• Nem, nem azért nem néztem még meg, mert nem akarom, csak volt jobb dolgom, és ez már egy ideje nem az a sorozat, amit akár éjszaka hullafáradtan is bevállalnék, mert annyira érdekel.
• Közben őrület, ami a Trónok harca körül megy!
• De állj, a helyzet az, hogy ez egy jó sorozat, még úgy is, hogy évadról évadra laposodik. Van története, vannak benne emberek, van mögötte írói teljesítmény, és nem csak CGI-sárkányokról szól.
• Igen, a záró évad első részén kívül láttam minden évad minden részét, és olvastam az összes könyv összes betűjét. És akkor mi van?

2011-ben, amikor megjelent az első PR-poszter az újonnan induló Trónok harca sorozatról, Sean Beannel a Vastrónon, azt tettem, amit minden embernek tennie kell ilyen helyzetben. Leszartam az egészet, elrohantam a boltba, és megvettem a George R. R. Martin-könyvet. Aztán a következőt, meg a rákövetkezőt, meg az azutánit, és mire a sorozat eljutott az első évad végére, én már letudtam mind a négy kötetet.

Hogy aztán nem kevés félelemmel nekiüljek a tévésorozatnak.

Jó adaptációt készíteni baromi nehéz, tudni kell, hogy hol kell eltérni az alapanyagtól és hol nem, a Trónok harca ráadásul az átlagosnál is nehezebb alapanyag:

• főszereplője nincs;
• annyi helyszínen játszódik egyszerre, hogy ihajj;
• a történet ide-oda csapkod, ráadásul ahelyett, hogy elvarrná a szálakat, csak rendre újakat indít;
• ja, és ami azóta már a védjegye is: az író rövidúton megszabadul bármelyik szereplőjétől, ha éppen olyan kedve van.

Ebből kellett filmet forgatni, a Trónok harca pedig azért lett jó sorozat, mert a készítők vették ezeket az akadályokat, az HBO pedig nem ijedt meg attól, hogy ez tényleg 18 pluszos tartalom lesz, és megszavazott annyi pénzt, amennyiből az egészet meg lehetett csinálni szépen: díszleteket felépítve, jelmezeket elkészítve, CGI-t programozva. Ez egy 6-10 részes tévésorozatnál egyáltalán nem alapvetés.

Bármennyire is tartottam tőle, az első X évad pont annyira élvezetes volt, mint a könyv.

• Amit kellett, azt filmre vitte.
• Ami nem kellett, azt kihagyta.
• Amit az író nem írt meg, azt kipótolta.

Ez nekem bőven jó volt így, de a könyvet nem olvasók nyilván nem ezért kezdtek el nézni egy sárkányos-jégzombis sorozatot. Felteszem, inkább azért, mert hiába van egy játékfigurának is béna fehér csávó a plakátokon, ez akkor sem egy sárkányos-jégzombis sorozat, az első négy évada legalábbis tuti nem.

Ez épphogy az a sorozat, ami a fantasy-blabla mellett lendületesen és kompromisszummentesen filmesítette meg azt, amit ma középkornak hívunk.

• Ha nem jó helyre születsz, megszívtad, de nagyon.
• Ha törpének születsz, akkor is megszívtad, ha amúgy jó helyre születsz, de nagyon.
• Lovagok? Csak semmi romantika, ez egy eufemizmus a tömeggyilkosra.
• Biztonság? Ááá, bármikor lenyilazhatnak bárkit, akár szarás közben is, és gyerekeket ölhetnek meg a saját anyjuk méhében pusztán politikai számításból.
• Vallás? Ha van is, csak azért, hogy maga alá gyűrje a politikát, és megszerezze a hatalmat.
• Érzések? Azok vannak, de csak azért, hogy még bonyolultabbá tegyék az életet.

Én valahogy így képzelem el a középkort, minden romantikától mentesen, az pedig elég jó, hogy van egy sorozat, ami ezt a brutális kavarást megidézi. Ha másért nem, hát elrettentő példának, hiszen Magyarországon tényleg nincs különösebb oka a középkori nosztalgiának, nálunk nem is igazán múlt el.

Ha ez nem elég, akkor meg ott vannak a karakterek, az igazán érdekes úgyis az, hogy velük mi történik (már a könyv is karakterközpontú volt, eleve a különböző szereplők nézőpontjából volt megírva).

A lovag, akit a legszívesebben megfojtanál egy kanál vízben, mert gyerekeket dobál ki az ablakon, aztán a félidőben úgy megcsonkítják, hogy elkezded sajnálni, közben meg rájössz, hogy ha abban a családban nőttél volna fel, amiben ő, neked is súlyos problémáid lennének, a végére mégis ő lesz az egyik legszilárdabb erkölcsi tartással rendelkező szereplő ebben az egészben.

A család, akikről azt gondolod, hogy ebben a történetben ők a jófiúk/jólányok, nekik kell drukkolni, ők fognak rendet tenni ebben a világban, aztán az első pár évadban olyannyira halomra gyilkolásszák őket, hogy a túlélők fizikai vagy lelki rokkantakká válnak, de talán jobb is így, mert ez kell ahhoz, hogy egyáltalán képesek legyenek életben maradni, csak közben elpárolog a szimpátiád.

A törpe, akinek már a kezdetektől fogva rossz, és végig azért rimánkodsz, hogy ne, ennél már ne legyen neki rosszabb, mert nem érdemli meg, de rosszabb lesz, és először annak szurkolsz, hogy ennek ellenére se igya magát halálra, aztán pedig annak, hogy ennek ellenére is képes legyen valahogy jobbá tenni ezt az elbaszott világot.

A hercegnő, aki azt hiszi, hogy a származása miatt joga van uralkodni, csak épp kicsesztek vele, és elűzték otthonról. De amikor elkezdi visszaküzdeni magát a trónra, akkor rájön, hogy ez kevés, semmi sem jár a születés jogán, alkalmasnak is kell lennie. De közben még az utolsó évadra sem tiszta teljesen, hogy hajlandó-e kellő alázattal hozzáállni az egészhez, vagy inkább halálra éget mindenkit a sárkányaival.

A fattyú, aki azt hiszi, ez az a középkor, ahol a lovagok daliásak, a fal őrzői bátrak, aztán egyik napról a másikra belekerül a darálóba, és először az ábrándjaival kell leszámolnia, aztán a hitével, végül az érzéseivel, árulóvá kell válnia, majd őt árulják el, és olyannyira lekerül a gödör aljára, hogy konkrétan meg is hal. De nem baj, mert közben ő lesz az egyetlen, akit nem fognak érdekelni a falak, azokat is emberszámba veszi, akiket mindenki más csak barbároknak néz, nem érdekli a hatalmi kavarás, csak az, hogy ne legyen halott hely a világból.

De tényleg, ezek mellett kit érdekelnek a menetelő jégzombik és a repkedő sárkányok?

A Hatodik érzékben sem zavart senkit, hogy valaki tud beszélni a holtakkal, a Mátrixban, hogy kábelek lógnak ki az emberekből, a Jurassic Parkban, hogy szúnyogokból klónoznak dinókat, vagy az Alienben, hogy nagy nyálas izék darabolják az űrhadsereget.

Meg amúgy is, amikor felnő az ember, mit lát? A világ vezető hatalmában a cirkusz legirritálóbb bohócát választják elnöknek, a többség mesebeli vademberektől retteg, a politikusok meg olyan narratívákat adnak elő a választóiknak, amik egy vicc komolyságával vetekednek, és egy faék egyszerűségével láttatják a világot. Miért lenne baj ebben a közegben egy olyan történetet nézni, ami azt meséli, hogy a világ bonyolultabb annál, mintsem hogy a fal innenső oldalán a jók vannak, mögötte a rosszak, és ha a hatalom megszerzése és megtartása érdekében semmi sem szent, és semmivel sem kell törődni, akkor a végén egy jéggé fagyott földgolyón fogjuk találni magunkat, ahol félig halott zombik támolyognak majd a hóban.

Na jó, a Csillagok háborúja előzetését végigbömbölő faszi, az már tényleg sok.

De akkor mégis, hol ment félre ez az egész?

Először ott, amikor elfogyott az irodalmi alapanyag. Az ötödik-hatodik évadban a sorozat és a könyv végleg elvált egymástól, a sorozat írói pedig elkezdték lezárni a történetszálakat. Hullottak mellékszereplők, egyszerűsödött a cselekmény, és az egész teremtett világ valahogy kisebb lett (ez valahol ott kezdődött, amikor Cerseit meztelenül végigsétáltatták Királyváron).

Ami addig a pontig érzelmileg megalapozott volt, az onnantól egyre sutább lett, a szereplők nem bejárták a világot, hanem az írók kezdték látványosan rángatni őket egyik helyszínről a másikra. Nem csoda, hogy a nyolcadik évadra már minden csőegyszerűvé vált:

Itt már nem egy történetet mesélnek, hanem befejezni akarnak egy történetet, bármi áron.

Ez jó, mert ennek a történetnek lesz befejezése, lesz vége, ki fog futni valahová. És rossz, mert a könyvnek és az első négy évadnak éppen az adta a nagyszerűségét, hogy nem akart kifutni sehová, a szereplői csak tették benne azt, amit egy ilyen helyen tenniük kellett, a világ nem egyszerűbb lett, hanem részről részre bonyolultabb, közben pedig sehogy sem látszott, hogyan is lesz mindennek vége. Nem csoda, hogy totál addiktív volt, hiszen kicsit a valóság is ilyen: sosincs vége, soha nem lesz egyszerűbb, mindig történik valami váratlan. Szegény Martin sem véletlenül szenved ennyit a története végével, elkezdeni és továbbmesélni biztos egyszerűbb, mint lekerekíteni.

Szóval, hiába az őrület, a Trónok harca vége biztos nem tud olyan lenni, mint az eleje, de a tévében legalább lesz vége. A könyvek meg ki tudja, hogy valaha is elkészülnek-e?

A baj az, hogy a hype meg most ért a tetőfokára. A média már lassan percről percre elemzi az egyes epizódokat, a csapból is az folyik, hogy ki ül vagy nem ül a Vastrónon, az utóbbi két hónapban meg nem tudtam úgy megnyitni egy weboldalt, hogy ne azt kapjam az arcomba, hogy Jon Snow-val vagy Arya Starkkal akarok-e online játékot játszani.

Ez még engem is kikészít, hát még azokat, akik szerint ez az egész csak egy kardozós-sárkányos mese, amit felnőttnek felnőttkorában már nem sikk nézni. Ez nem a sorozat hibája, az csak szépen lassan - remélhetőleg méltósággal - kiszenved.

Ami újszerű és jó volt a Trónok harcában, az már megtörtént, ami most megy, az a levezetés. A hónap végén pedig pizsamás szuperhősök fogják rommá verni egymást a moziban. Az a sorozat most van a kreatív csúcspontján. Kérdés, hogy évek múlva, amikor a PR-gépezet ugyanígy vagy ennél is jobban fog rágózni a szuperhősökön, akkor hol lesz.