A Da Vinci-kód szerzőjének Eredet című új regényében, amely pár hete jelent meg magyarul, a jól ismert Harvard-professzor, Robert Langdon, a vallási szimbólumok és ikonológia szakértője egyszer csak a Barcelonai Szuperszámítógép-központ előtt találja magát, amely furcsa módon egy régi templomban kapott helyet. A könyv 83. fejezetében járunk, a megelőző több száz oldalon gyilkosságok, üldözési jelenetek, összeesküvéselméletek és dramaturgiai fordulatok kavarognak, a kavargás közben pedig híres és fontos emberek, helyszínek, jelenségek wikipedia-szócikk szerű meghatározásait és spanyol turistalátványosságok útikönyvízű leírásait olvashatjuk.  

Langdon természetesen nem egyedül sodródik az eseményekkel. Vele van a Dan Brown-regények kihagyhatatlan kelléke, az okos jónő is. Ezúttal Ambra Vidalnak hívják, a teste éppoly tökéletes, mint az IQ-tesztje, a bilbaói Guggenheim-múzeum kurátoraként működik, ráadásul ő a spanyol trónörökös csaja. Langdon professzor – és a gyönyörű, okos nő – most éppen egy olyan felfedezés nyomába eredt, amely „mindörökre megváltoztatja a tudományokat”. Nem kisebb kérdésekre keresik a választ, mint hogy „Honnan jöttünk?”, illetve „Hová megyünk?” Mármint nemcsak ők ketten, hanem az egész emberiség. 

Belépnek a Szuperszámítógép-központ kapuján, s az épület sötét és kihalt előcsarnokában Langdon különös, távoli hangokra lesz figyelmes. Középkori többszólamú zene szól, férfiak éneklik hangszeres kíséret nélkül, a capella. A falon lévő hatalmas plazmatévén eközben az életjátéknak nevezett sejtautomata alakzatai futnak. A zene ismerősnek tűnik Langdon számára, talán nem is középkori darab, hanem valamelyik reneszánsz mester műve, tanakodik magában, közben a képernyőről eltűnnek a sejtek, és halvány szöveg tűnik fel rajta: „De ha el is fogadjuk, hogy létezik első ok, az elme akkor is vágyik rá, hogy tudja, az honnan származik és miként alakult ki.” Langdonnak persze azonnal beugrik, hogy a mondat Charles Darwiné, nyilván a fejében van a teljes Darwin-levelezés, a szöveg forrása ugyanis nem valamelyik híres mű (A fajok eredete vagy Az ember származása), hanem egy 1873. április 2-i levél, amelynek címzettje egy ifjú holland természettudós, Nicolaas Dirk Doedes. 

Langdon és Ambra elindulnak az előcsarnokon át, amikor a kijelzőn látszólag rendszertelenül szavak kezdenek mozogni, előbukkannak és eltűnnek, majd fokozatosan összeállnak és egy fa alakját öltik magukra (a szavakból alkotott fa képe szerepel is a könyvben). A zene hangosabbá válik, mire Langdon professzor képletesen a homlokára csap. Hiszen ez a reneszánsznak tűnő vokális mű nem is latin szöveget használ, hanem angolt, és éppen azt, amely a képernyőn látható: „Mint ahogy a rügyek növekedve friss rügyeket hoznak létre, majd ezek, ha életerősek, szétágaznak és túlnövik a gyengébb ágakat, ugyanígy áll a helyzet az élet nagy fájával is, amely letört és halott ágaival tölti meg a Föld kérgét, felszínét pedig beborítja mindenfelé tovafutó, bámulatos elágazásaival.” A professzor feszülten figyeli a zenét és a képernyőt, majd következik az újabb képletes homlokra csapás. Hiszen ismeri a darabot, évekkel korábban hallotta, Missa Charles Darwin a címe, a zeneszerző a reneszánsz vokálpolifónia legjelentősebb műfaját, a többszólamú misét gondolja újra, annak kompozíciós technikáit használja, de a katolikus miseszöveg helyett Charles Darwintól vett idézeteket zenésít meg.

Dan Brownnál az ember soha nem tudhatja, mi az, ami a valóságban is létezik, mi az, amit ő talált ki. A fenti jelenetben azonban a két szereplőn kívül szinte minden valóságos. A Barcelonai Szuperszámítógép-központ éppúgy létezik (ráadásul tényleg egy régi templomban), mint az életjátéknak nevezett sejtautomata (John Conway angol matematikus találta fel 1970-ben), vagy a Darwin-idézetek. És ami számunkra most a legfontosabb, a Missa Charles Darwin sem kitaláció. Sőt a szavakból összeálló fa is a regényen kívüli valóság része. Az animációt, amelynek egyik képkockája a könyvben publikált részlet, a képzőművész David Croy készítette 2013-ban a Missa Charles Darwin „Sanctus” tételének illusztrációjaként.

link Forrás

A Missa Charles Darwin szerzője nem akárki: a világhírű Dan Brown mifelénk teljesen ismeretlen öccse, Gregory W. Brown. A mű 2010–2011-ben született a négytagú énekegyüttes, a New York Polyphony felkérésére, és az alapötlet éppúgy a kvartett basszus énekesétől, Craig Philipstől származik, mint a különböző Darwin-szövegekből összeállított szövegkönyv. Mindkettő zseniális. Craig Philips számára egy újságcikk nyújtotta az inspirációt, amely szerint a két legnagyobb hatású angol nyelvű könyv az 1611-es Jakab király-féle Biblia (King James Bible), illetve Darwin főműve, az először 1859-ben publikált A fajok eredete. Felmerült benne egy olyan zenemű lehetősége, amely a keresztény vallásos gondolkodást és a modern tudományos világképet állítja egymás mellé (vagy egymással szembe), s az ötlettel megkereste Gregory Brownt, akinek azonnal megtetszett az ötlet.

A Missa Charles Darwin a nyugati kereszténység legnagyobb múltú zenei műfajának állít emléket, miközben kérdőre is vonja a keresztény hagyományt. A Gregory Brown által használt forma, vagyis az a fajta többszólamú ciklikus mise, amelyben az egyes tételeket zenei kapcsolat is fűzi egymáshoz (nemcsak az a tény, hogy ugyanattól a szerzőtől származnak, vagy hogy ugyanannak a rítusnak a részeként hangzanak el), valamikor a 15. század közepe táján vált bevett műfajjá. Az elkövetkező mintegy százötven év során minden magára valamit is adó zeneszerző komponált többszólamú misét, a legstréberebbek életük során akár több tucatnyit is, a csúcstartó Palestrina száznégyet (ez, csak hogy világos legyen, azt jelenti, hogy Palestrina száznégyszer zenésítette meg ugyanazt a miseszöveget: elképzelem, ahogy ül a kottapapír fölött, és kilencvennyolcadszor is nekiáll, hogy zenei hangokat találjon, mondjuk a „Kyrie eleison” szavak számára). 

Bár a többszólamú misék továbbra is a liturgia részeként hangzottak el (persze csak a legnagyobb templomokban, ünnepi alkalmakkor), sokkal többről szóltak a szent szöveg puszta megzenésítésénél. A műfaj a mesterségbeli tudás fokmérőjévé vált. A zeneszerzők különböző kompozíciós trükköket alkalmaztak a műveikben, sokszor egymás zenéire utaltak, miséik révén egymást próbálták felülmúlni. Bár a reneszánsz lecsengésével a misekomponálásnak ez a hagyománya is véget ért, a műfaj jelentőségét mi sem mutatja jobban, minthogy a lutheránus Johann Sebastian Bach is úgy érezte, komponálnia kell egy katolikus misét, Palestrina-kottákat tanulmányozott hozzá, s az eredmény nem is sikerült rosszul (ez lett a h-moll mise). De még a vallásos hittel nem pontosan tudni, hányadán álló Beethoven is fontosnak gondolta, hogy megírja a maga szerény hozzájárulását a műfajhoz (ez lett a Missa Solemnis, Beethoven legmonumentálisabb alkotása). 

Az Egyesült Államok Massachusetts államában visszavonultan élő Gregory Brown, aki nemcsak zeneszerzőként, hanem énekesként és kóruskarnagyként is aktív, és életműve hagyományos zongoradaraboktól és daloktól kórusművekig, illetve experimentális elektroakusztikus kísérletekig terjed, a reneszánsz gyökerekhez nyúl vissza, méghozzá olykor egészen konkrétan. A Missa Charles Darwin nyitótétele előtt rövid Introitus, vagyis a katolikus misét indító gregorián ének hallható: „Ignorance more frequently begets confidence than does knowledge” – énekli Darwin Az ember származása című kötetének egyik legnevezetesebb mondatát a négy férfihang egyetlen szólamban: „A tudatlanság gyakrabban vezet önhittségre, mint a tudás.” A dallam olyan, mintha valóban középkori lenne, s ahogy kell, következik is utána az első többszólamú tétel: „Kyrie eleison” – „Uram, irgalmazz”. Csakhogy a mise élén szereplő dallam nem középkori eredetű. Bizonyos értelemben még csak nem is Gregory Brown találmánya. Ő csak annyit tett, hogy az egyik, úgynevezett „Darwin-pinty” genetikai kódját zenei hangsorrá alakította. Az eredmény lenyűgöző:

link Forrás

A Darwin-pintyek a tudománytörténet legendáriuma szerint azok a Galápagos-szigeteken élő madarak, amelyek iskolapéldáját kínálják a darwini evolúcióelméletnek (hogy valójában mítoszról van szó, az most mellékes, remek kis cikk olvasható erről a megboldogult Népszabadságban). A Missa Charles Darwin élén álló dallam a „vegetáriánus pinty” (Platyspiza crassirostris) DNS-ében található nukleotid-sor kezdetét használja. A négyféle nukleotid (adenin, guanin, citozin és timin) szekvenciája a „vegetáriánus pinty” esetében a következőképpen indul: ATTTTGGAAGGATTTAATCTATCA… Gregory Brown eljárása egyszerű, zenei hangoknak felelteti meg a nukleotidok kezdőbetűit. Az „A”, a „C” és a „G” esetében ez természetesen adja magát, az adott zenei hang képviseli az adott nukleotidot. A T-betű esetében kisebb trükkre volt szükség: Gregory Brown a „B”-hangot használja, mégpedig egy Amerikában jól ismert, 20. század végi zenei elemzői módszer, az úgynevezett „pitch-class set theory” nyomán (ez egy meglehetősen bonyolult elméleti rendszer, amelyet a hagyományos tonalitáson túli 20. századi zenék elemzésére találtak ki, akit érdekel, és van hozzá gyomra, itt talál egy kiváló, angol nyelvű összefoglalást róla).

Mielőtt bárki huhogni kezdene, hogy mennyire erőltetett és mesterkélt már ez az eljárás, na tessék, ezért tart itt a kortárs zene, mit kell itt okoskodni, egy zeneszerző írjon szép dallamokat saját magától, amúgy is, a zene a fülnek szól, nem az agynak, ésatöbbi, ésatöbbi, hadd tegyem hozzá gyorsan, hogy a „vegetáriánus pinty” DNS-éből származtatott dallam, miként a fenti videón is hallható, teljesen természetesnek hat, és tökéletesen passzol a darwini mondathoz (ráadásul kifejezetten szép is). Ez nem véletlen, Gregory Brown a Darwin-pintyek mind a tizenöt különböző fajának genetikai kódját megvizsgálta, de végül ez a nukleotid-sor állt meg a fül ítélőszéke előtt, ez működött tökéletesen mind a zene, mind a szöveg szempontjából. Ezt a típusú zeneszerzői eljárást ráadásul nem a kortárs zeneszerzők találták ki. 

Az 1500 körüli évtizedek legjelentősebb zeneszerzője, Josquin des Prez (1450k.–1521) írt egy nevezetes misét Missa Hercules Dux Ferrariae címen. A mű valamennyi tételének zenéje ugyanarra a dallamra épül, de a dallam nem Josquin találmánya, illetve csak annyira, amennyire a Missa Charles Darwint kezdő dallam Gregory Browné. Josquin fogta a „Hercules, Dux Ferrariae”, vagyis a „Hercules, Ferrara hercege” kifejezés szótagjait, és a magánhangzókat megfeleltette a szolmizációs szótagok magánhangzóinak (a Ferrarában uralkodó I. Ercole d’Este volt a mű címzettje és/vagy megrendelője). A szolmizációt a közhiedelemmel ellentétben nem Kodály Zoltán találta fel, hanem egy 11. századi bencés szerzetes, Arezzói Guido, legalábbis neki tulajdonítja a hagyomány, és a 17. századig a „do” helyett az „ut” volt használatban (számos nyelvben, például a franciában, még ma is). Az E-U-E-U-E-A-I-E magánhangzók tehát kiadják a Re-Ut-Re-Ut-Re-Fa-Mi-Re hangsort (abszolút hangmagasságokkal, D-hangról indítva: D-C-D-C-D-F-E-D). Kiváló alapanyag egy polifon mise számára, a nyitótétel kezdetén a felső szólamban hallható (aztán a helyén szólal meg, a tenorban).

link Forrás

Gregory Brown miséje számos olyan további kompozíciós eszközt használ – kánonszerkesztést, ritmikai trükköket, egyebeket –, amelyet a reneszánsz zeneszerzők is kedveltek. A továbbiak részletezésétől megkímélem a 444 olvasóit, de érdemes még pár szót szólni a szövegről, illetve szöveg és zene viszonyáról. A reneszánsz többszólamú misék zenéje nem a szenvedélyes szövegkifejezésről szól. Egyrészt ez nem is volt elvárás a zeneszerzők felé (a szenvedély amúgy is gyanús volt a katolikus egyház számára), másrészt a műfaj természete sem tette lehetővé. Képtelenség ugyanannak a szövegnek száznégyféle érzelmileg fűtött kifejezési formát adni. Nem is törekedett rá senki. A reneszánsz misék „fehér alapon fehér zenék”, szépségük részben a személytelenségükben rejlik, hogy bennük valamiféle egyén feletti, egyetemes – a szó eredeti értelmében „katolikus” – hang szólal meg. Miközben a zene technikai szintjén, ha úgy tetszik, a „mélyben” elképesztően izgalmas dolgok zajlanak, a „felszínen” nem történik semmi, a mai hallgatónak legalábbis ez lehet az érzése. Bár a hozzáértők természetesen világos különbséget tudnak tenni Josquin és Palestrina stílusa között, egy egyszerű halandó számára egy Josquin-mise éppen olyannak tűnhet, mint valamelyik Palestrina-mise (vagy a százhárom másik). Jóllehet a hallgató számára ugyanazt az élményt nyújtja mindegyik, és így a mi újdonságra kihegyezett esztétikai ízlésünk számára akár unalmasnak is tűnhetnek, ezek a művek valójában – Pilinszky János szavaival – „unalmon túliak”. 

Gregory Brown műve éppen azért annyira izgalmas, mert a zene hangzásában és technikai szintjén létrehozza ezt az egyén feletti, „unalmon túli” állapotot, ugyanakkor a Darwin-szövegek révén mégis képes a szó mai értelmében fesztültséget teremteni. A keresztény zenei hagyomány és az evolúcióelmélet legélesebb csattanása mindjárt a nyitótételben megtörténik. A „Kyrie” az egyetlen tétel, amelyben nemcsak Darwin-idézetek hangzanak el, hanem az eredeti miseszöveg is. „Kyrie eleison, Christe eleison” – halljuk a könyörgés szövegét: „Uram irgalmazz, Krisztus kegyelmezz”. Az isteni gondviselés azonban meglehetősen brutális formában nyilvánul meg, miként arra A fajok eredetéből származó idézet rávilágít: „Az élőlények fejlődéséhez vezető általános törvény így hangzik: sokasodj, változz, az erős éljen, a gyenge pusztuljon.” A következő tételben a „Gloria excelsis Deo” szövegnek kellene állnia, a „Dicsőség a magasságban Istennek” helyett azonban egy másik idézetet hallunk A fajok eredetéből: „Felemelő elképzelés az életről, hogy lassú erők hozzák létre és pusztítják el, nem a teremtés csodás tettei vagy katasztrófák.” A mise legfontosabb üzenetét hordozó „Credo” tételben pedig a „Hiszekegy” szövege helyett azt halljuk, hogy „Nemzedékenként vagy nagyobb időközönként minden élőlénynek meg kell küzdenie a létéért, és nagy számban el kell pusztulnia. Azzal a hittel vigasztalhatjuk magunkat, hogy a természetben folyó háború nem folyamatos, nem kíséri félelem, a halál rendszerint azonnali, és hogy az életerősek, az egészségesek és az ügyesek maradnak életben és szaporodnak tovább.”

Dan Brown Eredet című regényének tavaly őszi megjelenéséig Gregory Brown egy volt a számtalan ismeretlen kortárs zeneszerző közül. Missa Charles Darwin című művét alig néhányszor adták elő (az európai bemutatót 2013-ban tartotta a New York Polyphony a Berlini Természettudományi Múzeum dinoszaurusz-termében, Charles Darwin ükunokája, a botanikus Sarah Darwin jelenlétében). Nyilvánvalóan nem ugyanabban a ligában játszik, mint bátyja, akinek új kötetét csak az Egyesült Államokban kétmillió példányban indították útjára, és párhuzamosan ötvenhat országban dobták piacra. Nem akarom bántani Dan Brown regényét, hiszen a maga okosan végiggondolt felületességével sokak számára fog néhány napnyi kellemes és könnyen emészthető szellemi izgalmat kínálni, és ezzel nincs is semmi baj. Hosszú távon azonban jó eséllyel fordul a kocka: ha kétszáz év múlva nyomokban még mindig létezni fog a nyugati magaskultúra, akkor Dan Brown alighanem zenetörténeti lábjegyzetként marad majd ismert, mint az az író, akit a Missa Charles Darwin inspirált 2017-es regényének megírására. I. Ercole d’Este sem ugyanabban a ligában játszott, mint Josquin, de ha Josquin nem írja meg a Missa Hercules Dux Ferrariae-t, ugyan mikor említené meg a ferrarai herceg nevét egy 444-cikk.

A cikket Fazekas Gergely írta. 

A fajok eredete című Darwin-műből származó idézeteket Kampis György fordította. A címlapkép Pau Barrena (AFP) fényképe.