A sztahanovok maradtak és hősiesebbek, mint valaha

Azoknak, akik idegenkednek a dokumentumfilmektől („olyan film, aminek az eleje, a közepe, és a vége is nyomasztó, ráadásul meg is történt”), a Munkáshalált (Workingman's Death) ajánlom: ez a 2005-ös német-osztrák film a legnagyobb költségvetésű, a leglátványosabb doku a Verzió fesztivál munkás blokkjából. 

A kétórás film több bitangerős kisfilmből áll össze. Az epizódok a világ más és más tájaira viszik el a nézőt, hogy megmutassák, a világon még mindig milliók végeznek olyan munkát, amit Európában már rabokkal sem lehet csináltatni.

Mészárszék Nigériában. Az egyik legfelkavaróbb epizód teljesen véletlenül került végül a filmbe: a stáb a Shell olajkútjainál akart forgatni, de amíg engedélyre vártak, a keselyűk a mészárszékre vezették őket.Fotó: Workingman's Death

Nem véletlen a párhuzam: Michael Glawogger kiindulópontként a német és szovjet szénbányászat aranykorát, a harmincas éveket idézi meg. Azt a kort, amikor Sztahanov még a TIME magazin címlapjára is felkerült, amiért 102 tonna szenet bányászott ki 1935 augusztusának utolsó napján. Azóta eltelt 80 év, a Sztahanovok nem tűntek el, csak éppen láthatatlanná váltak, a jóléti világ horizontján túl küszködnek a mai napig. Glawogger őket keresi fel:  Kelet-Ukrajnában az illegális szénbányászokat, Indonéziában a kénbányászokat, Nigériában a mészárszéken dolgozókat, Pakisztánban a pastu hajóbontókat (a cím feletti képen), Kínában pedig a kohászokat.

Módszere talán leginkább a maximalizmusáról híres Stanley Kubrick munkáival vethető össze: ennyire aprólékos, kidolgozott, átgondolt dokumentumfilm, amely nemcsak a bemutatott téma erőssége, hanem filmként is lenyűgöző, ritkán készül. Szinte minden snitt tökéletesen megkomponált, már-már festményszerűen tökéletes alkotás. És ez még akkor is így van, ha egy 40 centiméteres belmagasságú szénbánya járatában kúszva, görnyedezve vagy az őskáoszban, egy gumifüstös nigériai mészárszék forgatagában járunk: a képek lehengerlőek, szuggesztívek. És még a zene is remek.

Kénbányászat Indonéziában.Fotó: Workingman's Death

Minden epizód külön kis történet, lassan bomlik ki, így lesz izgalmas. Perceken át nem tudjuk, mi, miért történik, csak tátjuk a szánkat, hol a munka gyötrelmes, hol veszélyes volta miatt. Aztán egy-egy elejtett mondatból megértünk valamit, hogy aztán leesett állal bámuljuk tovább azt a szörnyűséget, amely a XX. század közepén még Európában is általános volt. 

Glawogger nem fárasztja a nézőt információkkal, termelési eredményekkel, GDP-adatokkal vagy a munkanélküliségi ráta görbéivel. Célja, hogy magát a munkát mutassa be a lehető legnaturálisabban. Ahogy egy interjúban fogalmaz, amikor készült a forgatásra és ehhez hasonló tematikájú propaganda- és dokumentumfilmeket nézett meg, általános tapasztalata volt, hogy ezekben a filmekben mindenről szó esett, csak magát a munkát nem mutatták be. 

Hát itt aztán megy a kalapálás, a hegesztés, a kaparás, a cipekedés, a szuszogás és az erőlködés. 

A munkásmozgalmak legszebb napjaiban sem készült ilyen erős és szép, kifejezetten lírai munkásfilm. A Munkáshalál tökéletesen rámutat, hogy miközben a világ már egyáltalán nem fogékony erre a fajta hősiességre, az elfeledett Sztahanovok maradtak és hősiesebbek, mint valaha.

Fotó: HERBERT NEUBAUER/APA-PictureDesk

A grazi születésű, pályáját operatőrként kezdő Glawogger nem tekintette munkának a filmezést, és kifejezetten utált is saját munkájáról, a filmezésről beszélni. A sors fintora, hogy azóta elhunyt, éppen „munka” közben: az Untitled című filmje forgatásán vesztette életét Afrikában, maláriában 2014-ben. Ezt az alkotását a fesztivál információs  blokkjában (Hommage) lehet megnézni.

A Munkáshalál végén egy kínai kohász elmélkedik azon, hogy ennek a korszaknak lassan vége: a gyerekek már nem követik őket a gyárba, a nehéz fizikai munka presztízse – ahogy Európában a hatvanas-hetvenes években történt – leáldozóban van. A film egy azóta vidámparkká átalakított német iparközpont képeivel zárul, és eltöpreng, vajon igaza volt-e a kínai munkásnak, valóban túllép-e a világ az ilyen kizsákmányolásra épülő termelési módszereken.

Az okostelefonok halálos titka

Erre ad csattanós és egyben elég kiábrándító választ a 11 évvel később forgott Szembesítés (Complicit): nem, sőt nagyon nem.

A Szembesítés (Complicit) egyik főhőse, a kínai parasztlány.Fotó: Complicit

Heather White és Lynn Zhang filmje a kínai mobiltelefongyártás mérgezéses ügyeinek jár utána. A téma négy évvel ezelőtt a világsajtót is bejárta. A brit Daily Mail írta meg, hogy az Apple és a Samsung készülékeit is gyártó kínai gyárakban gyanúsan sok leukémiás eset fordul elő a veszélyes anyagokkal dolgozó munkások között. Az ügy nagy port kavart, az Apple ígéretet tett, hogy nem dolgozik tovább a veszélyes anyagokat felhasználó cégekkel, a fejlett világ megnyugodott.

Szembesítés megnézése után viszont senki sem fogja olyan nyugodt szívvel nyomogatni a mobilját, mint előtte. A túlnyomórészt rejtett kamerával forgott film egy leukémiás aktivista, volt gyári munkás, Ji Jeting küzdelmén keresztül mutatja be ezt a világot. Kína gazdasági fellendülésében meghatározó szerepet játszik az, hogy piacvezetők az elektronikus eszközök gyártásában: a világ kameráinak 90 százaléka, a mobiltelefonok 50, a számítógépek 90 százaléka itt készül. Hogy miért, annak is megvan a magyarázata: a falvakból a nagyvárosokba vágyó fiatalok kellően naivak és szegények ahhoz, hogy nevetséges órabérért hajlandók legyenek lehetetlen körülmények között dolgozni.

Bár folyton arról hallani, hogyan fogják a robotok átvenni az ilyen egyszerűen automatizálható tevékenységeket, a helyzet az, hogy a képernyők tisztogatását még mindig élő emberek végzik olyan anyagokkal (benzol, n-hexán), amelyeket rákkeltő hatásuk miatt a fejlett világban már a hetvenes években betiltottak.

A Szembesítés olyan, mint egy háborús film: szinte minden szereplő – többségük csak a húszas éveiben jár – meghal benne. Fiatal lányok és fiúk betegednek meg pár hónap vagy néhány év alatt a gyárakban. Mint kiderül, sokukat nem is feltétlenül saját halálos betegsége aggasztja, hanem az, hogy ezzel családjukat is tragikus helyzetbe hozták.

„Próbáljuk meg a dolog jó oldalát nézni. Fizetik a kezeléseket, így tovább élhetek” – próbál meg pozitív maradni  Ji Jeting, amikor hazalátogat, és szülei kétségbeesésükben csak szidalmazni tudják a férfit.

Szembesítés óriási érdeme, hogy betekintést nyújt egy, a jogállamiságot hírből sem nagyon ismerő világba. Mit tehet egy kínai munkás, ha benzolmérgezést kapott a munkahelyén? Milyen jogi lehetőségek vannak az érdekvédelemre? Ha a gyár tagad, mi a teendő? Mit tehet egy egyszerű, a társadalmi ranglétra legalsú fokain botlatozó  polgár egy olyan, szigorúan hierarchizált államban, ahol még tüntetni sem lehet?

A haldokló, egyébként családapa Ji Jeting és társainak küzdelme egyszerre tragikus és heroikus: amikor a botrány hatására az Apple bejelenti, hogy mostantól megtiltatja a benzol használatát legnagyobb beszállítójának a Foxconn-nak, már tudjuk, szart sem ér a bejelentés: egy rejtett kamerás gyárlátogatásból kiderül, hogy a cég alvállalkozóknak szervezi ki a munkát, az alvállalkozói láncon a soron következő cég (Zhao Wei Electronics) vezetője pedig vígan és őszintén bevallja a magát ügyfélnek kiadó dokumentumfilmesnek, hogy minden probléma nélkül szállítanak be a Foxconnak, és az ő gyártási módszereiket senki sem ellenőrzi.

A film rendezője, Heather White a budapesti fesztivál vendége lesz.

Mit esznek a vendégmunkások a stadionokon?

Munkáskupa (Workers Cup) című filmet a futballvilágbajnokságra készülő Katarban forgatták, ahol a népesség hatvan százaléka, 1,6 millió ember vendégmunkás.

Építőmunkások a katari kóterben.Fotó: Workers Cup

A film apropója az, hogy a focis múlttal és komolyabb népességgel, illetve jogállami keretekkel nem rendelkező Katar nagy meglepetésre megkapta a 2022-es futball-világbajnokság rendezési jogát – a gyanú szerint a kiválasztásnál a korrupció is óriási szerepet játszott. A rendezőbizottság ezért kitalálta – némi nemzetközi szimpátiát kivívandó – rendeznek egy kupát az építőcégek között, amelyen a munkások léphetnek pályára.

A Katarban külföldi megrendeléseken filmesként dolgozó Adam Sobelnek ez adott lehetőséget arra, hogy végre belessen a kulisszák mögé, és bemutassa a sivatag közepén felépített, teljesen elzárt munkatáborokba zsúfolt nepáli, bangladesi, kenyai, nigériai, indiai stb. vendégmunkások – a katari rezsim által ügyesen rejtegetett – életét.

Katar egyszerűen úgy oldotta meg a bevándorlókérdést, hogy korlátozta a lakhatási jogot: a vendégmunkásokat a cégek szállásolják el zárt táborokban. Ugyan be lehet menni a városba időnként felhőkarcolókat nézni kívülről, de annyira bajos bejutni, hogy találkozni – például egy randit leszervezni – évek alatt alig sikerült valakinek.

A legtöbbjük azért jött, mert azt hitte, a felhőkarcolókkal telezsúfolt város valamilyen lehetőséget tartogat a számára. Azzal mindenki csak itt szembesült, hogy egy zárt táborban kell élnie. Sokan évekre itt ragadnak, mert ha haza is tudnak menni néhány hónapra, pénz hiányában visszatérnek. A családjukat nem hozhatják magukkal, ezért éveken keresztül csak telefonon érintkeznek velük.

Munkáskupa a ronda kóterek és unalmas mindennapok sivársága közepette válik nagyon bensőségessé. Amikor különféle nációjú és  kultúrájú emberek a monoton és legfőképp kilátástalan munka mellett végre találnak egy olyan célt, ami számukra is értékes, kinyílnak, és úgy készülnek a meccsekre, mintha álmaikat valósítanák meg.

A film a GCC nevű cég csapatát követi nyomon meccsről meccsre, a néző pedig azon veszi magát észre, egyre jobban izgul a meccsek előtt, nyernek-e a kissé pocakos építőmunkások. Nyerni viszont nem nyerhetnek, derül ki a döntőn, a kupát végül egy olyan csapat szerzi meg, amelyet láthatóan nem a kétkezi munkásokból verbuváltak.

A magyar rabszolga

Látni a modern rabszolgaságot is bemutató filmet a Verzión, mégpedig egy idei, magyar alkotást, Egy nő fogságbant (A Woman Captured), erről a filmről itt írtunk.

Tengődni a cseh minimálbéren

A magyar filmhez hasonlóan személyes hangvételű a cseh Apolena Rychlíková dokuja, a Végkimerülésig, amelynek főhőse kollégája, Saša Uhlová. A szerzőpáros beleunt abba, hogy a minimálbéren tengődő munkások nem mernek beszélni a munkájukról, a munkakörülményekről, ezért magukról csinálnak filmet: Uhlová inkognitóban mindenféle munkát vállal Csehországban fél éven át, miközben rejtett kamerával rögzíti az állapotokat.

Itt például nagyon büdös tud lenni.Fotó: Hranice práce

Dolgozik kórházi mosodában, szemétfeldolgozóban, húsfeldolgozóban, pénztárosként és egy borotvagyárban is. Arra kíváncsiak – miközben hallgatják a tévén a cseh minimálbérről nyilatkozgató politikusokat – a valóságban hogyan is néz ki az, amikor az ember betanított munkásként, minimálbéren tengődik.

Magyar szemmel minden nagyon ismerős, és csak tippelni lehet, hogyha a cseheknél ilyen a helyzet, Magyarországon sem lehet sokkal jobb, sőt, valószínűleg rosszabb: szinte mindegyik munkahelyen túlóráztatják a melósokat, miközben Uhlová bruttó 1100 forintnak megfelelő koronát keresett átlagosan óránként, a keresetének több mint a fele pedig elment olyan költségekre, amiket éppen a munka miatt kellett vállalni: utazásra, szállásra és munkaruhára.

Az is erős, ahogy a kétgyerekes, prágai újságíróként dolgozó Uhlová számára kiderül, hogy a 11-12 órás műszakok mellett a dolgozóknak egyáltalán nem jut idejük a családjukra. Úgy nőnek fel a gyerekek, hogy alig találkoznak a szüleikkel a késő estéket és a kora reggeleket leszámítva. Bár mindössze 554 órát dolgozott különféle helyeken az újságírónő, főleg a kisebbik fia viselte rosszul ezt a féléves időszakot. 

Ez a film nem mutat semmi brutálisat néhány patkányon és büdös húson, illetve azon túl, hogy a minimálbéren dolgoztatott, betanított melósok élete még mindig messze van attól, amit az életről úgy általában a reklámokban látni. Helyzetüket nem látják megváltoztathatónak, amikor az újságíró a jogaik érvényesítéséről, neadjisten érdekvédelemről kérdezgeti őket, beletörődötten vonogatják a vállukat. Ahogy azt is könnyű kimatekozni, hogy ennyi pénzből csak meglenni lehet, feljebb lépni nem. A két alkotó szintén a fesztiválon vendégeskedik.

A vezérigazgatónak sem mindig könnyű

Egy másik cseh film is érkezik a Verzióra, Az orosz meló (The Russian Job). Petr Horky nagyszerű filmje kakukktojás a programban, ugyanis itt nem az egyszerű melós van a középpontban, hanem egy svéd menedzser.

Bo Andersson a Lada-gyárban.Fotó: The Russian Job

Bo Inge Andersson 2013 és 2016 volt az Avtovaz (Lada, Zsiguli) vezérigazgatója, és azt várták tőle, hogy rázza gatyába Oroszország és Kelet-Európa legnagyobb autógyárát, amely 2012-ben került a Nissan-Renault konzorcium többségi tulajdonába.

Andersson nagy tervekkel érkezik, és úgy tűnik, egész jó eredményeket ér el, irányítása alatt születik meg és kerül gyártásba hosszú idők után az első új Lada, a Lada Vesta. Mégis vesztesként távozik: 2016-ban fellázadnak ellene, és tulajdonképpen megpuccsolják.

Ha az eddigi filmek azt mutatták be, milyen az, amikor a termelékenység mindent felülír, akár a dolgozó életénél is fontosabbá válik, akkor ebben a filmben ennek az ellenkezőjét látni: milyen, amikor a munkások válnak a siker akadályává. 

Az Avtovaz 2013-ban az orosz állami vállalatok között is a legrosszabb termelékenységi mutatóval rendelkezett. Mint azt a svéd menedzser és cseh asszisztense elmondásából kiderül, érkezésükkor a béka segge alatt volt a munkamorál a Volga-menti komplexumban: az üzemekben kártyázással, kávézással és sakkozással ünnepelték a munkanapokat. Amikor az új vezetés reggel rájuk nyitott, és közölték, hogy ez így nem lesz működőképes, másnap zárt ajtók mögött folytatták a kvaterkázást.

Andersson ezért a munkát megtagadókat azonnal lapátra tette, három év alatt nagyjából harmincezer embert bocsátottak el a gyárból, amelynek dolgozói – Toljiatti város szinte teljes lakossága – még mindig a hetvenes évek szocialista aranykorában élnek.

A film legszórakoztatóbb részei azok, amikor a svéd kapitalista találkozik a posztszovjet nemtörődömséggel: feszült jelenetek során mutatja be a film, milyen nehéz kiverni egy-egy részlegből, hogy kijavítsanak egy hónapok óta fennálló hibát; de az sem rossz, amikor Andersson az egész igazgatóságot leteremti, mert képtelenek munkára ösztönözni a szervezeti egységeket. (Hasonló sztorikról ebben az interjúban beszél még.)

Anderssont végül mondvacsinált okokkal távolítják el a cég éléről az oroszok: fejére olvassák, hogy több tízezer embert küldött az utcára azért, hogy az orosz nemzet autógyárát külföldi autók gyártására alkalmas gyártósorrá degradálja. Arról persze egy szó sem esik, hogy az oroszok maguk kerestek külföldi befektetőt, hogy életben maradjon az orosz csoda, Andersson pedig nemcsak az első külföldi vezetője volt az Avtovaznak, hanem hosszú idő után az egyetlen, aki képes volt egy új modellt kipréselni az orosz legendából.

A Verzió dokumentumfilmfesztivál megnyitója november 6-án lesz a Trafóban. A programot 7-től a Művész, a Kino és a Toldi mozikban illetve a Trafóban vetítik, workshopok lesznek még a CEU-n és az OSA archívumban is.