Salman Rushdie megírta, mit üzen a mai világnak Kurt Vonnegut 50 éves regénye, Az ötös számú vágóhíd

Kurt Vonnegut már közel 20 éve írt mérsékelten sikeres novellákat és regényeket, amikor 1969-ben megjelent az Az ötös számú vágóhíd című szatirikus sci-fi-je, ami végre meghozta neki a világhírt. A New Yorker most lehozta Salman Rushdie beszédét arról, szerinte miért aktuális ma is Vonnegut könyve, és mit üzen a mai világnak a regény, amit az indiai születésű író 1972-ben, 25 évesen, három évvel az első regényének kiadása előtt olvasott először. (A beszéd áprilisban hangzott el Vonnegut hazájában, Indianapolisban, a könyv eredeti kiadásának 50. évfordulóján.)

Rushdie szerint ugyan az Az ötös számú vágóhíd a II. világháborúról, azon belül is főleg Drezda 1945. februári porig bombázásáról szólt, a siker része volt az is, hogy a vietnami háború közepén jött ki, és eltalálta a háborúellenes közhangulatot. A művet Rushdie az 1961-es A 22-es csapdájához hasonlította, mivel mindkettő arról szól, hogy szinte még gyerekeket küldtek a vágóhídra, csak amíg Joseph Heller műve a háborút egy őrült, de abszurd dolognak tartotta, addig Vonnegut könyve egy akkora tragédiának láttatja, amit utólag csak humorral lehet feldolgozni. Ilyen szempontból szerinte Heller felel meg Charlie Chaplinnek, Vonnegut pedig Buster Keatonnek.

Hogy megy ez?

A könyv Vonnegut személyes élményein alapult, ezt a témát az amerikai író a haláláig újra és újra feldolgozta. A 22 éves Vonnegut a bombázást egy óvóhelyen megbújva élte túl, majd segített a hullákat és a romokat eltakarítani. Rushdie azt írta, csak most vette észre, hogy Vonnegut leghíresebb, ebben a regényben bevezetett szállóigéje, az „Így megy ez.” minden esetben, kizárólag a halállal kapcsolatban fordul elő. Szerinte a többség azt szokta gondolni, a mondat inkább az élethez fűzött lemondó kommentár, mintha így venné tudomásul, hogy a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy eltervezzük. De ez tévedés, mert mindig akkor kerül elő, amikor valaki meghal.

A fekete humorral, iróniával megírt regényt mindenféle listákon a XX. század legjobbjai között szokták emlegetni, bár többen is azzal vádolták már, hogy a háború borzalmaival szemben túl passzív, Anthony Burgess szerint például „kitér” a világ legrosszabb dolgai elől.

Pedig pont ez a lényeg.

A főhős a béna Billy Pilgrim, akit elrabolnak a – már az A Titán szirénjeiből is ismert, de regényenként mindig kicsit másmilyen – Tralfamador bolygó lakói, akik nem lineárisan érzékelik az időt, hanem születéstől halálig összevissza, minden egyszerre létezik. Billy is így kezdi látni az időt, például a háborúból hirtelen kiszakadva egyszer csak az esküvőjén terem, miután pedig megölik, folytatja az életét egy másik ponton. A vécépumpaszerű tralfamadoriak még azt is tudják előre, hogy az egész univerzumot meg fogja semmisíteni egy tesztpilótájuk, de erre is csak azt mondják, hogy: „Így megy ez.”

A 2007-ben, 84 évesen elhunyt Kurt VonnegutFotó: leemage

Mivel Billyt a háború poklából rabolják el az űrlények,értelmezhető az egész sci-fi-epizód úgy, hogy a főhős beleőrült a borzalmakba, amiket – az egész életével együtt – onnantól úgy érzékel, mintha nem is lenne valóságos.

A szabad akarat és a holtak

De ez nem minden. Vonnegut, ahogy a legtöbb regényében, itt is a szabad akaratról ír: hogy mivel jár, és hogy egyáltalán létezik-e. (Egyébként úgy tűnik, nem.) A következő regényében, a Bajnokok reggelijében egyenesen mindenki lelketlen robot, és csak egyetlen lény van a világmindenségben, akinek van szabad akarata: az olvasó.

Vonnegut írói alteregója, Kilgore Trout mindig egy mellőzött alaknak tűnik, aki egyszerre zseni is – ez volt Vonnegut nagy fájdalma: a komoly gondolkodók komolytalannak tartották, míg a játékosabbaknak túl komoly volt. Rushdie szerint ebből a paradoxonból ered Vonnegut sötét iróniája, de szerinte az, aki az egész munkásságát a szabad akaratnak és a halottak fölötti gyásznak szentelte, nem nevezhető fatalistának, passzívnak vagy rezignáltnak.

Rushdie azt írja, amikor – szintén az 1970-es évek elején – először olvasta a Háború és békét, a főszereplők békebeli életéről szóló részeket imádta, míg a háborús leírásokat unta. Kb. 30 évvel később viszont ez pont fordítva volt, a főszereplők életét kissé konvencionálisnak találta, míg a háborús részek leírását zseniálisnak. Ugyanígy volt az Az ötös számú vágóhíddal is: fiatalon a science-fiction-elemek nyűgözték le benne, idősebb fejjel viszont már a hétköznapi életről szóló részek.

Salman Rushdie szerint az Az ötöd számú vágóhíd egy nagy realista regény. Így kezdődik: „Többé-kevésbé mindez megtörtént.”, majd Vonnegut az első fejezetben leírja, hogy néhány karakter nevét megváltoztatta, de tényleg volt, akit agyonlőttek egy teáscsésze ellopásáért, egy másik katonatársa pedig az egykori vágóhídon (aminek a nevét nem változtatta meg) valóban azzal fenyegetőzött, hogy a háború után bérgyilkossal öleti meg a személyes ellenségeit.

Szürreálisan bemutatni a háborút: realizmus

Rushdie szerint a regény az emberi erőszak elkerülhetetlenségéről szól, illetve arról, mit tesz a háború amúgy nem kifejezetten erőszakos emberekkel: Vonnegut tudja, hogy a legtöbb ember nem igazán erőszakos, vagy nem erőszakosabb egy gyereknél, de ha egy gyerek kezébe gépfegyvert adnak, valószínűleg használni is fogja, még ha alapvetően nem is erőszakos. Márpedig Vonnegut szerint a II. világháborút gyerekek vívták, ahogy a könyv alcíme is állítja: A gyermekek keresztes hadjárata, szolgálati tánc a halállal.

A főszereplő, Billy Pilgrim is olyan, mint egy kisgyerek: az egész regényben nem tesz semmi kifejezetten rosszat, és bár alapvetően végtelenül egyszerű, csak sodródik az eseményekkel, azért szerethető – ha nem lenne az, a könyv is elviselhetetlen lenne. Rushdie szerint mindenki, aki a II. világháborúról ír, egy bizonyos szögből közelíti meg azt, hogy a műve ne váljon elviselhetetlenné. Az időből kizökkent Pilgrimhez hasonlóan Günter Grass A bádogdob című regényének főhőse azt határozza el, hogy nem nő meg, annyira undorodik a kora felnőttvilágától. Mindkét esetben gyerekszerű karakterek kerülnek szürreális helyzetekbe, és mivel lehet őket kedvelni, az őrült történet is magába szippantja az olvasót – érvel Rushdie.

„Lehet, hogy nem lehet megállítani a háborúzást (…), de még mindig érdemes megtalálni a formát és a nyelvet, ami emlékeztet minket arra, mi is az, és a valódi nevén szólítja azt. Ez a realizmus”

– írja Rushdie.

Sir Salman Rushdie brit-indiai író a kölni irodalmi fesztiválon 2017. október 14-én. 1989-ben Homeini ajatollah (és azóta Hámenei is) kimondta rá a fatvát istenkáromlásért, és a hívő muszlimokat felszólította Rushdie és a regény kiadóinak kivégzésére. A következő években fanatikusok több embert meg is öltek.Fotó: Horst Galuschka/dpa/AFP

Mit tanultunk ma?

Amikor a regény végén felszabadítják a hadifoglyokat, újra énekelni kezdenek a madarak. Bár a vidámság rengeteg fájdalmat takar, Vonnegut prózája mindig igyekszik vidám hangot megütni. De mit akar ezzel az egésszel mondani?

Az nem derül ki, hogyan állítsuk meg a háborút. Az igen, hogy a háború maga a pokol, de ezt mindenki tudja. Vonnegut leginkább azt meséli el, hogy a legtöbb ember nem olyan rossz (kivéve azokat, akik igen), és hogy az emberi természet az élet nagyszerű állandója a Földön. Szépen és őszintén megmutatja nekünk az emberi természetet, nem a legjobb, de nem is a legrosszabb formájában, hanem inkább úgy, ahogy általában megmutatkozik, akár a legszörnyűbb időszakokban is.

Az A Titán szirénjeiben azt írja, hogy a történelem során a nagy dolgok, amiket az emberek építettek, valójában titkos üzenetek voltak egy tralfamadorinak, akinek elromlott az űrhajója. A Stonhenge például egy alkatrészcseréről szólt, míg a kínai nagy fal azt üzente, hogy: „Légy türelmes. Nem feledkeztünk el rólad.” A Kreml azt jelenti, hogy „Hamarabb úton leszel, mint hinnéd.” A Nemzetek Szövetségének genfi palotája pedig azt üzente: „Pakold össze a cuccaid, és készülj fel a mihamarabbi indulásra.” Rushdie azt reméli, hogy a fal, amit az USA és Mexikó közé tervez Trump (akit nem hajlandó megnevezni), azt az üzenetet küldi majd el, hogy: „Segítség!” (New Yorker)