Miért van ennyi kamu meló, és miért lehet, hogy a tiéd is az?

Olyan munkád van, amiről titokban úgy gondolod, hogy értelmetlen? Esetleg neked is van olyan ismerősöd, aki sokkal többet keres nálad, mégis mindig azt hallod tőle, hogy gyakorlatilag semmit sem csinál? Nyugodj meg, nem vagy egyedül, sőt!

David Graeber anarchista antropológus, a London School of Economics professzora és az Occupy Wall Street mozgalom egyik arca tavaly jelentette meg a Bullshit Jobs: A Theory című könyvét, ami egy öt évvel ezelőtti, az egyre terjedő kamu melókról szóló esszéjének kibővített változata. Eszerint a világon sok millió munkahely van, ami felszámolható lenne úgy, hogy az érdemben nem is befolyásolná a termelést vagy az államigazgatást.

Pontosan tudjuk, hogy egy rakás munka értelmetlen

A szerző a Voxnak tavaly elmondta, hogy a bullshit munka olyan munka, aminek a létezését még az azt végző ember sem tudja igazolni, de úgy kell tennie, mintha lenne értelme, ettől kamu az egész. Sokan összekeverik a szar melóval, de a kettő nem ugyanaz. A rossz munka attól rossz, hogy nehéz, rosszak a munkakörülmények vagy alulfizetett, de maga a munka gyakran kifejezetten hasznos. Sőt, Graeber szerint gyakran az a helyzet, hogy minél hasznosabb a munka, annál kevesebbet fizetnek érte. Közben pedig a kamu munkák sokszor kifejezetten megbecsültek, és sokat is fizetnek értük, de teljesen feleslegesek, és akik végzik, pontosan tudják ezt.

Példaként a nagyvállalati ügyvédeket említi, akik szerinte titkon úgy gondolják, ha mind eltűnnének, a világ nem lenne rosszabb hely. Ugyanilyennek tartja a PR-tanácsadókat, a telemarketingeseket, a brand managereket és számtalan adminisztratív specialistát, akiket azért fizetnek, hogy legyenek ott, válaszoljanak a hívásokra, és tegyenek úgy, mintha hasznosak lennének.

Graeber szerint kifejezetten fájó az egyetemi bürokrácia elburjánzása, és kifejezetten káros is, hiszen az üzleti mentalitást képviselő adminisztrációs feladatok elveszik az időt a tanítástól és a kutatástól, sőt a HR-szakértők és a pénzügyi vezetők egyre több akadémiai kérdést döntenek el az oktatók felvételétől a kutatási pénzek elosztásáig, ami miatt az egyetemek unalmas, pedáns, tekintélyelvű intézmények lettek, amik nem támogatják az új gondolatokat.

Graeber szerint sok kamu munka egyszerűen kitalált középvezetői pozíció, aminek semmi haszna nincs, és ha ezek holnap mind megszűnnének, semmi sem változna. Innen lehet tudni, melyik munka kamu: ha hirtelen eltűnnének a tanárok, a kukások, az építőmunkások vagy az orvosok, az számítana. Ha a kamu munkák szűnnének meg, a társadalom nem járna rosszul.

A kamu munka 5 fajtája

Graeber tavaly a könyvét a Guardianen ismertette röviden, itt a kamu munkát végzőket öt fő csoportra osztotta:

1. Lakájok: ők csak azért vannak, hogy megtestesítsenek egy státusszimbólumot, például a liftesfiúk és az ajtónállók egyetlen feladata éreztetni a vendégekkel, hogy fontos emberek.
2. Ostobák: ők azok, akiket csak megszokásból alkalmaznak, ilyenek a PR-szakértők és a telemarketingesek, akiknek nincs hasznuk, de nagyon elterjedt szakmákról van szó, így egy nagy cégnél muszáj lennie ilyennek.
3. Szigszalagozók: ilyenek azok, akik a panaszokat kezelik, és többnyire végeláthatatlan bürokratikus folyamatokat indítanak, hogy a hivatalt vagy a céget védjék a kritikáktól. (Ezeket a munkákat könnyű lenne automatizálni, valószínűleg azért nem szokták, mert senki sem akar vele foglalkozni, vagy mert a menedzser minél több beosztottat szeretne, esetleg szervezeti zavar miatt nem akarnak hozzányúlni a munkához.)
4. Aktakukacok: közülük sokan pontosan tudják, hogy amit csinálnak, az értelmetlen. Graeber szerint a túlzott bürokrácia azért van, hogy amikor valami botrány történik (például valaki kenőpénzt fogad el), akkor fel lehessen állítani egy vizsgálóbizottságot, és mindenki úgy tegyen, mintha nem lett volna evidens, hogy mi történik, minden a sok papír között vált olyan kuszává.
5. Munkafelügyelők: két fajtája van, az egyik a rájuk bízott dolgokat kiosztja másoknak, de a másik még rosszabb, az kamu feladatokat talál ki másoknak, felügyeli a kamu munkát, vagy akár egészen új, kamu munkaköröket is kitalál.
   

Szerinte ezek a munkák erkölcsileg és lelkileg is károsak. Mind azt tanuljuk, hogy az emberek a semmiért cserébe szeretnének valamit, legbelül mindenki lusta, és csak le akar húzni másokat, így könnyű a szegényeket gyalázni és a jóléti rendszereket lenézni, de az az igazság, hogy sokan egy csomó pénzt kapnak azért, hogy nem csinálnak semmit, mégis teljesen boldogtalanok, mert tudják, hogy a munkájuk szart sem ér. Graeber a Voxnak azt mondta, „a legtöbb ember tényleg szeretné azt hinni, hogy hozzájárul a világhoz valamilyen módon, és ha ezt megtagadják tőlük, megőrülnek vagy csendben nyomorúságossá válnak”.

Szerinte ez azért érdekes, mert azt hihetnénk, hogy ilyesmi nem a szabadpiaci rendszerekben, hanem maximum a szovjet stílusú országokban történik, ahol a teljes foglalkoztatottság a cél, és nem számít, van-e igény bizonyos munkakörre vagy nincs. Akkor mégis miért alakult ez így a kapitalista piacon? A szerző szerint azért, mert minden irányból nagy a nyomás, hogy teremtsenek munkahelyeket: mind elfogadjuk, hogy a gazdagok munkahelyeket teremtenek, és minél több munkahely van, annál jobb, függetlenül attól, hogy ezek a munkák tényleg hasznosak-e.

Graeber szerint létrehoztunk egy egész osztályt, ami alapvetően azért létezik, hogy javítsa a valóban gazdag emberek életét: a gazdagok pénzt vágnak azokhoz, akiket azért fizetnek, hogy üljenek a helyükön a tulajdonosok dicsőségére, és megtanulják a világot a végrehajtó osztály szempontjából látni.

Rengeteg hasznos és szükséges munka szűnik meg az automatizáció miatt, ami nem feltétlenül baj. Miért fordítsák az emberek az energiájukat olyan feladatra, amit egy gép is könnyen el tud végezni? De Graeber továbbmegy: a kamu munkákat egyszerűen simán meg kellene szüntetni, nincs szükség helyettük semmire. John Maynard Keynes angol matematikus és közgazdász, a modern makroökonómia megteremtője a 20. század első felében úgy jósolta, hogy a technológia fejlődésének köszönhetően a század végére egy héten csak 15 órát kell majd dolgoznunk, de helyette sorra kamu munkákat találtunk fel.

„Mi lenne, ha több időt töltenénk el azzal, amit valóban akarunk, ahelyett, hogy egy irodában ülünk, és úgy teszünk, mintha heti 40 órán át dolgoznánk? – teszi fel a kérdést.”

Már nem is alapjövedelem, hanem forradalom kell?

Az erősen baloldali szemszögből írt könyv szerint ez a rendszer az uralkodó osztály érdekeit szolgálja. Emiatt Graebert összeesküvés-hívőnek nevezik, de szerinte a rendszer logikája az őrült: mindig azok szívják meg, akik a nehéz és fontos munkákat végzik.

Ez a rendszer a keserűség abszurd formáit hozza létre, és az emberek neheztelnek azokra, akiknek igazi munkájuk van – állítja Graeber, aki szerint ezt lehetett látni Európában a gazdasági világválság utáni megszorító programokon: folyton arról beszéltek, hogy meg kell húzni a nadrágszíjat, csak azoknak nem, akik az egészről tehettek. „Még mindig megkapják a bónuszokat, miközben a mentősöknek, az ápolóknak és a tanároknak kell áldozatot hozniuk” – mondta.

Graeber antropológusként abból indul ki, hogy rengeteg közösség volt/van, aminek a tagjai napi 3-4 órát dolgoznak. A legtöbb paraszti társadalomban szüret idején napi 12 órákat dolgoztak, de szezonon kívül csak 2-3 órát. „Az átlagos középkori jobbágy jóval kevesebbet dolgozott nálunk, és ugyanez vonatkozik a legtöbb törzsi társadalomra az egész világon” – mondta Graeber. (Egyébként állítólag olyan nagy, és amúgy produktív gondolkodók, mint Charles Darwin, Charles Dickens vagy Henri Poincaré sem dolgoztak többet napi 4-5 óránál.)

A szerző szerint úgy képzeljük el azt, ha elvennénk az emberek munkáját, hogy csak üldögélnének, söröznének, tévéznének, és egész nap depressziósak lennének, de Graeber szerint az embereknek nincs tapasztalatuk arról, milyen az, ha sok idejük van, abban élnek mindig, hogy a társadalom mindenféle feladatot oszt ki rájuk.

Hogy a kamu munkák helyett Graeber mit akar, az nem teljesen világos: mint mondja, az alapjövedelmet ajánlja, de nem ragaszkodik hozzá, ő egyszerűen azt szeretné, ha az emberek szabadon dönthetnék el, hogyan akarják a társadalom javát szolgálni, és nyilvánvalóan kevesebb kamu melót szeretne.

Graeber sokat beszél a gondozásról, szerinte a társadalom által létrehozott érték kb. felét olyanok állítják elő, akik a munkájukért nem is kapnak komoly pénzeket: akik a háztartást vezetik, fontos önkéntes munkát végeznek, vagy olyan más módon hoznak áldozatot, hogy azt a jelenlegi gazdasági rendszerben nem jutalmazzák. Szerinte továbbra is fizetni kell a fontos mérnöki, orvosi vagy tudományos munkáért, de fel kell ismernünk a valódi értékeket, és elfogadnunk, hogy sokféle módon járulhatunk hozzá a társadalomhoz, nem feltétlenül csak azzal, amit ma „munkának” tekintünk.

A jelenlegi világgazdaság nagy és bonyolult, ezért rengeteg bürokráciát igényel, de Graeber szerint paradigmaváltásra, „forradalomra” van szükség, amit szerinte sokan lassan felismernek, és rengetegen idegesek, frusztráltak, de nem látnak utat másfajta rendszerhez. Szerinte új ötletek kellenek, és a történelemben voltak is nagy váltások, csak az elmúlt 30-40 évben tanították azt, hogy a politikában és a gazdaságban nincs helye a képzelőerőnek, de ez – szintén – kamu.

Graeber természetesen az Occupy Wall Street mozgalmat hozta fel példaként, szerinte akkor sokan felismerték, hogy valami nem stimmel, ha pedagógus vagy szociális munkás leszel, rosszul bánnak veled, és keveset fizetnek. Szerinte a „gondoskodó osztály” forradalmára van szükség: rá kell jönni, hogyan lehet átalakítani, milyen értékeket tartunk fontosnak a munkában és az életünkben. „Az emberek érzik, miért érdemes egy munkát végezni, különben nem vennék észre ilyen sokan, hogy a mostani munkájuk kamu” – véli Graeber, aki szerint az ilyen embereknek meg kell fogalmazniuk a bajukat, és össze kell fogniuk a hozzájuk hasonlókkal.

Kamu a kamu munkákat kutató munka is

Graeber valamibe beletalált, a legtöbb ember kénytelen olyan munkát végezni, amit nem igazán lehet szeretni, sőt néha már úgy tűnik, a depresszió és a kiégés korunk alapállapota. Egy 2015-ös brit közvélemény-kutatás szerint a munkavállalók 37 százaléka szerint a munkájuknak nincs érdemi hozadéka, 13 százalékuk pedig nem biztos benne, hogy van-e. (Pár éve én is vicceltem azzal, hogyan kell átverni az egész irodát, magunkat hasznosnak tettetve.) Byung-Chul Han koreai-német filozófus – akinek az A kiégés társadalma című könyve most magyarul is megjelent – egyenesen azt hirdeti, hogy a kapitalizmus korlátlan szabadságról szóló ígérete végül kényszerek és elnyomások új, minden korábbinál szorosabban fogó hálóját fonta körénk, és lassan az se biztos, hogy beszélhetünk még egyáltalán emberekről.

De Graeber kutatását jobb- és baloldalról is komoly kritikák érték: szemére vetik, hogy a munkája maga is kamu, ugyanis már egy korábbi könyvében sem stimmeltek mindig a tények, de még ennél is fontosabb érv, hogy a modern termelés és államigazgatás szükségszerűen vezet kívülről kamunak tűnő, de elkerülhetetlen bürokratikus specializációhoz. Sőt, az alapjövedelem Graeber szempontjából még árthat is, hiszen már nem lenne muszáj dolgozni, ezzel pedig a kamunak tartott munkákat végzők közül azokat, akik nem ismerik fel, hogy feleslegesek, még a munkájuk miatt érzett önbecsüléstől is megfosztanák. De a legnagyobb kérdés az, hogy nem lenne-e elég, ha az, aki kamunak érzi a munkáját, felmond, és keres másikat.