• A Brexit (Nagy-Brtitannia kilépése az Európai Unióból) már bő két éve lefoglalja a brit politikát és az EU-s bürokrácia egy jelentős részét, rengeteg időt és energiát vonva el egy csomó más probléma megoldásától. A dráma igazán látványos fordulatai 2019 elejére várhatók. 
  
• Ebben a történetben 2015 óta minden a lehető legszerencsétlenebbül alakul, és eddig mindig az volt a megoldás, hogy húzzák még az időt.
  
• Csakhogy most úgy tűnik, hogy a brit politikusok többsége nem akarja az időt tovább húzni, viszont arról senkinek sincs ötlete, hogy milyen más megoldás lehetséges. 
  
• 2019. március 29-ig vagy le kell nyelniük a békát, és mégiscsak belemennek az időhúzás meghosszabbításába, vagy pedig lényegében le kell mondaniuk Észak-Írországról. Egyik sem vonzó megoldás sem a Brexit támogatóinak, sem az ellenzőinek. 
  
• Az időhúzós megoldás ráadásul egy olyan konstrukció lenne, ami Nagy-Britanniát még sokkal kiszolgáltatottabbá tenné az EU-s bürokráciával szemben, mint amilyenben eddig volt, vagyis úgy valósulna meg a Brexit, hogy a briteknek minden EU-s kötelezettségüket teljesíteniük kellene, de már semmilyen EU-s döntésbe sem szólhatnának bele. Ez a Brexit ügyének totális bukása lenne. 
  
• A másik lehetőség, hogy a britek felmondják az északír békét, és kizárják magukat az európai piacokról, polgárháborút és gazdasági összeomlást kockáztatva egyszerre.
  
• Évek óta lehet tudni, hogy nincs jó megoldás ebben a helyzetben, márpedig valamilyen döntést muszáj lesz hozni a következő hetekben.  
  

Nem volt baj, de csináltak maguknak

A világ egykori legnagyobb hatalma méltósággal viselte óriási gyarmatbirodalma elvesztését, és ha nem is zökkenőmentesen, de sikerült átalakítania szerepét a világpolitikában: atomhatalomként és az ENSZ BT állandó tagjaként megtartotta vezető szerepét; az USA legfőbb szövetségeseként ugyan már csak társutas lehetett a világ kormányzásában, de legalább ott volt mindig a lényeges döntéseknél; az EU-ban különleges státust kiharcolva magának egyszerre lehetett döntéshozó és kivételezett; és a pénzügyi szolgáltatások egyik központjaként megtalálta kiemelt szerepét a globális világgazdaságban is. Nagy-Britannia nem világbirodalom már, de fontos ország, aminek fővárosába vágynak többek között a Közel-Kelet olajhercegei, az orosz oligarchák, és az érettségit éppen csak letevő magyarok tízezrei is. 

Mostanra viszont olyan helyzetbe kormányozták országukat, hogy kiszolgáltatottabbá válhatnak, mint az elmúlt 500 évben valaha voltak. Ráadásul a hozzájuk képest mindig is alárendelt szerepben lévő Írország igényei határozzák meg a mozgásterüket. 

A nemzeti nagyság visszaállítása jegyében meghirdetett Brexitből következett ez a kínos helyzet. A britek sorsa intő példa lehet ezért a nemzetközi jog uralma ellen ágáló, új világrendet óhajtó politikusoknak: a globalizált rendszerek szétfeszítése akkor is a befolyás csökkenését hozhatja, hogyha a cél éppen a nemzeti szuverenitás erősítése lenne.

David Cameron hazárdjátéka

A 2010-es évek elejére az euró válsága, és a Nagy-Britanniába milliószámra érkező kelet-európai vendégmunkások nagyon megerősítették a brit kilépéssel kampányoló UKIP nevű pártot. A 2014-es EP-választást megnyerték, a szavazatok 26,6 százalékával. A részvétel ugyan csak 35 százalékos volt, és listás szavazás csak az EP-választásokon van Nagy-Britanniában, tehát a UKIP előretörése csak mérsékelt fenyegetést jelentett az akkoriban kormányzó David Cameronra és a pártjára, de a helyzet mégis erősen aggasztotta őket. Ezt az aggodalmat erősítette, hogy a konzervatív politikusok között is akadtak egyre többen, akik átvették a UKIP érveit. 

Cameron úgy ment neki a 2015-ös brit parlamenti választásoknak, hogy a kampányban megígérte: ha győznek, akkor 2017-ig népszavazást ír ki a brit EU-tagságról. A terve már akkor is az volt, hogy újabb kedvezményeket harcol ki hazájának az EU-ban, és úgy teszi fel a kérdést, hogy a jobb feltételek megerősítése legyen a népszavazás igazi tétje.

Cameron több legyet akart ütni egy csapásra: elvenni a UKIP erejét azzal, hogy népszavazáson mondatja ki, hogy nincs kilépés; megtörni pártja EU-ellenes belső ellenzékét, és ezzel konszolidálnia saját hatalmát a párton belül; és általános népszerűséget szereznie magának azzal, hogy képes jobb tagsági feltételeket kiharcolni Brüsszellel és az összes tagállammal szemben, megmutatva, hogy Nagy-Britannia nem csak egy az egyenlők között, hanem kicsit erősebb náluk. Megnyerte a 2015-ös választást, a vártnál is nagyobb fölénnyel, úgyhogy kiírta a népszavazást 2016 júniusára.

Cameronnak 2016 első felében minden energiája arra ment el, hogy győzködje a többi tagállamot, hogy ilyen-olyan javaslatait fogadják el az EU megreformálásáról és a briteknek szóló engedményekről, ezeket itt foglaltuk össze annak idején. Hatalmas diplomáciai erőfeszítésekkel részeredményeket ért el, például azt, hogy 7 évre megengedték volna neki, hogy a vendégmunkások szociális segélyét csökkentse. 

A bonyolultan hangzó új szabályozási lehetőségeket viszont már alig tudta elmagyarázni a választóinak, csak azt tudta mondani, hogy most már nyugodt szívvel lehet az EU-ban maradásra szavazni. Csakhogy közben az EU-ban a menekültválság lett a fő téma, és ebbe belekapaszkodott a UKIP, összemosva a közel-keleti hullámot a lengyel, magyar és egyéb keleti EU-polgárok kontroll nélküli bevándorlásával. Ráadásul a konzervatív- és a munkáspárt több befolyásos politikusa is úgy döntött, hogy a Brexit mellé áll, részben személyes politikai karrierjük építése kedvéért. Boris Johnson például éppen a népszavazás előtt vesztette el a londoni polgármesteri székét, és egyik nagy ötlete az volt a felszínen maradásra, hogy Cameronnal szemben beleállt a Brexitbe. Bár ismerősei szerint arra számított maga is, hogy a többség a maradásra szavaz majd.

De 52 százalék a kilépésre szavazott.David Cameron másnap lemondott. A céljai közül csak egy teljesült: a UKIP a népszavazás után tényleg nagyon meggyengült, hiszen nem volt már ügy, amiért küzdhetett volna. És bár ezt a csatát megnyerte, a háborút elvesztette: hiába volt stabil kormánytöbbsége, hiába erősödött a brit gazdaság, elvesztette a hatalmát. Egy végletekig megosztott nemzetet hagyott maga után, erősödő idegen-ellenességgel, a skót függetlenségi törekvések gerjedésével, és a legnagyobb cégek vezetőinek idegességével. 

May botorkálása

Utódja a konzervatív párt és a brit kormány élén Cameron addigi belügyminisztere, Theresa May lett. May a népszavazás előtt az EU-ban maradás híve volt ugyan, de nem kampányolt élesen a Brexit ellen. Azt ígérte, végig fogja csinálni a kilépést.

Hogy ez miért tűnt már akkor is lehetetlen feladatnak, azt ez a vicc mutatja be a leginkább érzékletesen. May azzal kezdte a kormányzását, hogy közölte, a kilépési folyamatot elindító szándéknyilatkozatot (50-es cikkely aktiválása) még 2017 első negyedévében elküldi az EU-nak. Mivel az EU szerződése a nyilatkozat elküldésétől számított 2 év után engedi meg a kilépést, nagyjából már akkor eldőlt, hogy 2019-ig meg kell állapodni az EU összes országával a távozás módjáról. May végül 2017 március 29-én küldte el a kilépést bejelentő levelet Donald Tusknak, az Európai Tanács elnökének.

Addigra már látszódott az a közjogi probléma, ami idén decemberre érett válsággá: a brit legfelsőbb bíróság kimondta, hogy a kilépési feltételekről a kormány nem alkudhat meg saját hatáskörben, azt el kell fogadtatnia a parlamenttel is. 

2017 tavaszán May előre hozott választások kiírásáról döntött, abban reménykedve, hogy olyan parlamentje lesz, amin könnyebben át tudja erőltetni a kilépési feltételeket. Ehhez képest a 2017 júniusi választáson a konzervatívok elvesztették a többségüket, és azóta csak egy északír kis párttal (DUP) együtt van többségük. Részben emiatt nem tudta May idén decemberben elfogadtatni a parlamenttel a kilépési alkut.

A brit kormány idén novemberre szembesült saját tehetetlenségével

May kormányai közel két évig tárgyaltak úgy az EU-s intézményekkel és a tagállamok vezetőivel, mintha süketek párbeszéde menne: a britek szerették volna elérni, hogy a közös piac részei maradjanak, vagyis a vámmentes kereskedelem megmaradjon az EU és Nagy-Britannia között, bankjaik és biztosítóik továbbra is szabadon szolgáltathassanak a kontinensen, illetve hozzáférhessenek a terrorizmus elleni közös nyomozásokhoz, a repülőik szabadon közlekedhessenek, stb. Ugyanakkor ragaszkodtak ahhoz, hogy többé ne kelljen beengedniük minden EU-s állampolgárt, az EU-s szabályok ne legyenek automatikusan érvényesek rájuk, szabadon köthessenek kereskedelmi szerződéseket más országokkal, ne kelljen tagdíjat fizetniük, és az EU bírósága ne ítélkezhessen felettük, stb.

Az EU-s intézmények és tagállamok teljesen egységesen azt mondták erre, hogy ilyen nincs. Ha a britek szabad kereskedelmet akarnak, akkor be kell tartaniuk a termékekre vonatkozó EU-s előírásokat, a környezetvédelmi szabályoktól kezdve a csomagolási előírásokig. És nem köthetnek más államokkal kereskedelmi megállapodásokat. Ráadásul olyan sincs, hogy Nagy-Britannia csak a közös piacból kér, és az emberek szabad mozgását korlátozza, mert az EU-s álláspont szerint "nem lehet válogatni". Olyan státust kaphatnak a britek, mint a norvégok vagy a svájciak, de annál lazábbat semmiképpen sem. 

A brit kormány azzal szembesült, hogy alig van mozgástere: vagy elfogadja a kötelezettségek és korlátok sorát előíró norvég modellt, vagy ugrik a közös piac, ami alapjaiban rázná meg a brit gazdaságot. Pedig mindent megpróbáltak, May és (azóta lemondott) külügyminisztere Boris Johnson végigturnézták igényeikkel egész Európát, ahogy Cameron tette 2016 elején, de hiába, nem tudták megosztani az EU-s vezetőket. Cameronnal még úgy tárgyaltak ugyanis az európaiak, mint a szövetség egy tagjával, ezért nyitottak voltak valamennyi kompromisszumra. May kormányát viszont már harmadik országnak tekintették, a Brexitről szóló tárgyalási taktikát megvitató EU-s csúcsokra már be sem engedték a brit miniszterelnököt.

Ha akarnák se engedhetnék el

Ráadásul van ennél nagyobb baj is. 

Az ír határ. Ez a probléma már azt is megakadályozta, hogy a brit kormány komolyan fontolgassa, hogy hagyja a közös piacot a fenébe. Mivel a közös piacból következnek az egyéb kötelezettségek (munkavállalók beengedése, EU-s szabályok ezreinek betartása), a brit kormány mozgástere a kilépési alkudozáskor minimális maradt.

Az ír határ problémája azt jelenti, hogy ha a Nagy-Britannia kilép a közös piacból, akkor vissza kell állítania a határ-ellenőrzést az Ír Köztársaság és Észak-Írország között, hogy lehessen vámolni.

Az 1998-as nagypénteki békeszerződés zárta le az évtizedekig tartó polgárháborút Észak-Írországban, és állította le az ehhez kötődő terrortámadások sorozatát. A béke egyik fontos része, hogy nincs határellenőrzés az ír sziget két része között. És Írországnak esze ágában sincs ebben az ügyben engedményt tenni, ahogy az Észak-Írországban élő íreknek sem. Ahogy az EU sem akarja, hogy a világ legnagyobb csempészútvonala alakuljon ki az ír szigeten.

A problémát két módon lehet megoldani: Nagy-Britannia marad a közös piacban, de akkor rengeteg EU-s szabályhoz kell még alkalmazkodnia, amelyek szinte teljesen értelmetlenné teszik a Brexitet. A másik lehetőség, hogy vámhatárt vonnak Észak-Írország és az Egyesült Királyság többi része közé, mintegy belső határt építve a királyságon belül, és egy különleges gazdasági térséggé alakítva Észak-Írországot. Ezt az összes brit párt elutasítja, különösen a DUP, az a kis északír párt, amelytől a 2017-es előre hozott választás óta a konzervatív kormány többsége függ.

Semmire menő tárgyalások

2018 elején nyilvánvaló volt, hogy gyorsan meg kell egyezni a kilépési feltételekről az EU és Nagy-Britannia között, mert 2019 március végéig 28 ország parlamentjének kell egyenként ratifikálnia a kilépési feltételeket. Úgy számoltak, ha nyárra megegyeznek, akkor még éppen kezelhető marad a helyzet. Aztán úgy, hogy ha őszre. Aztán úgy, ha télre. 

Végül december elejére a brit kormány és az EU-s tagállamok és intézmények vezetői elfogadtak egy tervet, de May azt nem merte a parlamentje elé terjeszteni, mert egyelőre nincs rá esély, hogy megszavazzák. Így vált sorsdöntővé a 2016 őszi bírósági ítélet, amely arra kötelezte a kormányt, hogy a kilépési alkut el kell fogadtatnia a parlamenttel.  

Theresa May kétszer mutatott be a kormányának kész megegyezési tervezetet ebben az évben. Először júniusban, Chequersben lévő nyaralójában, aztán novemberben, a londoni rezidenciáján. Mindkettő terv bemutatása után lemondott a saját Brexit-minisztere. Vagyis a terveket még azok sem támogatták, akinek a terv kitárgyalása a fő feladatuk volt. A miniszterek többsége viszont elfogadta őket, kényszeredetten elismerve, hogy nincs jobb ötlet.

A második, novemberi tervet az EU-s intézmények és a tagállamok vezetői is elfogadták (az első, chequersi tervet még visszadobták, pedig a Brexit-párti brit politikusoknak már az is vállalhatatlanul engedékeny volt). 

Ez a novemberre elkészült kilépési megállapodás valójában egy időhúzás csupán. Az a lényege, hogy 2019 tavaszán Nagy-Britannia kilép ugyan az EU-ból, vagyis nem lesznek képviselői az EP-ben, nem lesz biztosa a bizottságban, és a miniszterei sem lehetnek ott az európai tanács ülésein, de 2020 szilveszterig szinte minden EU-s szabályt betartanak, fizetik a tagdíjat, beengedik az EU-s munkavállalókat, és így a közös piacban is maradhatnak. Nem szólhatnak bele semmibe, de nem is szabadulnak fel semmi alól, még csak kereskedelmi megállapodásokat sem köthetnek harmadik országokkal. 

És ha nem sikerül 2020-ban sem kitalálni, hogyan legyen később, akkor vagy fel kell állítani a belső határt Észak-Írországnál, vagy pedig meg kell hosszabbítani ezt az ideiglenes, kint is vagyok - bent is vagyok állapotot. A megállapodás egyik kikötése, hogy az északír ügy rendezésében az EU-nak vétójoga van. 

Nem csoda, hogy a javaslatot May nem merte a brit parlament elé vinni, hiszen a Brexit híveinek ez édeskevés, a maradást pártolóknak viszont feleslegesen sok. Márpedig amíg a londoni parlamentben nem fogadják el, addig a többi tagállam sem kezdi el ratifikálni. 

May elleni bizalmatlansági indítványról viszont szavaztak a pártjában, ám a miniszterelnök megkapta a támogatást munkája folytatásához. Valószínűleg ebben a lehetetlen helyzetben senki sem akarja átvenni tőle a hatalmat, hiszen egyszerűen nem látszik olyan megoldás, ami ne a mostaninál rosszabb helyzetbe lavírozná Nagy-Britanniát: vagy elveszti de facto Észak-Írországot, vagy pedig úgy marad "ideiglenesen örökre" az EU tagja, hogy közben kizárja magát az összes döntési fórumból.

Elvi lehetőség még, hogy a brit kormány visszavonja a kilépési szándékról szóló levelet, vagy ha új népszavazást írnak ki, és a lakosság mégis a maradást választja. Mivel Theresa May utóbbiak közül egyikre sem hajlandó, ezért e forgatókönyvekhez még egy új miniszterelnököt is kellene választani. 

Sokat emlegetett lehetőség még a "hard Brexit", vagyis az alku nélküli kilépés, csakhogy ez gazdasági káosszal fenyeget, és az északír határ visszaállítása miatt a nagypénteki béke megszegését is jelentené. Vagyis egyszerre okozhatna napokon belül élelmiszer- és gyógyszer-hiányt Nagy-Britanniában, és a polgárháború kitörésének kockázatát. 

Kár lenne örülni ennek

A britek kutyaszorítója sok európai politikust töltött el elégedettséggel, hiszen a helyzet bebizonyította, hogy az EU-n kívüli élet egyáltalán nem olyan egyszerű, mint ahogy ezt az unió szétverésével kampányoló politikusok ígérik, ráadásul az EU egyik legerősebb államának távozása felemeli a maradó nagy és közepes tagállamok jelentőségét. 

Csakhogy a "hard Brexit" nem csak a brit gazdaságnak lenne nagyon fájdalmas, hanem a többieknek is rossz lenne, akik árukat szállítanak Nagy-Britanniába. 

Hosszabb távon ennél is nagyobb problémát okozhat, hogy ha a brit kormány beszorul az "ideiglenesen örökre" maradás csapdájába, akkor a brit politikának elemi érdeke lesz az EU gyengítése, megosztása. Amin jelenleg Oroszország dolgozik a legintenzívebben, és ami Donald Trump amerikai elnöknek is a céljai között van. 

Ha Nagy-Britannia is beszáll az EU-s szövetség szétfeszítésén munkálkodó nagyhatalmi játszmákba, akkor nem csak egy fontos szövetségest veszít el az unió, hanem még egy igen erős ellenséget is szerez magának. 

Éppen ezért előbb-utóbb az EU-nak is érdekében állhat, hogy feloldja ezt a patthelyzetet.