problémák is vannak - mégiscsak elkeseredett, szerencsétlen emberi lényekről van szó, akiket a líbiai fegyveresek részben áruként, részben zsarolásra felhasználható mumusokként használnak -, de ezen túl is úgy tűnik, hogy az EU és a líbiai fegyveresek megállapodása legfeljebb ideiglenes megoldás, és jó eséllyel még tovább ront az észak-afrikai menekülthelyzeten.

A Foreign Policy szerint az európai-olasz taktika részeként kétféleképpen jut el a pénz a menekültek feltartóztatóihoz. Egyrészt lehet egyszerűen pénzt adni a különböző fegyveres csoportoknak, másfelől, hogy Európa úgy csinálhasson, mintha civilizáltan kezelné az ügyet, a Tripoliban székelő líbai kormánynak adott támogatás egy részére lehet informális csatornákon keresztül rábökni, hogy ennyit és ennyit adjanak tovább annak és annak a fegyveres szabadcsapatnak. Így (az egyik) líbiai kormány úgy tehet, mintha ők állították volna meg a menekülteket, Európa pedig úgy, mintha nem fizetnének le bűnözőket a mocskos munka elvégzéséért.

Ezzel a megoldással többek közt az a gond, hogy a líbiai milíciák között versenyt indított az Európából érkező pénzért. Az a milícia tud a lehető legtöbb pénzhez jutni, amely az ország legnagyobb területét elenőrzi, amelyik fennhatósága alatt a legtöbb menekültet sikerül börtönhöz hasonló körülmények közt összezsúfolni. Vannak egykori csempészbandák, amelyek az európai pénzhez jutás érdekében ma már tisztességes parti őrség jelmezében tetszelegnek. Róluk több forrás is azt állítja, hogy ha kell, a nyílt tengeren lövésekkel süllyesztik el az Olaszországba vezető utat mégis bevállaló csónakokat. Amelyik embercsempész-csoport pedig kiszorul a menekültek megállításának bizniszéből, az igyekszik új útvonalakat felfedezni, amelyeken Európába juttathatják a menekülteket. Az európai pénz így végső soron csak átrendezi az észak-afrikai erőviszonyokat, a menekültek helyzete pedig csak romlik.

2017 nyarán már nem európai pályaudvarokon üldögéltek a jobb sors reményében útnak indult menekültek, hanem a líbiai állami- és magánbörtönökben. Ezekben mindennaposak a verések, kínzások és a nemi erőszak, ráadásul az ezekről készült videókat az elkövetők gyakran az interneten közzé is teszik, hogy így zsaroljanak ki pénzt a menekültek családjától. Fogvatartóik gyakran árulják vagy bérbe is adják dolgozni őket, amit több jogvédő szervezet egyszerűen a rabszolgavásárokhoz hasonlított.

Fekete-afrikai menekültek egy Tripolihoz közeli gyűjtőtáborban.Fotó: TAHA JAWASHI/AFP

A Líbiában fennakadt menekültek így egészen lehetetlen helyzetben vannak, amelyből nagyon nehezen tudnak kijutni. Európa felé nem tudnak továbbmenni, a hazaúthoz szükséges papírmunka pedig hónapokat vesz igénybe, ráadásul az a fegyveresek jóindulatától is függ, akik abban érdekeltek, hogy minél több menekült legyen az ellenőrzésük alatt. Az EU-nak van egy programja (AVRR - assisted voluntary return and reintegration, azaz támogatott önkéntes hazatérés és reintegráció), amely az ilyen helyzetben lévő, és a hazatérést választó menekülteket segítené, de ennek implementálása a teljesen szétfogácsolódott Líbiában még ellenérdekelt felek nélkül sem lenne egyszerű.

Az EU és a líbiaiak megállapodása már februárban is sok kritikát kapott, amióta pedig nyilvánvaló, hogy mivel jár a menekültek Észak-Afrikában tartása, csak még többet. Az Amnesty International szerint „önbecsapás úgy csinálni, mintha Líbiában lenne olyan partner, akivel együtt lehet dolgozni”. A szervezet egyik vezetője pedig arról beszélt, hogy 

„ez a terv a legújabb, legszívtelenebb jele annak, hogy Európa vezetői hátat fordítottak a menekülteknek. A migránsok és a menekültek meg fogják találni az Európába jutás módját, csak az még nehezebb és még veszélyesebb lesz. És még többen fognak belőlük hasznot húzni”.

Eközben az európai politikusok nemhogy nem vállalják a felelősséget a az európai pénzből Líbiában megkínzott foglyokért és elsüllyesztett csónakokért, hanem kifejezetten sikeresnek tartják a transzkontinentális együttműködést. Emmanuel Macron francia elnök például augusztusban kijelentette, hogy „amit Olaszország és Líbia csináltak, tökéletes példája annak, amit el szeretnénk érni”.

Halottak a Szaharában

A Földközi-tenger déli partja azonban csak egy állomása az Afrikából Európa felé tartóknak, és az újbóli menekültáradatot mindenképpen elkerülni kívánó európai politikusok igyekeznek a menekültek útvonalának más pontjain is beavatkozni. Elsősorban Líbia déli részén, a szomszédos Nigerben és az azzal szomszédos Maliban. Erre húzódnak azok az évezredes karavánútvonalak, amelyeket ma is használnak a Fekete-Afrikából érkező ügyfeleiket észak felé szállító embercsempészek.

Angela Merkel és Magamadou Issoufou nigeri elnök 2016 októberében.Fotó: BOUREIMA HAMA/AFP

2016 őszén maga Angela Merkel turnézott a régióban, hogy megnyerje az EU első védvonalának kialakításához a helyi politikusok segítségét. Nigerben ennek nyomán a hadsereg tényleg jelentősen csökkentette a forgalmat Líbia felé, pedig korábban a katonák ott leginkább a csempészútvonalak biztosításával tettek szert egy kis mellékesre. A menekültútvonal lezárása miatt viszont az embercsempészetből élő helyiek lázadni kezdtek, illetve a fegyvereseik által elhagyott területekre az Iszlám Állammal szövetséges milíciák szivárogtak be.

Maliban még ennél is bonyolultabb a helyzet, ott az ország északi, sivatagos részén 2012 óta váltakozó intenzitású polgárháború dúl. Ennek eredményeként a kormány gyakorlatilag lemondott erről a területről, egy több magyarországnyi területen csak az ENSZ békefenntartói és francia különleges erők tartják fenn a rendet, amennyire lehet. Szakértők szerint Mali egyszerűen nem elég stabil ahhoz, hogy a kormány törvényi úton és fegyveresei ellenőrzésével fel tudja tartóztatni a menekülteket, ezért az EU itt nem tudja a nigeri megoldást alkalmazni, aminek eredményeként Mali északi részén a legtöbb határátkelőt nem is vigyázza senki.

A Foreign Policy beszámolója szerint a jelenlegi helyzetben a mindig veszélyes Szaharában még rosszabb a menekültek helyzete. Az őket szállító embercsempészek, hogy kikerüljék az európai pénzen járőröző fegyveres csapatokat, hosszabb és veszélyesebb útvonalakat kénytelenek választani, köztük olyanokat is, amelyek évtizedekkel ezelőtti háborúcskák során fektetett aknamezőkön vezetnek át. Egy nemzetközi segélyszervezet alkalmazottja szerint

„azt tudjuk, hogy sokan halnak meg a Földközi-tengerben, de sokan meghalnak a sivatagban is, és róluk nincs statisztika”.

A menekülteket szállító terepjárók néha lerobbannak vagy eltévednek, időnként fegyveresek támadnak rájuk, és a maradványok csak akkor kerülnek elő, ha valaki véletlenül arra jár. A hosszabb és veszélyesebb utak pedig drágábbak is, hiszen a csempészek csak több pénzért hajlandóak vállalni a rizikót. Ennek eredményeként pedig Nigerben is kialakultak azok a börtönszerűségek, mint Líbiában, csak az itt fennakadt menekültek nem az EU-ra várnak, hanem arra, hogy otthoni rokonaiktól pénzt kapjanak az út folytatására.

„A segítséget kell oda vinni, ahol a baj van”

A menekültek megállítására kidolgozott európai tervnek talán legdélibábosabb része az, amelyik abból indul ki, hogy ha Fekete-Afrikában vagy a világ többi szerencsétlenebb helyén javulna a helyzet, akkor nem jönnének ennyien Európába. Talán hosszú távon ez tényleg működhet úgy, ahogy azt Orbán Viktor is elképzeli, de ettől még közgazdasági tény, hogy ha egy szegény helyen javulni kezd a helyzet, akkor attól csak többen kelnek onnét útra egy boldogabb jövő irányába. Ahogy javulni kezdenek a körülmények egy koldusszegény országban, aki pénzhez jut, egyre inkább megengedheti magának, hogy kifizesse a csempészeknek azt a néhány ezer eurót, amibe az Európába vezető út kerül.

Vízbe fulladt menekülteket temetnek Líbiában, miután az őket szállító csónak elsüllyedt.Fotó: STRINGER/AFP

Így hát az EU terve, hogy munkahelyteremtéssel, jobb gazdasági körülmények biztosításával otthon tartsa az afrikaiakat, elég gyenge lábakon állló álom csak. Ennek ellenére 2015 nyara óta az EU közel 2 milliárd euró értékben hagyott jóvá különböző projekteket, amelyeknek pont ez az otthontartás lenne a célja 26 különböző afrikai országban.

Ahogy a Foreign Policy is rámutat, ezekkel a kezdeményezésekkel nemcsak az a gond, hogy nem állítják meg az elvándorlókat, hanem rövid távon sem igazán tudnak sikeresek lenni. Az EU nem szívesen adja át a pénzt és a kezdeményezést a helyieknek, mert attól félnek, hogy csak eltüntetnék az európai adófizetők pénzét, viszont a brüsszeli terveket meg gyakran olyanok készítik, akiknek fogalmuk sincs egy afrikai ország mindennapjairól. Így a legjobb szándékú kezdeményezés sem hoz sok hasznot. Egy német minisztériumi alkalmazott szerint „évtizedek óta próbálkozunk ilyen programokkal. Most átnevezik az egészet, és azt képzelik, hogy majd megoldja a migráció problémáját. Nem működött korábban sem, miért pont most működne?”.

Mindeközben az Afrikában élők pontosan tudják, hogy sokkal többet segít rajtuk, ha egy rokonuknak sikerül eljutni Európába, és rendszeresen hazautalja a fizetése egy részét, mint bármilyen európai gazdasági segélycsomag. Ezért nemcsak újabb és újabb afrikaiak indulnak el észak felé szerencsét próbálni, hanem az otthon maradók kifejezetten dühösen reagálnak, ha kormányaik visszafogadják az Európából kiutasított honfitársaikat. Mali fővárosában, Bamakóban például tömegtüntetések voltak, amikor kiderült, hogy a kormány ilyen jellegű megállapodást írt alá a franciákkal.

Mivel az eddigi „hagyományos” megközelítések nem hoztak eredményt - az afrikaiak otthon maradni nem hajlandóak, még pénzért sem, a fegyveres megoldások pedig csak ideig-óráig működnek, amíg nem alakulnak ki az új, veszélyesebb és drágább csempészútvonalak -, egyre több egészen vad ötlet merül fel. Ahogy a Foreign Policy is írja, ezek egy részét korábban nem illett civilizált társaságban kimondani, de ma már az európai politikusok mindent meghallgatnak, ami a rettegett menekültek távoltartásával kecsegtethet. Így lehet szó az afrikai családtervezési programok minél komolyabb támogatásáról, különleges afrikai gazdasági zónák létrehozásáról, amiket Európa irányítana, és talán vonzanák a munkára vágyó afrikaiakat, viszont egészen hasonlít a gyarmatosításra, vagy akár arról is, hogy meg kellene könnyíteni az afrikaiak számára a munkáskézre vágyó ázsiai országokba emigrálást.

Egyik öltet sem tűnik a közeljövőben megvalósíthatónak. Addig pedig az európaiak gondolkodhatnak két nagy igazságon. Az egyik az, hogy fallal és fegyverrel csak akkor lehet lezárni egy ország- vagy kontinenshatárt, ha akinél a fegyver van, kész is a jobb életre vágyó szerencsételeneket agyonlőni. A másik pedig az, hogy Európa nagyon ügyesen tudja önmagától távolabb lökni, szép magyar szóval outsource-olni mindazt, amit nem szeret látni, de megjavítani is képtelen. Jelen esetben a bevándorlók szenvedését és tömeges halálát.