Minden fekete, de nem csak kívül: csontig, velőig fekete

Egészen más lett volna a helyzet, ha egy héttel korábban írunk az Atlanta című sorozatról. Nem mintha múlt szombatig készítője, Donald Glover ismeretlen ember lett volna, sőt, de arra azért nem volt felkészülve a világ, amit Childish Gambinóként váltott ki a This is America című számhoz készült videóklippel. Egy hét alatt összejött százmillió megtekintés, és érzésre nagyjából ugyanennyi megfejtés, megoldás, esszé, vlog és blogposzt a videóról. Újságot nem lehetett kinyitni az elmúlt napokban anélkül, hogy ne a grimaszoló Gambino nézzen ki belőle.

Így viszont ahhoz, hogy ajánljuk az Atlantát, aminek ezen a héten ért véget a második évada, akár elég is lenne annyit mondani, hogy olyan, mintha a This is America félórás részekből állna. Mindkettőben ott van Glover mellett rendezőként Hiro Murai, mindkettő elképesztően erős vizuálisan, remek a zenéje, és a popkultúra eszközeivel foglalkozik súlyos társadalmi konfliktusokkal, főleg azzal, milyen ma feketének lenni az amerikai nagyvárosban. Sőt, a hasonlóság még tovább megy: a This is America-elemzések egyik leggyakoribb szempontja előtér és háttér viszonya, vagyis az, hogyan vonja el a figyelmet a kép előterében zajló tánc és show a háttérben zajló tragédiákból. Ez megjelenik az Atlantában is: a konfliktusok gyakran éppen csak felvillannak egy háttérben elhúzó rendőrautó fényeként, vagy egy random fegyveres rablás formájában, de a történet nem ragad le ezeknél, hanem minden átmenet nélkül megy tovább, ahogy Gambino is továbbtáncol a gyilkosságok után a videóban.

Valójában persze az Atlanta a This is Americától teljesen függetlenül, saját jogán is megérdemli a figyelmet.

Elsősorban azért, mert bátran és radikálisan, közben mégis könnyedén és természetesen rúgja fel a hagyományos történetmesélés szabályait. Az alaphelyzet az, hogy Earn (Glover) kibukott a Princeton egyetemről, megoldásnak pedig azt találja ki, hogy unokatestvére, Al menedzsere lesz, akinek Paper Boi néven éppen beindul a rapkarrierje. Innen akár egy teljesen konvencionális történet is elindulhatna a rapszcénában csetlő-botló szeretnivaló amatőrökről, de Glover saját bevallása szerint is csak csalinak szánta az első részt, hogy az FX csatorna hajlandó legyen leszerződni velük.

Mert innentől a rappertörténet csak laza keretet jelent, az epizódok pedig ezerfelé ágaznak, és felsorolni sem lehet, hányféle dologról szólnak a csonka családoktól a hazug Instagram-posztokig. Jordan Peele, a tavalyi év fekete slágerfilmje, a Get Out rendezője mondta azt, hogy az Atlanta végre katarzist nyújt a fekete nézőknek, ebben tényleg saját élettapasztalataikra ismerhetnek benne. A fehér nézőkről pedig Glover úgy fogalmazott, hogy azt akarja, tényleg érezzék át, milyen feketének lenni Amerikában - ennek pedig legjobb eszköze, hogy a nagy és súlyos témák sem elvontan, hanem teljesen hétköznapi és gyakorlati formában jelennek meg. Ennek legjobb példája Earn kapcsolata a női főhőssel Van-nel, amit nehéz pontosan meghatározni: van egy közös gyerekük, és néha olyan, mintha együtt lennének, de valójában inkább még sincsenek együtt. A stúdió nem is értette, hogy mi ez a kapcsolat, és mire akar kifutni, Glover viszont úgy volt vele, hogy miért kellene kifutnia valahova? Atlanta külvárosában felnőve pontosan ilyen kapcsolatokat látott maga körül.

„A szegény emberek nem engedhetik meg maguknak, hogy terápiára járjanak” 

-mondta erről.

A sorozat szereplői körül pedig mindig körülveszi a bizonytalanság érzése - nem tartoznak ugyan a társadalom legaljához, ahhoz a réteghez viszont igen, akiknek egyetlen ballépés sem fér bele, ha a víz felett akarnak maradni. Ettől pedig a legviccesebb pillanatoknak is súlyuk lesz.

Ebből a szempontól az Atlanta hasonlít az idei Oscar-szezon egyik kedvencére, a Floridai álomra, ami a szegénység-ábrázolás kliséi helyett kötetlen szerkezetben, színes-mesés képekkel adta vissza a kiszolgáltatottság érzését. És különös módon hasonlít a kilencvenes évek legendás sitcomjára, a „semmiről szóló show-ra”, vagyis a Seinfeldre is (épp május 14-én fejeződött be húsz éve!), ami korának pasztellszínű tévékomédiáival ellentétben szembenézett azzal, hogy ha individualista nagyvárosi harmincasok az életük nagy részét azzal töltik, hogy egy szobában semmiségekről csevegnek, abból nem lesz karakterfejlődés. Így a karakterek nem is fejlődtek. Az Atlanta szereplői egy világ választja el Jerry Seinfeldéktől, a helyzet mégis hasonló: ha a szereplők mindennapjait azt teszi ki, és gondolataik nagy részét az köti le, hogy a következő nap is meg tudjanak élni valamiből, akkor nem könnyű komoly személyiségfejlődésen keresztülmenni. Egészen addig, amíg olyan közel nem kerülnek a mélyponthoz, hogy rá nem kényszerülnek.

Mindezek mögött pedig a sorozat egy még fontosabb kérdést is feltesz: 

ez a laza, epizodikus szerkezet, aminek szereplői nem tanulnak meg különösebben nagy dolgokat, nem hasonlít jobban a valóságra, mint a szépen felépített történetek?

És ez még mindig csak az Atlanta egyik oldala, mert közben a kis dolgokról szóló, éles szemű megfigyelések egészen szürreális fordulatokkal keverednek. Így jön létre az a sajátos mágikus realizmus, amiben különösebb magyarázat nélkül megjelenik a fekete Justin Bieber, egy láthatatlan autó a diszkó előtt, felfegyverzett rendőrök elé kisétáló aligátor, vagy ez a jelenet egy ál-tévéműsorból a magát 36 éves fehér férfiként meghatározó fekete tinivel:

Glover azt is mondta, hogy az Atlanta olyan, mint a Twin Peaks rapperekkel. Az első részben a buszon nutellás kenyeret kenő, majd az erdőben eltűnő rejtélyes csokornyakkendős figura sem mondhatta volna szebben.

A sorozatnak pedig talán a legnagyobb érdeme az, hogy olyasmit tud, ami már majdnem teljesen kiveszett a film-, de még a tévévilágból is. 

Meg tud lepni.

Mármint nem azzal lep meg, hogy valamelyik szereplőről egy teátrális cliffhanger után kiderül, hogy valójában a saját anyja, és az egészet az apja álmodja, aki éppen tanúvédelmi programban van - mert ezt bármelyik forgatókönyvíró-iskola első osztályában megtanítják. Az Atlanta viszont tényleg kiszámíthatatlan, stílusok, hangvételek, műfajok váltják egymást könnyedén, egymást követő epizódok gyakran gyökeresen eltérőek, és sok helyzetről megtippelni sem lehet, hova fog kifutni.

Az egyre sötétebbre forduló második évad végére ez már egészen bravúrossá válik, és előfordul, hogy egyetlen jeleneten belül sikerül ezt a váltást levezényelni. A néző még abba sem hagyta a nevetést a meztelenül, fejükre húzott zsákkal erre a számra táncoló fehér fiúkon, amit a főszereplők egy konföderációs zászló előtt ülve néznek végig, amikor az egész egy pillanat alatt vált át az egyik legsúlyosabb párbeszédbe. És csak azért nem írom ide, hogy pont, mint az életben, mert nyilván magától is erre gondolt minden olvasó.

November végén 476 újság, rádió, tévécsatorna és internetes oldal ajándékozta oda magát nemzetstratégiai közérdekből az új fideszes médiaalapítványnak, az eddiginél is jobban a kormány felé hajlítva a magyar nyilvánosságot.

A 444 nem közpénzből működik, és szerencsére senki sem tud bennünket a Fidesznek ajándékozni.

A hosszú távú, biztos működéshez viszont a te segítségedre is szükségünk van. Idén 50 millió forintot szeretnénk olvasóinktól összegyűjteni, 36 millió már összejött, ezt nagyon köszönjük!

Hogy elérjük a kitűzött célt, kérjük támogasd rendszeresen a 444-et!

Kapcsolódó
Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.