Magyarországon azt sem lehet tudni, hogy hány embert ítéltek el ártatlanul

Előfordult, hogy valaki egy téves ítélet után szabadulva teljesen elváltoztatja a külsejét, a barna haját lilára festi, csak rikító színű ruhákat vesz fel, hogy biztosan egyedi megjelenése legyen, nehogy megint tévesen azonosítsa valaki. Olyan is előfordul, hogy valakit annyira megvisel egy ilyen eljárás, hogy a szabadulás után nem mer egyedül maradni, azt akarja, hogy az élete minden percének legyen egy tanúja, ha bármikor igazolnia kellene, hogy mit csinált

- erről is beszélt Hajdú Eszter pszichológus az ELTE jogi karán tartott szerda esti beszélgetésén, ahol jogászok, bírák és ügyvédek és joghallgatók beszélgettek a téves bírósági ítéletekről.

Hack Péter, a jogi kar büntető eljárásjogi tanszékének vezetője egész dermesztő adatokat mondott. Az Egyesült Államokban működő Innocence Project DNS bizonyítékok alapján igyekszik elérni jellemzően halálra, vagy súlyos börtönbüntetésre ítélt emberek felmentését. Az alapításuk éve, 1992 óta 362 tévesen elítélt embert szabadítottak ki, és az eseteik 72 százalékában a téves ítéletnél szerepet játszott, hogy egy vagy több tanú tévesen azonosította az ártatlanul elítélt embert a bűncselekmény tetteseként. Ezzel együtt aztán végképp érthető, miért akarja minden erejével egyedivé tenni magát, aki egy ilyen téves tanúvallomás miatt kapott igazságtalan ítéletet.

A móri ügyben például az egyik szemtanú, aki a rablás idején be akart menni a fiókba, de az ajtóban álló egyik tettes elküldte a helyszínről, első kihallgatásán arról beszélt, hogy kifejezetten magas embert látott a banknál. Az ügy tárgyalásán viszont - tévesen - az átlagos testalkatú Kaiser Edét azonosította a tanú, hiába próbálta a férfi ügyvédje felhívni a figyelmet, hogy Kaiser egyáltalán nem is olyan magas. Később, mikor a valódi elkövetőket elfogták, kiderült, hogy Weiszdorn Róbert állt a bank ajtajában, vele találkozott a tanú, és ő valóban több, mint 2 méter magas. Egyszerűen az történt, hogy az első eljárásban Kaiser ült a vádlottak padján, róla “mondta mindenki”, hogy az egyik tettes, és ez eltorzította a tanú emlékeit, még ha az első kihallgatásán jól is emlékezett.

Hack Péter a büntető eljárásjog kurzusának elején minden évben leteszteli a hallgatókat: a második órán egy kérdőívet kell kitölteniük a 24 órával korábban tartott első órával kapcsolatban. Hogy milyen nyakkendőt viselt, vagy meddig beszélgetett az óra elején valakivel az osztály előtt. Ez megmutatja a diákoknak, hogy mi a probléma a tanúvallomásokkal: az emberek a 24 órával korábban történt dolgokra sem tudnak pontosan visszaemlékezni, sőt, amikor olyan eseményre kérdez rá, ami meg sem történt: mennyi ideig beszélgetett az óra elején egy emberrel, akivel egyáltalán nem is beszélgetett, akkor a teszten felkínált három válasz (két perc, négy perc és hat perc) közül a legtöbben a középsőt választják. Ezekben az esetekben a hazugságvizsgáló sem segítene, mert a tanúk többnyire nem akarnak senkit félrevezetni, egyszerűen rosszul emlékeznek, akár egy olyan dolog részleteire is, ami meg sem történt.

Mindebből pedig az következik, hogy az igazságszolgáltatásnak nagyon óvatosan kell eljárnia azokban az esetekben, ahol “csak” tanúvallomás támasztja alá valakinek a bűnösségét.

Nem csak a szemtanúk járulhatnak hozzá egy téves ítélethez, a beszélgetésen faktorként említették a közvélemény és a sajtó nyomását, ami például a móri eljárást is befolyásolhatta. Ez annak a klasszikus este, amikor olyan brutális, felháborító a bűncselekmény, hogy a közvélemény gyors reakciót vár, ez pedig rossz dinamikába terelheti az eljárás minden résztvevőjét a rendőrségtől az eljáró bíróság.

Az is rontja az esélyeket, ha a vádlott egy népszerűtlen kisebbségi csoporthoz tartozik. Ennek klasszikus példájaként az IRA terrorcselekmények miatt Angliában ártatlanul elítélt íreket hozták a beszélgetésen, de itthon például a gyűlölet-bűncselekmények bírósági megítélésénél látszik tisztán, hogy mennyit számít, ha roma ember áldozata vagy elkövetője egy ilyen cselekménynek.

Téves ítéletet eredményezhet a “hatóságok jószándékú korrumpálódása” is, mikor mondjuk egy rendőr vagy ügyész azt gondolja, hogy a személyes meggyőződése (érzi, hogy ki volt a tettes) pótolja a bizonyítékokat.

Szerepet játszanak még a rendőrségi és ügyészségi hibák, ilyen lehet például amikor az ügyészség megpróbálta megszüntetni a volt barátnőjét lúggal megcsonkító orvos elleni az eljárást, de a kétes szakértői vélemények is.

Szintén az amerikai Innocence Project adatai szerint a tévesen elítélt emberek 27 százaléka hamis beismerő vallomást tesz, tehát úgy veszi magára a bűncselekményt, hogy azt nem követte el. Az ilyen esetek egy része mögött a kihallgatásokon alkalmazott pszichés nyomás lehet, épp ezért fontos, hogy ügyészségi utasításra már Magyarországon is felveszik a beismerés körüli alkukat.

A beszélgetés résztvevői nagyjából egyetértettek, hogy ami itthon leginkább hiányzik, az a téves ítéletekkel való szembenézés, a hibák elemzése. Hack azt mondta, hogy tudomása szerint utoljára az 1983-ban történt szolnoki gyermekgyilkosság téves ítéletét dolgozták fel alaposan a Bűnügyi szemlében az 1980-as években. Hack az előadás után a 444-nek azt mondta, nem tud róla, hogy létezne Magyarországon statisztika azzal kapcsolatban, hogy hány téves ítélet születik, erre szerinte legfeljebb az állam által fizetett kártalanítások számából lehetne következtetni.

Ezzel kapcsolatban az is elhangzott, hogy a nagy nyilvánosságot kapott esetek után készülnek ugyan elemzések például újságírók, vagy az eljárás egyes résztvevői által, de az ilyen munkák nehezen tudnak objektívek maradni: a rendőrség ugye csak a rendőrség felelősségét állapíthatja meg hitelesen, minden más következtetésnek az hangulata, hogy csak a mundér becsületét védik. Nyilván ugyanez igaz az ügyészségre vagy a bírói szervezetre is, intézményesült, valóban független felülvizsgálat pedig nincs a rendszerbe építve.

Arról is szó volt, hogy a bírák szakmai előmenetelét ma sokkal inkább befolyásolja, hogy milyen gyorsan zárnak le ügyeket, mint az, hogy hány ítéletüket helyezik később hatályon kívül. Itt még Hack próbált optimistább képet festeni, hogy a rendszeres bíró vizsgálatok során igenis figyelembe veszik a hatályon kívül helyezések arányát, és a beszélgetésen résztvevő egyik bíró jelezte, hogy kevésbé hangsúlyosan, mint az eljárások gyorsaságát.

Minden ijesztő adattal, történettel és intézményes hiányossággal együtt ez egy lelkesítő esemény volt. A résztvevők vagy már most is az igazságszolgáltatás fontos szereplői, vagy annak készülnek, és mindenki azért jött el, hogy a rendszer hibáiról és hiányosságairól tanuljon, hogy jobban, igazságosabban tudja végezni a munkáját. Részben valószínűleg az ilyen képzések miatt tudott sok esetben az igazságszolgáltatás ellenállni a politikai nyomásnak. Más megközelítésből persze nyomasztó is volt az esemény, mert megmutatta, hogy miért próbálja a kormány az igazságszolgáltatáson kívülről, az államigazgatásból jövő emberekkel feltölteni a bírói kart. A 2018-as új közigazgatási bírói posztokra kiírt pályázatokon például az első körben 21 bírói helyből 1-re pályázott sikeresen külsős, egy volt rendőrt, a második körben viszont 39 helyből 17-re neveztek ki külsős jelentkezőt, volt minisztériumi alkalmazottat, kormányhivatalnokot. És még csak most kezdődik a különbíróságok létrehozása és feltöltése, ahol arra lehet számítani, hogy még több olyan külsős kerül a rendszerbe.