Wes Anderson legújabb filmjén, a Kutyák szigetén jócskán van mit nevetni, tele van remek párbeszédekkel és vizuális poénokkal, viszont valószínűleg csak a magyar mozikban nevetnek fel a nézők azon a jeleneten, amiben egy újságíróként dolgozó külföldi cserediák leleplezi a korrupt és a választást elcsaló Kobayasi polgármestert, aki erre azzal vág vissza, hogy

a cserediákot tengerentúli érdekek befolyásolják, senki ne hallgasson rá, mert idegen ügynök, és ezért ki kell utasítani az országból.

Wes Anderson nyugatról nézve disztópikus világot teremt a képzelt japán városban, a film helyszínéül szolgáló Megaszakiban, amit a korrupt Kobayasi polgármester egy személyben irányít. Kobayasi macskabarát, és engesztelhetetlenül gyűlöli a kutyákat, akik ellen gyűlöletpropagandát folytat, és úgy állítja be magát, mintha ő lenne az egyetlen ember, aki a kutyák jelentette problémákra végső megoldást kínál, ezért kell újraválasztani őt a polgármesteri poszton.

A kutyákat közben a már-már az emberekre is veszélyes, kutyanátha nevű betegség tizedeli, amiről ugyan pletykálják, hogy maga Kobayasi találta ki azt is, és fertőzte meg vele az állatokat, de senki nem tud semmi biztosat. Megaszaki lakosai közül persze egyre többen bedőlnek a kutyaellenes propagandának, az emberek még azt a polgármesteri határozatot is üvöltve üdvözlik, ami szerint minden kutyát a város közelében lévő Szemét-szigetre kell deportálni.

Kobayasi ellenfele, a választáson a Tudós Párt színeiben induló Watanabe professzor segédjével, Yoko Onóval éjt nappallá téve dolgozik a kutyanátha ellenszerén, a kutyaellenes propaganda által feltüzelt megaszakiak lenyugtatására azonban racionális hozzáállása, visszafogott fellépése és logikája nem elegendő.

A józanság egyetlen harcosa Kobayasi nevelt fia, egy 12 éves gyerek, Atari, aki elköt egy repülőt, hogy a Szemét-szigetre menjen megkeresni a polgármester parancsára deportált kutyáját. Atari soha nem emeli politikai szintre a küldetését, számára ez nem a polgármesterrel való szembeszállásról szól, egyszerűen alapvető emberi jóságból cselekszik, ahogyan egyébként mindenkinek kellene. Akcióját persze mások politikai cselekvésként értelmezik, így válik szimbólummá egy embertelen és oktalan gyűlölettel teli világban egy 12 éves gyerek pusztán azért, mert azt teszi, amit egy normális 12 éves gyerek tenne: szereti a kutyákat.

„Mi történt veled,
Ember legjobb barátja?
Tavasszal elvirágzol.”

Atari egyszerűen ezzel a haikuval foglalja össze minden tettét a film egyik kulcsjelenetében, és nemcsak filmbéli hallgatóságát, de a mozikban ülő nézőket is szíven üti ezzel, hiszen kimondja, hogy a kutyák nem ezt a bánásmódot érdemlik, és hogy annyi jót lehetne kihozni az ember és a kutya viszonyából, ha Megaszaki társadalma ésszel, emberi módon kezelné a felgyülemlett problémákat, és nem esne a Kobayasi által szított irracionális gyűlölet csapdájába.

A film kapott is kritikákat, amiért bezárkózó és idegengyűlölő társadalomként ábrázolja az egyébként hagyományosan valóban bezárkózó Japánt.

Megaszaki azonban nem Japán, Megaszaki az egész világ.

A fentebb leírt alaphelyzet és az utóbbi években a mindenhonnan ömlő habzószájú migráció- és Soros-ellenes propaganda fogságába eső Magyarország között sem nehéz komoly párhuzamokat találni, holott Wes Andersonnak valószínűleg gőze sincs, mi történik a magyar belpolitikában.

Az egyik kutya hangját kölcsönző Bryan Cranston meg is védte a rendezőt a kritikáktól, azt mondta, Anderson kifejezetten tiszteli a japán kultúrát, ahogyan Kuroszavához hasonló nagy japán rendezőkre is példaként tekint, és esze ágában sem volt sztereotip módon ábrázolni a japán társadalmat.

Az, hogy a film épp Japánban játszódik, viszont nyilvánvalóan jó választás, de nem azért, mert a japánok bezárkózó társadalomban élnek, hanem azért, mert a japán kultúra megidézése még Wes Andersontól is ritkán tapasztalt fokú, elképesztő, szemet és agyat gyönyörködtető vizuális ötletfolyamnak adott alapot a Kutyák szigetében. Ezen kívül az, hogy az emberi szereplők végig japánul beszélnek, csak a fontosabb megszólalásaikat fordítják le, míg a „kutyaugatásokat angolul szinkronizálják”, nagyon jól elválasztja a kutyákat és az embereket, és anélkül mutatja meg a nézőknek, hogy a kutyák és az emberek verbálisan nem értik meg egymást, hogy olyan idióta lenne, mint mondjuk a Garfield vagy a Nicsak, ki beszél, amiben az emberek, a macska meg a baba is ugyanazon a nyelven beszél, és a nézőnek kell folyamatosan figyelmeztetnie magát, hogy ők igazából nem értik egymást.

A Kutyák szigete Wes Anderson életművében is mérföldkő: a világ egyik legizgalmasabb és legünnepeltebb rendezője ezzel a filmmel mutatta be, hogy a családi és egyéni drámákon meg a lírai jellemábrázolásokon túl társadalomábrázolásra is képes, és tud olyan filmet forgatni, aminek releváns politikai üzenete van. Wes Anderson kilépett a művészien nosztalgikus mesevilágából, lement az utcára, és mindenkit megnyugtatott: nagyon is jól tudja, mi történik körülötte a világban.

Nagyon nehéz egy szinte makulátlan életművel rendelkező filmesnél kijelenteni ilyesmit, de könnyen lehet, hogy a Kutyák szigetére Wes Anderson legjobb filmjeként fogunk majd visszaemlékezni.