A Nagy Imre szobor áthelyezéséről osztotta meg gondolatait a Magyar Hírlappal Szakály Sándor, a VERITAS Történetkutató Intézet főigazgatója, a Kiemelt Nemzeti Emlékhely Bizottság tagja.

Mint az köztudott, az 56-os forradalomban vértanúhalált halt miniszterelnök, Nagy Imre szobrát a kormány elszállította a Vértanúk teréről, hogy azt máshol, a jelenlegi tervek szerint a Jászai Mari téren állítsák fel újra. 

A szobor áthelyezését sokan méltatlannak tartják, visszarendeződésnek az 1945 előtti korszakba. A kormányközeli kommunikátorok ugyanakkor felhánytorgatják Nagy Rákosi-korszakban betöltött szerepét, és annak ellenére, hogy politikai szempontból konszenzus volt eddig a kérdésben - így például a magyar iskolai történelemkönyvekben sem tanítanak mást -, arról beszélnek, nincs méltó helye a Vértanúk terén.  

Szakály Sándor sokkal mérsékeltebben nyilatkozik, mint mondjuk Trombitás Kristóf, de nem hagy kétséget afelől, hogy Nagy Imrének okkal kell mennie:

„Ott kezdeném, hogy Nagy Imre nem keveset tett azért, hogy a Rákosi-rendszer létrejöjjön és működjön, de amikor az utolsó pillanatban választania kellett az eszme és a nemzet között, az utóbbi mellett döntött. Ezzel bekerült azon személyiségek közé, akikre oda kell figyelni.”

Szakály megpróbálja elmagyarázni, miért nincs helye a Nagy szobornak a Vértanúk terén. Azért, mert ott eredetileg (1945 előtt) az 1919-es Tanácsköztárság idején vértanúhalált haltakra emlékező szoborcsoport állt.

A Hírlap újságírója rá is kérdez, hogy akkor igaz az a kormányzatot érő kritika, hogy a Horthy-rendszer visszaállítása lenne a cél a nemzet főterén, mire Szakálynak úgy sikerül nemmel válaszolnia, hogy valójában kénytelen elismerni, hogy igen - a kormány nem az 1990-es konszenzust, hanem az 1945-öst restaurálja:

„Jogos az a kormányzati koncepció, hogy nagyjából állítsuk vissza az Országház előtti terület eredeti, Magyarország szuverenitásának elveszítése előtti állapotát.”

Az interjú vége is különösen vicces, már akinek van kedve ezen sírva vigadni, hogy Szakály - sajátos logikája szerint teljes joggal - kijelenti, hogy ő a Szabadság téren is visszaállítaná az 1945-ös állapotokat: akkoriban a Szabadság téren a trianoni békediktátumra emlékező szoborcsoport állt:

„Ha rajtam múlna egyébként, visszaállítanám az elveszett országrészekre emlékező alkotásokat, illetve az országzászlót a Szabadság térre. Abban ugyanis, hogy az első világháborút követő békediktátum igaz­ságtalan volt, teljes volt a nemzeti konszenzus az említett korszakban.”

A Szabadság téren azóta azonban a szovjet csapatok bevonulását és a felszabadítást ünneplő emlékmű áll. Épp azoknak a csapatoknak az emlékműve, akiknek támogatását a magyar kommunisták élvezték, amikor első ízben átalakították a Vértanúk terét ledöntve az 1934-es szoborcsoportot.

Szakály nem véletlenül fogalmaz feltételes módban: Oroszország számos alkalommal nyomást gyakorolt Magyarországra, amikor az megpróbált valamiféle megoldást találni a képtelen helyzetre: az országot megszálló csapatokat ünneplő emlékmű áthelyezésére, átfogalmazására.

Ebbe a fába nyilvánvalóan az Orbán-kormány sem meri belevágni a fejszéjét, maradt tehát a mártír magyar miniszterelnök szobrának költöztetése.

A slusszpoén pedig az, hogy éppen a Szabadság tér változtathatatlansága miatt nem lehet az 1945 előtti állapotokat a Kossuth téren sem visszaállítani: az Alkotmány utca végére kerülne ugyanis az a trinanoni emlékmű, amelynek eredeti helye a Szabadság téren lenne.

Nem könnyű magyar főkegyhelyésznek és történésznek lenni egyszemélyben, annyi szent, ezt Szakály sem rejti véka alá:

„Ezek mindenesetre nagyon furcsa, sajátosan perverz összefüggések.”

 (Magyar Hírlap/Címlapkép: Szakály Sándor Kenderesen, a Horthy-szobor avatásán)