Hiába egyre nehezebb feladat Orbán Viktor beszédeiből kihámozni a lényeget, mégiscsak Magyarország miniszterelnökéről van szó, időnként meg kell próbálni. Orbán kedden a minden egyes elemében hazug aktuális nemzeti konzultáció eredményhirdető fesztiválján szólalt fel, közvetlenül azután, hogy bejelentették, a magyar demokrácia legnagyobb dicsőségére a nevetséges kérdésekre érkezett válaszok több mint 99 százaléka egyetért a kormány álláspontjával.

Orbán beszédében először is körberajongott egy kommunista bürokratából lett hazug köztársasági elnököt:

„Külön szeretném köszönteni Schmitt Pál alkotmányozó köztársasági elnökünket. Ne felejtsük el sohasem, hogy mindazoknak az intézkedéseknek, döntéseknek, félénken mondom: sikereknek a lehetőségét, alapját az új alkotmány teremtette meg, amelynek elfogadása Schmitt Pál nélkül nem lett volna lehetséges. Köszönjük szépen! ”

Jutott ideje az európai zsidóság kioktatására:

„Migránspolitikánk tehát az európai zsidó közösségek érdekét is szolgálja, és ez akkor is így van, ha ők nem állnak ki nyíltan az elemi érdekeik mellett, és szótlanul tűrik, hogy az őket is védelmező magyarokkal szemben méltánytalan támadások történjenek.”

És, nyilván történész származású hallgatói szórakoztatására, gyorsan ledoktorált az éppen szülinapos Szent László király identitásából:

„A Szent István-i úton haladva megerősítette a magyar állam és a magyar nemzet identitását.”

Ennyi mókából nem könnyű kihámozni az érdemi mondanivalót, az újat, a valóban hírértékűt. Pedig volt ám ilyen is Orbán beszédében, olyan, amilyet magyar államférfi már nagyon régen nem mondott. A miniszterelnök egyszerűen kiállt a gyarmatosítás mellett:

„Mi azt javasoljuk, hogy akinek a migránsok már nem kellenek, ne szétossza Európán belül, hanem szállítsa ki őket Európából. Ehhez minden segítséget megadunk. Ezért támogatjuk az olasz és a német belügyminiszter közös javaslatát, hogy a határvédelem vonalát toljuk előre Líbiához, sőt le, Líbia déli határáig. Nos, ebben Európa számíthat Magyarország közreműködésére.”

Hogy az Európába vágyó menekültek problémáit Európán kívül kellene megoldani, se nem új, se nem eretnek gondolat. Talán maga Soros György is egyetértene abban Orbán Viktorral, hogy a legjobb az lenne, ha sehol sem lenne háború, és a világon mindenhol, Sierra Leonétól Afganisztánig úgy meggazdagodnának az emberek, hogy elmenne a kedvük a Nyugat-Európáig gyaloglástól.

Mivel ilyen globális harmóniára a következő egymillió évben nincs esély, marad a Nyugat-Európába vágyók feltartóztatása, mielőtt a kontinensre lépnének. Ilyenről is volt szó korábban, maga Orbán Viktor is lelkesedett 2016 szeptemberében az ötletért, hogy Európa egyfelől járőrözzön a Földközi-tengeren Líbia partjainál, másfelől fegyverezze fel a líbiaiakat, hogy hatékonyan meg tudják állítani az országukon keresztül Európába igyekvőket.

Már ez is elég meredek ötletnek tűnt - ki ne emlékezne legalább a Rambo III-ból, hogy mekkora siker volt a nyolcvanas években felfegyverezni a szovjetek ellen küzdő afgán mudzsahedeket - de meg sem közelítette a magyar miniszterelnök keddi felvetését, ami szerint európai csapatokat kelleni küldeni a Líbia déli határához, a Szahara legmélyére. Orbán is hangsúlyozta, ez nem magyar kútfőből pattant ki először, sajtóhírek szerint májusban a német és az olasz belügyminiszter közösen vetették fel a szaharai szerepvállalást az Európai Bizottságnak, de a miniszterelnöki szintű lelkesedés új elemnek tűnt.

Ahogy az EU és Orbán Viktor harcának állását összefoglaló Magyari Péter szerdán megírta, egy ilyen afrikai misszió megvalósítása a lehetetlent súrolja. Ma Líbia nevű ország de facto nem létezik, az egykor annak nevezett területen legalább három különböző erő osztozik, és pont a nemzetközi közösség által elismert tripoli kormánynak gyakorlatilag semmi hatása nincs a déli határvidékre. Még ha Tripoliban bele is egyeznének abba, hogy idegen csapatok állomásozzanak a nigeri határnál, akkor sem tudnák garantálni, hogy az odaküldött európai katonákat nem támadják meg naponta a környéken aktív tuareg törzsek, iszlamista terroristák és embercsempész bandák. Valamint ezek alkalmi koalíciói. Egy olyan országról beszélünk, ahol a közelmúltban egyszerre két, egymással versenyző nemzeti bank működött.

A német-olasz közös ötlet csak a líbiai-nigeri határról szólt, de Líbia hatalmas, szaharai országrésze még két teljesen működésképtelen állammal, Szudánnal és Csáddal is határos, valamint a szintén problémás Egyiptommal és Algériával. Még ha valami csoda folytán sikerülne is hermetikusan lezárni az egyébként relatíve rövidke nigeri-líbiai határszakaszt, akkor is több ezer kilométer maradna, ahol az embercsempészek kedvükre választhatnának a szaharai útvonalak közt. Akárcsak Európában: a 2015 nyarán népszerű balkáni útvonal lezárása után a csempészek gyorsan találtak alternatív ösvényeket.

Irak, Szíria és a többi megoldhatatlanul bonyolult közel-keleti konfliktus után talán már említeni is felesleges, hogy a nyugati beavatkozások ezen a vidéken csak vonzzák a bajt. Amellett lehet 2017-ben is érvelni, hogy Szaddam Husszeinnek mennie kellett és Asszadnak is mennie kellene, de azért azt illik belátni, hogy állig felfegyverzett nyugati katonák megjelenése az erőviszonyokat ugyan megváltoztatja, de - minimum rövidtávon - csak instabilabbá teszi a régiót. Ráadásul Irakban és Szíriában a megszállásiparban már évtizedes tapasztalattal rendelkező amerikaiak vállaltak vezető szerepet, itt meg a közös haderő felállításával még most is csak kísérletezgető Európai Uniónak kellene.

A már említett cikkben Magyari Péter szép példát is hozott fel erre - egyenesen a líbiai-nigeri határvidékről. Amikor tavaly a németek pénzt adtak afrikai országoknak, csak próbálják meg kicsit komolyabban venni határaik ellenőzését

„Nigerben például ennek nyomán néhány hónapra a hadsereg tényleg jelentősen csökkentette a forgalmat Líbia felé, de helyszíni riportok szerint ez újabb problémákat okozott: az embercsempészetből élő helyiek lázadni kezdtek, illetve a fegyvereseik által otthagyott területekre az Iszlám Állammal szövetséges milíciák szivárogtak be.”

Ha ez nem tesz valakit óvatosabbá a komolyabb szaharai katonai beavatkozással kapcsolatban, az legalább néhány Rejtő-kötetet vegyen le a polcról, hátha azokból kiderül valami a régió bonyolultságáról. És ezek még csak a konkrét rendfenntartási-hadászati gondok, az idegen vidékekre küldött megszálló csapatokkal kapcsolatban ennél is komolyabb problémák merülnek fel.

A 2016-os amerikai elnökválasztás kapcsán az utóbbi évek-évtizedek washingtoni külpolitikáját számtalanszor bíráló Orbán arról beszélt, hogy

„Irak, Szíria és Líbia (LÍBIA!!!!! - a szerk.) megmutatta, hogy a demokráciaexport nevű őrület, hogy az itt bevált módszerekkel akarjuk boldoggá tenni a más civilizációkban élő embereket, megbukott.”

Ez még akkor is értelmes, vitaalapként elfogadható gondolat, ha pontosan tudjuk, hogy Orbán nem a Rakkában sínylődőkért aggódott, hanem okkal éli meg egzisztenciális fenyegetésként Washington minden mondatát, amely a demokratikus alapértékek tiszteletben tartására figyelmeztet.

Orbánnak talán igaza van, és a Nyugatnak tényleg inkább hagynia kellene, hogy a világon máshol másképpen működjenek a dolgok. De nem mások boldogságáért, hanem a magunkéért fegyvereseket küldeni idegen országba, akár tetszik a helyieknek, akár nem? Lehet, hogy a demokráciaexportnál ez őszintébb hozzáállás, csak akkor ne álljunk meg félúton az őszinteségben, és nevezzük szépen a nevén, gyarmatosításnak. Így hívják ugyanis az önös - gazdasági - érdekből más hazájának megszállását. Az pedig még az árammal ellátott szögesdrótkerítéseknél is régebben ment ki az európai divatból, így nem biztos, hogy egy kontinens fog mögé állni.