2015. szeptember 2-án menetrendszerint érkezett egy újabb rövidhír: Tucatnyi holttestet, köztük öt kisgyereket mosott partra a víz Törökországban, írtuk meg mi is. Azon az útvonalon, a török partoktól a görög sziget, Kosz felé naponta kétezer ember próbált bejutni Európába, különböző lélekvesztőkön. 

A menekültek halála hétköznapi esemény volt már akkor is. 

Európát az sem rázta meg különösebben, amikor pár hónappal korábban, áprilisban Lampedusánál felborult egy hajó, és 400 ember halt meg, hat napra rá pedig egy újabb hajószerencsétlenségben 700. Ezek a katasztrófák egy nap alatt lepörögtek a hírfolyamban, amelybe néhány ember fulladása alig-alig fért már bele.

De ez a szeptember 2-ai tragédia más volt, mert az egyik áldozatról, a homokban fekvő hároméves szírai kisfiúról és a holttestét felemelő török rendőrről véletlenül készült néhány fénykép. Másnap így néztek ki az európai lapok címlapjai: 

A helyi fotós, Nilüfer Demir képe évtizedek múlva visszatekintve jó eséllyel szerepel majd a korszak legnagyobb hatású képei között. Az elsöprő erejű közösségi médiás reakciókat vizsgáló kutatás szerint az Alan (vagy Ajlan) Kurdiról készült felvételek megváltoztatták azt, ahogy az európaiak a menekült- és bevándorlási válságról gondolkodtak. Egy másik elemző pedig arról beszélt, hogy

Európában ekkor tudatosult a krízis.

A kontinens vezető politikusai egymásra licitálva fogadkoztak, hogy változtatni fognak, mert ez így nem mehet tovább. David Cameron brit miniszterelnök például egyszerre beszélt arról, hogy apaként mennyire megrázta a kép, és arról, hogy több menekültet kellene befogadniuk. De talán azt sem túlzás felvetni, hogy amikor egy nappal a címlapok megjelenése után, szeptember 4-én Angela Merkel azon gondolkodott, hogy Németország befogadja-e a Magyarországon bizonytalanságban tartott menekülteket, akkor a kép által felkorbácsolt közhangulat is szerepet játszott abban a híres döntésben.

De nem csak az európai közélet kavarodott fel, és nem csak a menekülteknek szánt adományok összege nőtt látványosan. Hanem, miközben komoly viták folytak róla, hogy szabad-e közölni ilyen fotókat egyáltalán,  

ez szinte azonnal, néhány nap alatt vált világszerte ismert szimbólummá.

Eltelt három év, és Alan Kurdi története ma épp nem aktuális. 

Az Európába tartó, tőlünk menedéket váró kisgyerek holtteste ugyanis egyre kellemetlenebb látvány lett.

A szíriai kurd család az Iszlám Állammal folytatott háború elől menekült Damaszkuszból Aleppóba, majd amikor már ott sem voltak biztonságban, akkor Kobaniba, végül onnan Törökországba. Itt Alan apja próbálta biztosítani a család megélhetését, de menekültként nem dolgozhatott legálisan, így fekete munkákra jelentkezett, amiért vagy fizettek vagy nem. Egy ponton a feleségével és a két gyerekkel egy gyár vécéjében laktak. Lett volna hova menniük, mert a férfi testvére már régóta Kanadában élt és várta őket, de Törökország biztonságos harmadik országnak minősült, így nem adhattak be menedékkérelmet. Ezért indultak neki a tengeri útnak az embercsempészektől kapott gumicsónakban, amely során mindkét gyerek és az anyjuk is életét vesztette.

A fotók nyilvánosságra kerülése után nem sokkal Kanada változtatott a szabályozáson, az EU viszont néhány hónappal rá megállapodott Erdogannal, hogy minden menekültet és bevándorlót visszatoloncolnak Törökországba. 

Az Alan Kurdiról készült fotó már nem illik a képbe

egy olyan Európában, ahol még a mérsékelt politikusokat is leginkább az nyugtatja meg, ha a menekültek zárt táborokba koncentrálásáról beszélhetnek. 

Az elmúlt 25 évben 27 ezer Európába tartó ember fulladt bele a tengerbe, illetve ennyiről tudunk.

Egy másik menekült

Khaled Hosseini a gyerekkorát Kabulban töltötte, de Afganisztán szovjet megszállása után a családja menedéket kért és kapott az USA-ban. Már orvosként praktizált, amikor megírta a Papírsárkányokat, ami egyből akkora siker lett, hogy azóta az írásból él. Most 55 millió eladott példánynál jár, de itthon talán az első regényből készült film miatt ismerik a legtöbben.

A Libri kiadta a Papírsárkányok, az Ezeregy tündöklő nap, illetve az És a hegyek visszhangozzák fordítását, most pedig az angol megjelenés után egy hónappal kihozták az új könyvét, amelyet az utóirat szerint 

Alan Kurdi ihletett.

Az író a Time-nak arról mesélt, hogy nem tudott szabadulni a képtől. Újra és újra elképzelte, mit tenne az apa helyében, ha látná, ahogy egy idegen felemeli a halott fiát a homokból, és aztán mindig át kellene élnie ezt a pillanatot, ahányszor szembejönnek a fotók.

Az Ima a tengeren alaphelyzete, hogy egy szír férfi beszél az ölében fekvő fiához, amíg a csónakra várnak. Először a szülőhelyéről, Homszról mesél, a békeidőkben nyüzsgő város hangjairól és illatairól, amelyekre a gyerek már nem emlékezhet. Aztán az előttük álló útról: azt hazudja a gyereknek, hogy nem lesz semmi baj.

Maga a „történet” nem sokkal több ennél, de ezt a rövid, 48 oldalas könyvet nem is lehet regényként olvasni. Először is azért, mert Dan Williams mozgalmas akvarelljei legalább annyira lekötik a figyelmet, mint az egész oldalpárokat kitöltő illusztrációkba írt néhány soros szövegek. Amelyek ráadásul inkább versre hasonlítanak. 

Ha máshonnan közelítünk, akkor képeskönyvnek is használhatjuk, sok szülői magyarázatot igénylő, tanulságos mesének egy fontos témáról.

Hosseini egyébként az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának (UNHCR) jószolgálati nagykövete, a könyvből származó bevételeit is nekik utalja. Ez pedig egy 360 fokos videó a könyv anyagából, amelyet az ENSZ és a Guardian rakott össze Alan Kurdi halálának évfordulójára.

link Forrás