Rob Wijnberg 2006-ban, 24 éves filozófushallgatóként kezdett el dolgozni az egyik vezető holland újság szerkesztőségében. Belföldi hírekkel foglalkozott, és bár kezdetben jól elvolt, hamar megjelent a gondolatai között a kérdés, hogy mégis mi értelme van annak, amit egy ilyen szerkesztőségben csinálni kell.

Azt persze tudta, hogy a hírekről kell tudósítania, de mikor végre meghatározta magának, mik is a hírek, amikről be kellene számolnia, nem nagyon tetszett neki az eredmény.

Wijnberg szerint ugyanis a hírek

• szenzációs,
• kivételes,
• többnyire negatív,
• közelmúltbéli
• események.

Ez az öt jellemző pedig jól meg is ragadja, mi is a gond ezzel az egésszel.

Az, hogy a hírek sokszor keresik a szenzációt, teljesen logikus, a legtöbb újság ugyanis hirdetésekből él. Hirdetni akkor tud, ha sokan olvassák, és bizony minden mérés azt mutatja, hogy az emberek többségét sokkal jobban érdeklik a szenzációs vagy legalább a lehetőségekhez mérten szenzációsan tálalt hírek. A média és a hirdetési piac jelenlegi struktúrájából fakad, hogy egy hirdetési bevételekből élő újság pénzügyi fejlődéséhez elsősorban nem a lap által szolgáltatott tartalomnak kell magas minőségűnek lennie, hanem a tartalom által generált figyelemnek kell nagynak lennie, azt lehet értékesíteni ugyanis.

A szenzáció kereséséből következik a kivételesség is: a hagyományos és a közösségi médiában terjedő hírek a legtöbb esetben nem az általános, normálisnak számító dolgokról szólnak, hanem arról, ami kivételes, meghökkentő. Hiába van világon sok tízezer egyetem, ahol egyáltalán nincs PC-terror, a hírek mégis arról a maximum pár tucat egyetemről szólnak, ahol a politikai korrektség jegyében néha tényleg teljes idiotizmus dúl. Hiába békeszerető, szabadságszerető és toleráns az emberek többsége, a hírekbe a neonácik, az iszlamista terroristák és a sorozatgyilkosok mellé alig férnek be normális állampolgárok.

Az, hogy a hírek negatívak, messze nem minden esetben igaz, de nagyon sok tanulmány mutatta ki, hogy az emberek sokkal fogékonyabbak az olyan tartalmakra, amikből fenyegetést olvashatnak ki. Éppen ezért terjednek iszonyatos gyorsasággal a Facebookon a 2015-ös bevándorlási válság óta a muszlim és afrikai országokból Európába irányuló bevándorlást invázióként beállító tudósítások, vagy a terrorcselekmények hosszas kivesézése. A terrorcselekményekről és gyilkosságokról szóló hírek miatt pedig az emberek többsége ma azt hiszi, hogy a világ egyre kevésbé biztonságos, holott ennek valószínűleg épp az ellenkezője igaz. A hírfogyasztók nagy arányban hiszik el azt is, hogy a bevándorlók integrációja Nyugat-Európában nem lehet sikeres, holott épp az EU-ban lakosságarányosan évtizedek óta a legtöbb bevándorlót befogadó svéd adatokon látszik, hogy a második generációs bevándorlók 80 százaléka beilleszkedett. A hírek azonban csak másik 20 százalékról szólnak, így mindenki ezt a 20 százalékot gondolja többségnek.

Az, hogy a híreknek frisseknek kell lenniük, nemcsak torzítja a hírfogyasztók világképét, de sokszor vakká is teszi őket a mélyebben meghúzódó összefüggésekre és hosszabb tendenciákra. A gazdasági válság például szigorúan véve nem 2008-ban tört ki, már 2007-ben elkezdtek bedőlni az amerikai lakáshitelek és összeomlott a fogyasztás. A világ viszont csak 2008-ban, a Lehman Brothers befektetési bank csődje után értesült erről az egészről, mert az már bekerült az esti híradókba.

Az ötödik jellemző, hogy a hírek általában eseményekre koncentrálnak, ami szintén a trendek háttérbe szorulásához vezet.

Tehát míg az álhírek egyszerűen hazugságokkal próbálnak félrevezetni, addig az igazi hírek elképesztően kifacsart és eltorzított képet adnak a valóságról.

Egy csomó ember fél például attól, hogy kirabolják vagy hogy terrortámadás áldozata lesz, de kevesen félnek az úszómedencéktől, a védekezés nélküli szextől vagy a cukortól. Holott a fulladás, a szexuális úton terjedő betegségek, a cukorbetegség vagy a keringési betegségek sokkal-sokkal-sokkal több ember haláláért felelősek. Csak a cukor- vagy a mértéktelen húsfogyasztás veszélyei ritkábban kerülnek be az esti híradókba, mint a terrortámadások.

Rob Wijnberg ez ellen úgy lépett fel, hogy megalapította a De Correspondent című közösségi finanszírozású lapot, ahol pont a hírek ilyen negatív mellékhatásai ellen próbálnak küzdeni. A forrásgyűjtés nagyon sikeres volt, látszott, hogy komoly igény van egy ilyen projektre. A De Correspondent éppen nemzetközi piacra lép, Wijnberg ebből az alkalomból hosszú cikket is írt a projektjéről a Mediumra.

Ezek a gondolatok persze nem újak, már George Gerbner is kitért erre évtizedekkel ezelőtt az azóta is sokat idézett kultivációs elméletében. Ő – kicsit leegyszerűsítve – azt mutatta ki, hogy aki többet néz tévét, keményebb helynek gondolja a világot, sokkal kevésbé bízik az emberekben és jobban tart attól, hogy áldozatpozícióba kerül, mint azok, akik kevesebbet tévéznek, és nem követik annyira a híreket.

De a hagyományos online média is igyekszik fellépni a hírek torzító hatása ellen, rengeteg külföldi és magyar lapban jelennek meg hosszabb, mélyebb trendelemzések is, amik pont nem illeszthetőek bele a hírek Wijnberg által adott definíciójába.

A hírek világából persze nem könnyű kitörni, és az újságíróknak általában még nehezebb is, mint az olvasóknak. Az ugyanis látszik, hogy a mélyebb anyagokat általában nem olvassák annyian, mint valamilyen szenzációs, de egyébként a világ folyása szempontjából teljesen érdektelen hírt, márpedig mi is abból élünk, hogy sokan olvasnak bennünket. És bár Wijnberg erről nem ír, de az olvasók többségének számít az is, hogy a poszt, ami elé kerül, minél egyszerűbb legyen. Sokkal nagyobb a kereslet az úgynevezett mikronarratívákra, amiket mindenki egyszerűen megért, nem kell sokat olvasnia, lehetőleg gondolkodnia sem sokat, a történet szereplőit pedig könnyen maga által alkotott skatulyákba tudja sorolni. Azok a posztok, ahol nem olyan egyszerű megtalálni ezeket a szerepeket, nem lehet kijelenteni, ki a jó és ki a gonosz, ki a tolvaj és kitől lopnak, ki követ el bűnt és ki az áldozat, sokkal nehezebben fogyaszthatók.

A hírek tehát igazak, de ettől még nem szabad csak a médiára alapoznunk a világképünket. A könyvek, a mélyebb elemzések és a sajat tapasztalataink legalább annyira fontosak, mint a hírek követése. Sőt, talán fontosabbak.