Black Mirror: Ha már a világ lángokban áll, legalább a nyomasztó sci-fikben győzzön a szeretet

Vigyázat, spoilerek!

A Black Mirror jövőről vagy alternatív jelenről szóló depresszív és sokkoló történeteinek, amikben mindenkinek természetes, hogy tesztfázisban lévő fémalkatrészeket ültet bele az agyába, rengeteg rajongójuk lett az elmúlt években. Charlie Brooker és Annabel Jones sorozata 2011-es megjelenése óta hamar kiemelkedett az alulértékelt, underground sorozatok közül a mainstreambe, de utánozhatatlanul izgalmas hangulatát máig megtartotta. Hogy miről szól a Black Mirror, azt a legtöbben így foglalnánk össze: arról, hogy eleinte mindig úgy tűnik, a high-tech kütyük döntik romba a társadalmat, de

a végén kiderül, hogy valójában mindennek az emberi gyarlóság az oka.

Ez persze nem csak a Black Mirrorra, hanem sok jó scifire is igaz, de ez a sorozat eddig kifejezetten ezt a tételt igyekezett bizonyítani. 

A december 29-én megjelent negyedik évadban sokan nagyon csalódtak, van, aki nem is tartja ezeket a részeket a Black Mirrorhoz méltónak. Az tényleg igaz, hogy ezúttal nincsenek benne a mi valóságunktól messzire rugaszkodott találmányok, az epizódok felében nagyjából ugyanaz a technológia, és tényleg nem találkozunk a White Bear vagy a The National Anthem című részekből megszokott, legokosabb filmesztétákat is megdöbbentő csavarokkal.

De ettől ez még nem egy rossz évad.

Az én elméletem, hogy a langyulás egy része mindenképpen tudatos és annak szól, hogy ha a világ lángokban áll körülöttünk, legalább a kulturális életben mutatkozzon valami remény a békére. Annabel Jones, a sorozat producere így fogalmaz:

„A világ ma nyilvánvalóan aggasztóbb, mint néhány évvel ezelőtt volt. És egy ilyen világban felmerül a kérdés: akarunk-e hat zord és kilátástalan epizódot? Akarja-e a világ ezt?”

Valószínűleg nem változtatott volna a világ mentális állapotán sokat az, ha ez az évad is ugyanolyan depresszív lesz, mint az eddigiek, mégis nagyon jó irány lenne, ha a Black Mirror innentől kezdve inkább nem arról szólna, hogyan rontottuk el a világot, hanem arról, hogyan javíthatjuk meg azt. A negyedik évad egy kicsit közelebb került ehhez, és ha nem is ez a legerősebb szezon, voltak benne nagyon erős pillanatok. Nekem a következő három rész tetszett a legjobban a hatból:

USS Callister

Az első részből instant közönségkedvenc lett, Black Mirror epizód talán soha nem volt még ilyen vicces és gyönyörűen megkomponált. Akár önálló filmként is megállná a helyét és tökéletesen ellensúlyoz a Star Trek előtti főhajtás és a Star Trek kiparodizálása között. És akkor még nem is beszéltünk azokról a menő sorozatsztárokról, akik szerepelnek benne, például Cristin Milioti (Így jártam anyátokkal), Billy Magnusen (Westworld) vagy Jesse Plemons (Breaking Bad, Fargo).

Fotó: Netflix

Ez a rész egy elnyomott programozó, Robert Daly történetét meséli el, aki egy virtuális valóságban működő játékot fejlesztő cégnél dolgozik vezetőként, de a kollégái és a cég másik vezetője előtt nincsen semmi tekintélye. Ő úgy állítja be magát, mint akit halálra aláznak az irodában, nem tisztelik még a gyakornokok sem, és a cég másik vezetője is csak egy utolsó fasz, aki sorra kúrja a munkatársnőit.

Amikor azonban vége a napnak, Daly hazamegy és bekapcsolja a játékot a saját gépén, amibe előzőleg feltöltötte kollégái tudatát a kávéspohárról ellopott DNS-ükből (mondjuk felmerül a kérdés, honnan tudja a DNS, milyen gondolatai és emlékei lesznek az embernek 30 évesen a munkahelyén). Ezután izgalmas hajsza kezdődik, hogyan jutnak ki Daly számítógépéről a kollégák túszul ejtett tudatai, és az üldözésen olyan őszintén lehet izgulni, mint legutóbb a korai Star Wars részeken. 

Azonban nem ez a legnagyobb csavar az egészben, hanem a 'szerencsétlen, elnyomott zseni' karakter tökéletes kibontása. Daly, aki nappal teljesen megsemmisülve érzi magát a munkahelyén, éjszaka képzeletet felülmúló módszerekkel kínozza kollégái másolatát a játékban. Azzal már korábbi részek is foglalkoztak, hogy megilletik-e emberi jogok az igazi emberek agyából kiszedett digitális tudatot, ennek a kérdésnek most egy másik oldalát látjuk. Ha digitálisak, ha nem, Daly számára a kollégái a játékban ugyanolyan hús-vér embereknek tűnnek, mint az életben, de ez mégsem állítja meg őt abban, hogy ész nélkül kínozza őket.

Akkor nem számít-e ez ugyanolyan kegyetlenségnek, mintha a valóságban tette volna meg? Persze, ez csak játék, nem a valóság, de rengetegen vannak, akik már attól bűntudatot éreznek, amikor Simsben befalazzák az ellenségeinket vagy a GTA-ban elütnek egy macskát, úgyhogy egy olyan játékban, ahol az emberek teljesen valóságosnak tűnnek, ez nem lehet mentség. Legalábbis mindenképpen ijesztő, ha valakit csak annyi tart vissza embertársai kínzásától, hogy bünteti a törvény. 

Az epizód végére árnyalódnak a szálak és egyrészt kiderül, hogy Daly nem szánnivaló elnyomott, hanem inkább menthetetlen őrült, aki az utolsó percig sem hajlandó felhagyni kicsinyes játékával. Másrészt pedig az, hogy ha a kollégái nem is szentek, de egyáltalán nem olyan rossz emberek, mint amilyennek ő kezdetben beállítja őket. A szívtelen picsaként bemutatott Shaina például tudta, hogy akár undorító szörnyeteggé is változhathatják, mégis feláldozta magát az új lányért, a főgeciként megjelenített CEO pedig vállalta, hogy az idők végezetéig a hajtómű lángjai között égjen, ha ez az ára annak, hogy a többiek megmenekülhetnek. 

Hang the DJ 

2017-ben iszonyatosan fura, ha valaki a buszmegállóban szólít le, nincs-e kedved meginni vele egy bambit. Kollégákra, évfolyamtársakra nyomulni ciki, bulikban csajozni/csávózni rizikós. Ha nem vagy őrülten magabiztos és extrovertált, az egyetlen esélyed az internetes párkeresés, arról nem is beszélve, hogy nincsen annál nyomorultabb érzés, mint amikor nem tudod eldönteni, tetszel-e annak az embernek, aki neked tetszik. Mi a megoldás?

A Hang the DJ tökéletesen mutatja be azt a sokszorosan akadályozott világot, amiben manapság az embereknek meg kellene találniuk életük szerelmét, és azokat a hülye kapcsolatokat is, amikbe belemennek csak azért, hogy ne legyenek egyedül. Amy és Frank olyan világban élnek, ahol a Rendszer állítólag személyiségük és tetteik alapján meg tudja mondani, ki illik hozzájuk legeslegjobban a világon, ha elég türelmesen várnak. Mielőtt végleg elárulná nekik, ki ez az ember, összepárosítja őket idegenekkel és előre megszabja nekik, mennyi ideig lehetnek együtt, nem tovább. Elég egyértelmű, hogy Amyt és Franket az ég is egymásnak rendelte, de mivel csak 12 órát kapnak, engedelmeskednek a szabályoknak szomorúan elbúcsúznak egymástól, és hajlandóak évekig idegörlően szar kapcsolatokban maradni csak azért, mert a rendszer azzal fenyegeti őket, ha nem így csinálják, ki vannak zárva a játékból és jön a halál, vagy ami még rosszabb, az örök magány, ami még annál is iszonyatosabb. A csavar lényege, hogy a játékban valójában az nyer, aki hajlandó felrúgni a szabályokat és a saját testi épségét is kockáztatni a szerelméért, de erre csak az igaz szerelmesek és a nagyon bátrak képesek.

Fotó: Netflix

A rész egyértelmű kritikája a mai társkereső oldalaknak és appoknak, amik hiába ígérik, hogy megtalálja az általad beállított szűrők alapján a neked valót, igazából csak arra jók, hogy teremtsenek egy teret a magányos embereknek, akik az utcán amúgy nem mernék leszólítani egymást. Még az is messze van a tökéletestől, ami Hang the DJ-ben működik, de ilyen bonyolult rendszert valószínűleg soha nem fognak feltalálni. És ha fel is találnák, sem biztos, hogy működne, mert elképzelhető, hogy Amy és Frank sem jönnek ki jól a valóságban, hiszen ott már nem lesz senki, aki megtiltja nekik a kapcsolatot, mint a szimulációiknak, és így sosem fognak rájönni, hogy egymásnak lettek teremtve. Nem is igazán az a lényeg, eljön-e valaha az a technológia, amivel megtalálhatjuk az igazi, hanem az, hogy akkor járunk a legjobban, ha nem azzal foglalkozunk, hogy mások vagy a horoszkópunk szerint kivel kellene járnunk, hanem a szívünkre hallgatunk. 

Metalhead

Ebben a részben az emberiségnek azt az állapotát láthatjuk, amikor már teljesen egyértelmű, hogy rövid időn belül ki fogunk halni, csak az a kérdés, hogy pontosan mikor. A halál teljesen biztos és bármelyik pillanatban lecsaphat, mi lehet az értelme ilyenkor az életnek? Egyedül az, hogy megpróbáljuk kellemessé tenni addig, amíg van. A Metalhead cselekménye egyszerű, egy Bella nevű nő teszi próbára az életét teljesen egyértelműen elpusztíthatatlan Boston Dynamic robotjaira emlékeztető szörnyetegekkel szemben csak azért, hogy megszerezzen valami nagyon fontosat a túlélőnek, akik a fedezékben várják. De mi lehet ilyen fontos, amiért érdemes a végkimerülésig futni, vállalni, hogy apró sörétek fúródhatnak az arcunkba vagy akár meghalni? Ezt most nem lövöm le, de ami az utolsó percekben kiderül a gyilkos robotkutyák apokalipszisének túlélőinek motivációjáról, az egy nagyon szép és létező oldalát mutatja meg az emberi természetnek.

Fotó: Netflix

A Black Mirror eddig arról szólt, hogy az emberi természet alapvetően gonosz, önző és szadista, ez adta a sorozat lényegét, elementáris erejét. Ezzel szemben az új évadban, ha gyenge is volt kicsit, rengeteg az olyan szereplő, akiket nem az önzőség és az irigység, hanem a szeretet vezérel.

Eddig mindig csak arról szóltak a történetek, hogyan irtja ki magát az emberiség, de most végre kaptunk néhány tippet, hogyan menthetjük meg magunkat

(azt leszámítva, hogy nem nyomkodjuk annyit a telefonunkat). Ezekben a vészterhes időkben, amikor a terrorizmustól,  atomháborútól és a globális felmelegedés következményeitől való rettegés mind jogos, csakis egymás szeretetére számíthatunk. 

Népszerű