• Kisebb spoilerek.

A Fleabag új évadában, a harmadik rész legvégén van egy jelenet, amihez még csak hasonlót sem láttam soha tévében. Valami, amit a műsor készítői három évvel ezelőtt, az első évad első részének legelején elkezdtek felépíteni, azóta végig ott volt a szemem előtt, hogy aztán olyat csavarjanak rajta, ami egy másodperc alatt ütött szíven. Szerintem nem csak tévében, de lovasszínházban vagy fali szőttesen sem mutatták még be ennél pontosabban, milyen nagyszerű és közben milyen borzasztóan ijesztő igazán közel engedni egy másik embert magunkhoz.

Aki még nem látta az első évadot, az nézze meg, itt van róla egy többnyire spoiler mentes ajánló. A Fleabag leegyszerűsítve egy Londonban élő fiatal nő történetét mutatja be, akinek lassan kicsúszik a lába alól a talaj.

A második évad részben tükörképe az előzőnek. Most nem részeges kalandok és könnyed nevetgélés közben várjuk, hogy lassan feltáruljon előttünk a szörnyű tragédia, hanem mindenféle nagyon szar, szomorú, torokszorító helyzetek közepén is lehet remélni, hogy végül kb. minden kb. rendben lesz. Hogy Fleabag (akinek a valódi nevét a második évadban sem tudjuk meg) talán valahogy össze fogja szedni magát.

A második évad közben továbbra is lehet fuldokolva, gurgulázva, térdet csapkodva kacagni, de itt is sok minden szól arról, hogy talán nem a legjobb dolog kinevetni mindent és mindenkit az ember saját életében. Egy darabig távol lehet ezzel tartani személyes fájdalmakat, de aki így senkit sem enged közel magához, annak nagyon nehezen lesznek valódi kapcsolatai. Aki sosem engedi magának, hogy szomorú legyen, az igazán örülni is nehezen tud.

Ezen kívül még ezer legalább ilyen izgalmas kérdéssel foglalkozik a Fleabag. Hogy hányféle arca van a gyásznak az égető fájdalomtól a lassú őrlődésig. Hogy senkinek sincs tökéletes élete, mindenre kitalált kerek válasza, egyszerűen csak nem látjuk elég közelről a legtöbb embert az életünkben, hogy ismerjük a személyes nyomorúságaikat. Hogy milyen a testvéri szeretet, egy rossz házasság vagy a hit.

Szintén a harmadik részben, és tényleg ezt a 20 percet gyémántokkal fogják belekarcolni a XXI. század nagy művészi, kulturális és tudományos teljesítményeinek listájába, van egy néhány perces jelent arról is, hogy milyen nőnek lenni. A Fleabag két évadában a férfiak végig maximum mellékszerepet kapnak. Tulajdonképpen minden rész arról is szól, hogy milyen nőnek lenni, de ezen belül a harmadik epizódban az 50-es éveinek végén járó nagymenő üzletasszonyt alakító Kristin Scott Thomas egy olyan monológot ad elő a női lét és a fájdalom elválaszthatatlanságról, amihez hasonlóval én még biztosan nem találkoztam. Arról, hogyan formálja az embert, hogy a normális biológiai működésének is évtizedeken át rendszeres része a súlyos fizikai fájdalom a menstruációtól a gyerekszülésig. Hogy ennek az életen át tartó “alapfájdalomnak” a hiánya is benne lehet abban, miért viszonyulnak a férfiak máshogy a fizikai fájdalomhoz, akár olyan egyszerű dolgokban is, mint a sport. És hogy milyen megváltás lehet a menopauza, amikor végre nem a biológia törvényei határozzák meg a nők létezését.

Megint hat darab 20 perces részből áll az évad, tehát egy délután alatt végigpörgethető. A sorozat készítője és főszereplője, Phoebe Waller-Bridge azt nyilatkozta, hogy a következő évad legkorábban 50 éves korában, 2036-ban várható.