Ha valami minisztérium a saját halottjának akar tekinteni, ne hagyjátok

- kérlelt őszinte iszonyattal egy barátom, akit állami díjai miatt ez a veszély valóban fenyeget, miután szembesültünk vele, hogy a Tandori Dezső temetéséről hírt adó minisztériumi gyászjelentésben ez áll:

„Részvételi szándékát kérjük 2019. március 4-ig a meghivo@nori.gov.hu címen, vagy a +36 1 795 5517 számon jelezze!”

De kurva jó verset tudna ebből írni a Tandori! - gondoltam kegyeletteljesen és kicsit felületesen, amint a „Fiumei úti sírkert Nemzeti emlékhely ravatalozója” felé bandukoltam. A kapuban nem állt senki, akinek elmondhattam volna, hogy én regisztráltam, kérem, csak nem kaptam visszajelzést.

A szokásos, már-már üdítően ronda ravatalozóban látszólag nem volt semmi különös, mégis percekig tartott feldolgoznom a látványt. Az egyik oldalon ültek Tandori Dezső családtagjai, akikkel a szerzőhöz elvileg közel álló irodalmi embereknek sincs kapcsolata, és akiknek feltűnése épp ezért igazi reveláció volt. De róluk nem tisztem írni bármit is.

A másik oldalon ott ültek a hivatalból jelen lévő hivatalos emberek, Fekete Péter államtitkár és Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának elnöke. A gyászolók között pedig megjelent a Lánchíd utcai költő lakóhelye szerint illetékes országgyűlési képviselő (Csárdi Antal) és polgármester (Nagy Gábor Tamás).

Nincsenek rá illendő szavak, mennyire távol állt ez az egész Tandoritól.

Az államtitkár böcsülettel felolvasta a beszédet, ami a papírján volt, és szerencsére nem volt rajta semmi bántó vagy otromba. Olyanokat mondott Fekete Péter, hogy Tandori volt „korunk egyik legkiválóbb, legérdekesebb, legsokoldalúbb, legfelkészültebb és legsokszínűbb elméje”. Legérdekesebb. Hát ja.

Előtte Fried István irodalomtörténész beszélt hosszan és elemzően az életműről, illetve a Tandori-figuráról, és mellesleg teremtett néhány tandoris pillanatot. Például azt, amikor a koszorús állami ceremónián a nyakkendős méltóságok fegyelmezett arccal hallgatták, ahogy a Tandori intim költői világáról beszélő idős irodalmár hangja egyszer csak elcsuklik, és elhagyja száját a mondat:

„bentről látható volt a csoda: hogy itt éjszaka koalák járnak”.

Temetésről írni ízléstelenségnek tűnik, miközben tudjuk, hogy a búcsúszertartások részletes és legtöbbször patetikus leírása fontos része az irodalmi, sőt a nemzeti emlékezetnek. Jókai, Ady, Babits temetése történelmi esemény lett, de Kertész Imre vagy Esterházy Péter búcsúztatásának is volt jelentése. 

Tandori Dezső temetéséből nem csak arra emlékezhet majd az irodalomtörténet, hogy ezt a megzabolázhatatlan alkotót az állami temetés formalitásaiba igyekeztek szuszakolni jó szándékú idegenek. Hanem arra is, sőt attól tartok, elsősorban arra, hogy

nagyon kevesen jöttek el rá.

Százan ha lehettek annak a művésznek a temetésén, akinek a megítélésében ritkán tapasztalható konszenzus uralkodik mindenféle oldalon, akiről egymásra licitálva hangsúlyozza mindenki, micsoda korszakos alkotó volt, és aki már rég bekerült a középiskolai tankönyvekbe. 

Ebből a tényből, a jelenlévők meglepően kis számából kiindulva több irányba is lehet gondolkozni: Tandori életművének hozzáférhetőségéről, a szakmai és a közönségsiker látványos szétválásáról, az irodalomközvetítés, vagyis a kulturális intézményrendszer és a média erejéről, a személyes jelenlét és az írói népszerűség kapcsolatáról. Meg lehet beszélni annyi minden másról is, csak elfelejteni nem lehet, hogy a páratlan zseniként emlegetett Tandori Dezső temetésére alig volt kíváncsi valaki. Nem csak a „közönség” hiányzott, hanem a művészek, az írótársak is. Még csak azt sem mondom, hogy ez baj, de annyit igen, hogy ezzel valamit biztosan megpróbál kezdeni mindenki, aki ott volt.

A sírnál aztán már csak Hegedűs D. Géza mondott egy verset, a legfontosabb verebet megidézve. Ezt:

Szpéró gesztenyefája

 

Szpéró gesztenyefája, pihenni leültem alája,

árnya-a-fénye-a-folt, ő, ami-lett-ami-volt.

Gyászol az ég ma Medárddal, fákon emitt a madárdal,

állok a sírja fölött, jönnek a völgyi ködök.

Járok, hajnalok-eljén, tíz év messze kiteltén,

nem lett meg tizenegy, szűken az égben a kegy.

Domb-töve-majd ha lefekszem, s emlék nem sajog egy sem,

szálllok elébe magam, s nincs, ami ott odavan.

Ülni se, állni, feküdni, s járni se kell, csak az üdvi

térnek a szárny meg a láb, szélben, od’adja magát;

szállni, mi semmi e tűnés…! ott leszek én, velem ő és

társam, s mind, aki még –

– messzi, de messzi vidék.

Miközben a sírba tették - milyen infantilis gesztus - madárcsicsergést idéző zene szólt. Beledobtak néhány virágot a sírba, aztán betemették, és amikor az utolsó darab föld is rákerült, pontosan abban a pillanatban leszakadt a legközelebbi fáról egy termetes ág.

Nem hiszem, hogy lehetett volna olyan temetést rendezni, ami illik hozzá - magyarázom a mellettem haladó Tandori-rajongónak egy kocsma felé menet. Dehogynem, válaszolja magabiztosan, a nullás kilométerkő körül kellett volna szétszórni a hamvait egy utcafesztiválon.