Baromi érdekes és igen tanulságos profilcikket írt a Guardian arról a fiatal, jóképű, sportos amerikai hittérítőről, John Chauról, akit tavaly novemberben nyilaztak halálra az Indiához tartozó Északi-Szentinel-sziget őslakói, a nagyon kevés olyan megmaradt törzs egyikének tagjai, amely semmiféle kapcsolatot nem ápol a modern világgal. 

Chauról régóta tudni lehetett, hogy keresztény misszionárius volt, aki azért érkezett, hogy gyerekkori álmát beteljesítve megtérítse a maroknyi, elszigetelten élő őslakót, akiket egyébként a saját érdekükben megközelíteni is tilos, hiszen egy külvilágból behurcolt kórokozó gyorsan végezhetne velük, és akik már többször is nyilvánvalóvá tették, hogy semmiféle kapcsolatot nem óhajtanak fenntartani a külvilággal. 

A pár soros hírek alapján joggal lehetett azt hinni, hogy hősünk naiv, lelkes idióta volt, aki nem igazán mérte fel a rá - és a bennszülöttekre - leselkedő veszélyt.

A Guardian azonban remek cikkében bemutatja, hogy a valós kép ennél sokkal összetettebb.

Az amerikai anya és kínai apa gyermekeként Amerikában született, a festői Washington államban felnőtt, a legkisebb gyerekkorától az egyetemig kizárólag karizmatikus vallási intézményekbe járó férfi minden volt, csak naiv vagy idióta nem. Sokkal inkább egy olyan, okos, jól felkészült, a terveit racionálisan kivitelező kifejezetten és tudatos ember, akivel csak egy probléma volt, ami viszont végül a halálhoz vezetett: elvakult fundamentalista volt, egy pünkösdista típusú karizmatikus-evangelizáló kisegyház fanatikus híve.

A kamaszkorában kitalált expedíciót 26 évesen megvalósító Chau az összes megszólaló szerint értelmes, tájékozott, jó szervezőkészségű, kimagaslóan sportos férfi volt. Onnantól kezdve, hogy középiskolásként egy leendő misszionáriusoknak szánt weboldalon először olvasott a Szentinel-sziget lakóiról, lényegében az egész élete a nagy expedícióra való, minden elemében racionális felkészülésből állt:

• tudta, hogy valószínűleg rá fognak támadni és sebeket kell ellátnia (a sajátjait), ezért mentőápolói szakképesítést szerzett, és egy ideig kórházi ápolóként is dolgozott
  
• állandóan túrázott, remek fizikai állapotban tartotta magát és elvégzett egy túravezetői tanfolyamot is
  
• három nyáron keresztül dolgozott természetvédelmi őrként egy nemzeti parkban, eközben egyedül lakott egy kunyhóban, hogy megszokja az egyedüllétet és az önellátást
  
• bár a vallása kifejezetten bátorítja a házasságot és a gyermekvállalást, sőt még a papjaik is házasodhatnak, a leendő expedíció veszélyeire tekintettel szűz maradt és sosem vállalt kapcsolatot, hogy ha meghal, ne hozza nehéz helyzetbe a családját
  
• főállású munkát sem vállalt soha, hogy folyamatosan foglalkozhasson a felkészüléssel is
  
• 2015-16-ban négyszer is ellátogatott a célpontjához közeli Andaman-szigetcsoport több tagjára és ott kapcsolatokat épített ki helyi keresztényekkel.
  
• 2017-ben egy olyan militáns keresztény térítő táborban edzette magát, ahol az egyik gyakorló feladat az életbenmaradás volt egy, önkéntesek által eljátszott ellenséges bennszülöttekkel teli faluban
  

Amikor tavaly ősszel a helyszín közelébe utazott, csupa olyan lépést tett, ami arról árulkodik, hogy a legapróbb részletekig átlátta az akciója konkrét veszélyeit, mármint nemcsak azokat, amik őrá leselkedtek, hanem amik a bennszülötteket fenyegették:

• olyan úticsomagot állított össze, amiben többek között fogorvosi fogók is voltak, kifejezetten a testébe fúródó nyilak kihúzásához
  
• ezen kívül képes kártyák a kommunikáláshoz, ajándékok a bennszülötteknek
  
• hogy véletlenül ne fertőzze meg a bennszülötteket, hosszasan karanténba zárta saját magát, aközben 11 napig ki se lépett a lakhelyéről (bár ez nyilván semmit sem segített volna rajtuk, ha olyan kórokozóra érzékenyek, ami Chaut meg sem betegíti)
  
• és részletes búcsúlevelet írt.
  

Az sem tántorította el végleg, hogy amikor november 15-én először közelítette meg a szigetet keresztény halászok segítségével - az utolsó szakaszon egyedül, egy szál úszónadrágban kajakozva - majd az első helyieket meglátva azt kiáltotta nekik, hogy "John a nevem, szeretlek titeket és Jézus is szeret", azok ölelés helyett dárdarázással fogadták. 

Ekkor még gyors visszavonulót fújt, és a naplójának bevallotta, hogy életében nem félt még ennyire, de még aznap partra szállt egy bibliával. Féltucatnyi bennszülött jött elő és valamit odakiabáltak neki. Ő megismételte, amit hallott, mire ők óriási hahotázásban törtek ki, amiből arra következtetett, hogy trágárságokat kiabálhattak neki. Valamiért úgy érezte ekkor, hogy a dolgok egészen jól alakulnak, de egy fiatal fiú ekkor kilőtt rá egy nyilat, ami beleállt a vízálló bibliájába. A nyilat kihúzta, visszaadta, majd elmenekült megint. Ezúttal úszva, mert a helyiek elvették a kajakját.

Ám ez sem vette el a kedvét. Írt a családjának, többek között arról, hogy a sziget a Sátán utolsó erősségeinek az egyike, mivel még sosem hallottak ott az Úrról. Másnap hajnalban rávette a halászokat, hogy tegyék ki a part közelében, majd hajózzanak el messzebb, hogy ne kelljen végignézniük, ha megölnék, illetve azért, mert úgy gondolta, hogy ettől nyugodtabbak lesznek a bennszülöttek, majd ismét nekivágott. Ekkor látták élve utoljára.