Theresa May utoljára szerda délután ült páncélozott Jaguárjába, hogy megtegye utolsó hivatalos útját. II. Erzsébet királynőhöz hajtott, hogy bejelentse neki, hogy lemond a hivataláról. Három éve és tizenegy napja volt miniszterelnök, második nőként Nagy-Britannia történetében. Amikor egyetemistaként politizálni kezdett, rajongott az akkor még ellenzéki pártvezérként feltűnő Margaret Thatcherért. Állítólag már általános iskolásként is politikus akart lenni.

Szürke és szerencsétlen?

Theresa May nélkülözi a legtöbb képességet, amivel a mostanában a politikusok sikereket szoktak elérni. Macrontól Salviniig, Trudeautól Trumpig akármit is képviseljenek az utóbbi években befutott politikusok, abban hasonlóak, hogy átütő személyiségek, akik kikényszerítik a sajtó és a választók figyelmét, és jobban hasonlítanak egy valóságshow főszereplőjére, mint egy hivatalnokra. Megosztóak, harsányak, izgalmasak. Theresa May sosem volt egyik sem. 

A róla szóló összes portré, a miniszterelnökké válása előttiek is, mind kiemelik, hogy nem szeret csevegni, és csak nagyon kevés emberben bízik meg. Az ismerősei nem tudták felidézni, hogy mikor viccelt utoljára, és amikor nyilvánosan szerepelnie kellett, akkor sokszor jobban hasonlított egy robotra, mint egy élő emberre. Miniszterelnöksége idején egyszer táncolni próbált, de az egész világ kinevette szerencsétlenkedését. Amikor egy fontos beszédet mondott pártja kongresszusán egy kiélezett politikai helyzetben, akkor meg feltartóztathatatlanul köhögni kezdett, majd egy betolakodó a hallgatóságból papírokat tépkedett a háta mögött, katasztrófa lett az egész. 

Úgy tűnt, hogy minden összeomlik körülötte, és minden csak rosszabbá válik, ha hozzányúl. Előre hozott választásokat írt ki 2017-ben, hogy néhány fős kormánytöbbségét az akkori közvélemény-kutatások keltette remény szerint még nagyobbra emelje. Az lett a vége, hogy elvesztette a többségét, és kisebbségi kormányzásra kényszerült. Soha korábban nem volt akkora fluktuáció a brit kormányban mint az ő idején, alig telt el úgy hónap, hogy ne mondott volna le egy-két minisztere vagy államtitkára. Amikor először vitte a parlament elé az EU-val kialkudott kilépési feltételeket, akkor annyian szavaztak ellene, mint hivatalban lévő miniszterelnök ellen 1924 óta egyszer sem. Idén május végén az EP-választáson pedig valamivel 9 százalék alatt szerepeltek a konzervatívok, ami az 1832-ben alakult párt legrosszabb eredménye lett országos szavazáson. És akkor arról még nem is volt szó, hogy azzal vette át a hivatalát, hogy majd ő megoldja a Brexitet, de közben Nagy-Britannia továbbra is az EU tagja maradt, hiába mentek el munkaórák ezrei és fontok milliói a kilépés előkészítésére. 

Pedig egyébként kormányzása második felében a brit gazdaság növekedésnek indult, annak ellenére, hogy a Brexit körüli bizonytalanság miatt elemzők sora jósolt brutális összeomlást. A munkanélküliség is csökkent, és hiába érte több terrortámadás és egy orosz vegyi fegyverrel elkövetett támadás is az ország területét kormányzása idején, és hiába megosztottabb a brit társadalom a Brexit miatt mint az utóbbi évtizedekben valaha, és hiába fenyegették Skócia elszakadásával, az ország működőképes maradt, sőt még fejlődött is. Hogy May kormányzása miatt, vagy éppen annak ellenére, arról még biztosan készülnek alapos elemzések. 

Arany középút?

Theresa May miniszterelnöki kinevezését és a kudarcait is a Brexitnek köszönheti. Egy ennyire karizma és párton belüli hátország nélküli politikus aligha érhetett volna a csúcsra, ha nem lett volna vészhelyzet. Hiába volt már hat éve belügyminiszter, és korábban a párt ügyvezetője is, inkább ismerték szorgalmas bürokratának és lojális végrehajtónak, mint potenciális hadvezérnek. 

Elődje, David Cameron a UKIP és saját párton belüli ellenzéke megfékezésére kiírta a népszavazást a Brexitről, és hiába kampányolt a maradás mellett, a kilépéspárt győzött. Arról nem volt terv a brit kormányban, hogy ebben az esetben mi legyen. Cameron azonnal lemondott hivataláról, maga után hagyva a legbonyolultabb politikai problémát az északír polgárháború óta. 

May ideális utódnak tűnt több szempontból is. Belügyminiszterként állandóan szidta az EU-t, de a kampányban finoman a maradás mellett érvelt. A megosztott konzervatív frakción belül a kilépéspártiak nem tartottak attól, hogy szabotálni fogja a Brexitet; a maradáspártiak pedig nem féltek, hogy minden hidat felégetve vezeti ki az országot az európai gazdaság vérkeringéséből. És ami a legfontosabb volt: vállalta a feladatot, annak ellenére, hogy szinte minden alaposabb elemzés azt előlegezte meg, hogy a Brexitet lehetetlen jól kezelni: mert a puha Brexittel elégedetlenek lesznek a választók, és úgy kényszerít brüsszeli szabályokat az országra, hogy azok eldöntésébe nem szólhatnak már bele; a kemény Brexit viszont akkora gazdasági megrázkódtatással és káosszal fenyegetett, amit nagy bátorság lett volna megkockáztatni. És akkor még erre jön rá az északír probléma, a Brexit-kelepce legsúlyosabb vetülete. Annyira nagyon senki sem akarta a brit miniszterelnöki állást 2016 nyarán. 

Egy pofon Londonban, egy pofon Brüsszelben, aztán elölről megint

May két részre osztotta a kormányát: az állami szolgáltatásokat (oktatás, egészségügy, stb.) inkább a párt liberálisabb értékrendű embereinek adta, és konzervatív létére maga is arról beszélt, hogy igazságosabb társadalomra lenne szükség. A külügyeket, és minden Brexittel kapcsolatos témát viszont pártja jobboldali, Brexit-párti politikusaira bízta. 

May 2017 márciusában hivatalosan is jelezte az ország kilépési szándékát az EU-nak, és ezzel párhuzamosan a brit parlament is törvényt hozott, hogy a két év kötelező várakozás után, 2019 tavaszán tényleg kilépnek. Ezután May előre hozott parlamenti választás mellett döntött, úgyhogy érdemben el se kezdődtek a kilépési tárgyalások Brüsszellel, mert mindenki az új kormányra várt.

A 2017-es előre hozott választást a konzervatívok ugyan megnyerték, de a 2015-ben szerzett többségüket elvesztették. Maynek egy északír párttal kellett egyezséget kötnie a kisebbségi kormánya támogatásáról. A saját pártjából sokan megharagudtak rá, minek tékozolta el a parlamenti többséget. A Brexit kérdése lógott a levegőben, de érdemben nem történt semmi ezután vagy egy éven át. 

2018 nyarán May vidéki nyaralójába, Chequersbe hívta a kormányát, hogy megmutassa nekik, milyen alkura készül az EU-val. Ott derült ki állítólag, hogy a kormánya Brexitért felelős tagjai sem ilyesmire számítottak, és May saját stábja párhuzamosan dolgozhatott a külügyesekkel, titokban. Az alku a hivatalos tárgyalóknak túlságosan puha volt, semmi ahhoz képest, amit ők akartak. David Davis Brexit-ügyi miniszter és Boris Johnson külügyminiszter a találkozó után lemondtak. 

Aztán May bevitte ugyanezt a tervet az EU tanácsa elé is, ahol tagállamok miniszterelnökei egységesen visszautasították azzal, hogy ez sok, Nagy-Britannia nem kaphat ilyen jó feltételeket. 

Innentől kezdve világossá vált, hogy lehetetlen lesz kompromisszumot kötni, annyira távol állnak az európaiak feltételei, és a Brexitet óhajtó brit politikusok elképzelései egymástól.

2018 őszétől lett igazán sietős, hiszen közelgett a kilépés törvényben meghatározott határideje, és az EU-val kötött megállapodást minden tagállam parlamentjének is ratifikálnia kellett volna még. Brüsszelben szóltak, hogy legkésőbb szeptemberre le kellene zárni az alkut, aztán mondtak később novembert, decembert, januárt és még februárt is. 

Fejjel a falnak, háromszor

Novemberre May megállapodott az EU-val egy alkuban, ami lényegében időhúzási terv volt, mert Nagy-Britannia úgy lépett volna ki az EU-ból, hogy sok nagyon fontos részlet tisztázása 2020 végéig húzódhatott volna, és addig a britek a legtöbb EU-s szabályt akkor is betartották volna, ha formálisan kilépnek. May az alkut nem merte 2018-ban a parlamentnek beterjeszteni, mert tudta, hogy nem fog átmenni. Közben az EU-s politikusok egymás után mondták el, hogy vége a tárgyalásoknak, ha ez nem tetszik a brit parlamentnek, akkor lépjenek ki alku nélkül.

A brit parlament háromszor is leszavazta az alkut. És minden más változatot is. Április elsején sorra szavaztak a parlamentben mindenféle változatról, a norvég-EU megállapodás mintájától az új népszavazás kiírásáig, de semmilyen elképzelés sem kapott többséget. May a végén azt is megígérte, hogy lemond, ha megszavazzák az általa javasolt változatot, de így is visszautasították. 

2019-ben lényegében az ment, hogy a brit parlament visszazavarta Mayt Brüsszelbe, hogy tárgyaljon ki egy jobb alkut, Brüsszelből pedig az EU-s miniszterelnökök visszazavarták Londonba, hogy értesse már meg az ottani képviselőkkel, hogy ennél jobb alkut sohasem kaphatnak. May pedig faarccal, mindkét oldal nagy elégedetlenségére, újra és újra próbálkozott. Előadta, hogy mit akar, erre haragosan kioktatták, hogy arról szó sem lehet. Visszaült a repülőre, és megkapta ugyanezt a Csatorna túloldalán. így történt, hogy a kilépést el kellett halasztani, a mostani céldátum október 31. 

Véletlen csetlés-botlás, vagy egy nagy példázat?

Hogy Theresa May tárgyalhatott-e volna ügyesebben? Boris Johnosnék ezt állítják, ám közben 2016-2018 között külügyminiszterként ő sem jutott többre. Pedig győzködte az európai vezetőket rendesen, Szijjártó Péterrel még a Margitszigetet is körbefutotta egy hűvös reggelen, de hiába, az EU-s vezetők egységét nem lehetett megtörni. 

Hogy lehetett volna bátrabb, és kiléphetett volna alku nélkül? Lehet, de közben a brit gazdasági élet befolyásos szereplői, és az egyre erősödő ellenzék is azt mondta, hogy ez őrültség, nagy baj lesz belőle. 

Le kellett volna fújnia az egészet, és új népszavazást kiírni? Lehet, csak ezt a saját pártjának elsöprő többsége határozottan ellenezte. 

May azt adta elő, hogy amit a mozgástere engedett, azt ő maradéktalanul megtette. Az utolsó utáni pillanatig tárgyalt az európaiakkal, a legkeményebb brexitistákat is beemelte a kormányába, de közben teljesítette a parlament azon határozatát is, ami eltanácsolta az alku nélküli kilépéstől.

Talán sohasem derül ki, hogy valaha is bízott-e a megoldásban, vagy azt akarta megmutatni egész Nagy-Britanniának, hogy nem lehet kilépni az EU-ból úgy, hogy az ne okozzon aránytalan károkat, és ezért fáradhatatlanul futotta a sehova nem vezető köröket, és állta a pofonokat, hátha mindenki megérti egyszer. 

Nem nehéz belelátni, hogy May talán csak blöffölt, és azt mutatta meg, hogy lám, nem lehet kilépni, ha megszakadunk, akkor sem. Mert ugyan a Brexit gyors lezárásának ígéretével vette át a kormányzást, a vége mégis az lett, hogy a saját maga által kitűzött határidőt többször is kitolta, és Nagy-Britannia minden előzetes tervvel szemben részt vett a 2019-es EP-választáson is. 

May egész korábbi karrierje azt mutatta, hogy egyáltalán nem rövidlátó, ostoba politikus, aki ne értette volna, hogy mit csinál. Ezért is könnyű elképzelni, hogy bokszzsáknak öltözött, és várta az ütéseket, hogy mindenki elfáradjon körülötte, és elmenjen az emberek kedve az egésztől. 

Ha novemberig Boris Johnson nem viszi ki az országot az EU-ból, akkor már aligha lehet tovább odázni egy második népszavazást, akkor ugyanis az derülne ki, hogy a leglelkesebb kilépéspárti politikus sem képes megcsinálni a mutatványt. Márpedig vannak intő jelek, hogy a következő három hónap alatt Johnson sem tudja majd meggyőzni a parlamentet az alku nélküli Brexitről.

Lehet, hogy May módszere hasonlított egy másik lelkész lányáéra, Angela Merkel német kancelláréra, aki elhitette egy csomó miniszterelnökkel, hogy egy holland szocialistát akar az Európai Bizottság élén látni, és végül a száját húzva tartózkodott, amikor kormánya legrégebbi emberét választották inkább a többiek, csak nehogy a holland győzzön? Amit Merkel három napig játszott két és fél tucat kormányfővel, azt játszotta volna May három évig 66 millió brit választóval? Vagy csak mindig minden pont rosszul jött ki neki?