Rákóczi fejedelem nagy betlije

Szavazz az elmúlt 7 év 7 legjobb cikkére!

B. Szabó János történész korábbi könyveiben feldolgozta már Mohács, a tatárjárás vagy az Árpád-kor Bizánccal való háborúskodásának történetét. Mindegyik közérthető nyelven van megírva, egy érettségivel simán nekiugorhatunk bármelyiknek, nem kell hozzá történelem szakos diploma. De nemcsak érthetők és tömörek ezek a munkák, hanem beépítik a legújabb kutatások eredményeit is, és mindig a legszélesebb kontextusban igyekeznek értelmezni az eseményeket. B. Szabó hasonlóképp járt el egyik kedvenc témája esetében is. Az Erdély tragédiája olvasása közben rájövünk, hogy a Trónok harca kiscserkészek cicaharca ahhoz képest, amit a 17. században műveltek eleink. A könyvről magát a szerzőt kérdeztük.

A könyv témája a három részre szakadt Magyarország idején egy, a későbbi történelmünk szempontjából rendkívül fontos, a köztudatban mégis szinte ismeretlen tragédiáról szól. Röviden összefoglalva: mi történt 1657 és 1662 között Erdélyben? 

1657-ben II. Rákóczi György erdélyi fejedelem szövetségeseivel együtt beavatkozott a lengyel-litván államszövetség feletti hatalom megszerzéséért folytatott küzdelembe, és kudarcot vallott, az erdélyi sereg jó része a krími tatárok fogságába esett. Az elkövetkező időszak pedig – a fejdelem 1660. évi haláláig – arról szólt, hogy az Oszmán Birodalom akkori nagyvezíre, Köprüli Mehmed kezdetben csupán fenyegetésekkel, később erőszakkal és terrorral megpróbálta őt eltávolítani az ország éléről. Ám Rákóczi nem volt hajlandó végleg lemondani a hatalomról, hanem saját fegyveres erejével előbb a vele szemben fejdelemmé választott Rhédey Ferencet, majd pedig Barcsay Ákost is fegyverrel fosztotta meg trónjától, mire a török-tatár büntetőhadak porig rombolták az országát. Miután II. Rákóczi György 1660 tavaszán a szászfenesi csata után belehalt sérüléseibe, a válság még súlyosbodott is, az oszmánok ugyanis elfoglalták Váradot. Az erősödő török fenyegetés miatt az 1661-ben megválasztott új fejedelem, Kemény János Habsburg Lipóthoz fordult segítségért, aki egyszemélyben volt magyar király és német-római császár is, így az erdélyi hatalmi-politikai válságba végül a Magyar Királyság is belesodródott.

A nagyhírű Rákóczi-dinasztia elveszítette hatalmát Erdélyben, s a fejedelemség az európai politikában is aktív és számon tartott tényezőből az Oszmán Birodalom kifosztott, kirabolt, elnéptelenített, de vaskézzel uralt vazallus tartományává süllyedt. Öt év alatt öt fejedelem került trónra, s közülük három is erőszakos halállal hunyt el. E rövid idő alatt nem maradt talpalatnyi föld sem az országban, amit ne pusztított volna el módszeresen az ellenség, s elveszett a fejedelemség területének jelentős része, s ez volt az az idő, amikor százezres nagyságrendben hurcolhatták rabságba a lakosságot. Így ez a rövid időszak alighanem maradandó demográfia nyomokat hagyott a Kárpát-medencei népesség történetében.

Az erdélyi válság következményei azonban „begyűrűztek” a Magyar Királyságba is, ahol szintén egy nagyon kudarcos időszak vette ezzel kezdetét, a sikertelen 1663-64. évi török háborúval, az ismét erősödő török fenyegetés árnyékában a Wesselényi-összeesküvéssel, Lipót király önkényuralmával és a kirobbanó kuruc mozgalommal.

Az oszmánok hatalmának nyilvánvaló erősödése azonban az egész térségben egy új korszak nyitányát jelezte, hisz 1683-ig sorra legyőzték az összes európai szomszédjukat: a Habsburg Monarchiát, Velencét, a lengyel-litván államszövetséget, sőt még Oroszországgal is sikeresen mérték össze az erejüket.

Mi volt a lengyel-litván államszövetség feletti hatalomért folyó harc lényege, és miért gondolta azt Rákóczi, hogy jó ötlet beavatkozni? 

A konfliktussorozat 1648-ban az ukrajnai kozákok felkelésével kezdődött, de sokáig úgy tűnt, hogy ez az államszövetség belügye marad. 1654-ben azonban beavatkozott az orosz cár, és az oroszok előretörése megroppantotta az amúgy is tekintélyét vesztett király kormányzatát. 1655-ben pedig beavatkozott a svéd király is – így az ország területének túlnyomó része gyorsan ellenséges csapatok kezére került. A súlyos katona és politikai válsághelyzetben a kiutat kereső lengyel-litván elit új király választásának ígéretével próbálkozott segítséget szerezni – a bécsi udvarban és Gyulafehérváron egyaránt. Az erdélyi segítségért folyó licitálásba pedig kis késéssel ugyan, de a svédek is beszálltak. Így II. Rákóczi György figyelmét sem kerülhette el a lehetőség, hogy így vagy úgy, de megszerezheti magának a lengyel koronát és az ország területének jó részét is. Eközben elég sokan biztosra vették, hogy a térség régi geostratégiai rendje a lengyel-litván államszövetség összeomlásával amúgy is meg fog szűnni, így akár az addiginál sokkal veszélyesebb hatalom is szomszédságba kerülhet a fejedelemséggel. Végül az erdélyiek a svéd ajánlatott fogadták el, de a történtek alapján gyanítható, II. Rákóczi György még a lengyelországi bevonulás után is reménykedett az őt trónra hívó lengyel mágnások aktív támogatásában – ami akár teljesen más forgatókönyvet is eredményezhetett volna. 

A vereség után azonban a bajnak, szokás szerint, már nem nagyon akadt gazdája: a felelősök egy része amúgy is fogságba került, mások pedig szívesen hallgattak korábbi szerepükről. Maradt hát Rákóczi fejedelem, aki viszont szerencsésen hazajutott és mindenki helyett bűnbakká lehetett tenni.  Az Oszmán Birodalom vezetői pedig éltek is a lehetőséggel: az Erdélyt szorító présen is szorítottak egy jó nagyot.

Hogyan tudott ennyire megerősödni az Oszmán Birodalom?

A birodalom a gazdasági és társadalmi problémái dacára még mindig hatalmas erőforrásokkal rendelkezett, amit egy erőskezű vezetés képes volt ismét a megrendült tekintély helyreállítására és az újabb hódítások céljaira felhasználni. A gyermekszultánok – vagy mentálisan sérül uralkodók – regnálása alatt azonban az udvari klikkjeinek frakcióharcai gyakran megbénították a hatékony kormányzást, miközben a Velencével megkezdett igen költséges és sokáig meglehetősen kudarcos tengeri háború sem akart véget érni, ami kimerítette a kincstárt. Ezeknek a zilált állapotoknak vetett véget 1656-tól kezdve fokozatosan az új nagyvezír, Köprüli Mehmed. Róla nevezték el Köprüli-reneszánsznak az egész ekkor kezdődő korszakot az Oszmán Birodalomban, aminek azonban hatalmas ára volt – főként az első időkben –, hiszen szó szerint patakokban folyt a kivégzett oszmán notabilitások vére. Az elitcsere gyors volt, és az addigiaknál sokkal erőszakosabban zajlott.

Ki volt ez a nagyvezír, Köprüli Mehmed, és miért volt kérlelhetetlen ellensége Rákóczinak?

A nagyvezíreknek gyakorlatilag teljhatalma volt a birodalomban – amíg el nem hunytak, vagy a szultán meg nem fosztotta őket hivataluktól. A 17. század közepére azonban olyan méreteket öltött a kormányzat válsága, hogy akadt olyan kinevezett nagyvezír, akinek már a hivatalát sem nagyon volt ideje elfoglalni Konstantinápolyban, mert egy katonai kudarc hírére máris megbuktatta őt egy másik frakció. 

Köprüli Mehmed már állítólag hetvenéves is elmúlt, amikor elnyerte a nagyvezíri pecsétet, azaz régi motoros volt a szultáni palota, a szeráj belső ügyeiben: kinevezésekor azt a feltételt támasztotta, hogy sem a gyermekszultán, sem az ő anyja – Mehmed fő támogatója – nem fogja kétségbe vonni, felülbírálni döntéseit. Köprülinek mégis minden „józan politikai számítás” szerint igen gyorsan bele kellett volna buknia abba szisztematikus irtóhadjáratba, amit kinevezése után rögtön megindított a régi elit ellen.

IV. Mehmed szultán és az anyaszultána azonban mindvégig kitartott mellette, az eredmények pedig utóbb igazolták minden tettét: győzött Velence ellen, s még ha néha hajszálon is múlott, de győzött a román vajdaságok és Erdély ellenében is, s végül győzött a legfélelmetesebb ellenfél, az Oszmán Birodalom ázsiai lázadó alattvalói ellen is, akik épp az ő fejét követelték a szultántól.

Állítólag a Rákócziakkal is volt egy régi elintézetlen ügye: az 1640-es években, amikor épp egri pasaként szolgálta a birodalmat, összekülönbözött I. Rákóczi György fejdelemmel. Ezen túl azonban a regionális hatalmi szerepkörre törekvő Erdély valóban sértette a birodalmi központ érdekeit, neki pedig szent meggyőződése volt, hogy rendet kell tenni a határokon belül, lehetőleg iszonyú példát statuálva minden további potenciális ellenszegülő számára. 

Őrült háborúnak nevezed ezt az időszakot: miben tér el a többi, korabeli háborútól?

Erdély egy parányi ország volt az Oszmán Birodalomhoz képest, nem véletlenül kapott vazallusi státuszt Szülejmántól. Az, hogy egy ekkora állam uralkodói minden külső támogatás nélkül, éveken át fegyveres erővel szálljanak szembe a konstantinápolyi kormányzat akaratával, sokáig teljesen megmagyarázhatatlan, már-már őrült lépésnek tűnt a szememben. 

Hogy még érthetetlenebb legyen a szituáció, az is nyilvánvaló volt, hogy az erdélyi rendek az első pillanattól kezdve elutasították a háború gondolatát a törökökkel – hiszen egész államuk léte is a birodalommal kötött sajátos kompromisszumon alapult. És 1658 és 1662 között a törökök alaposan megmutatták, hogy ki is az úr a háznál. II. Rákóczi György mégis képes volt néhány jelentős fegyveres csoport: a székelyek, a hajdúk, a végvári katonaság támogatásával, illetve a saját mérhetetlen családi vagyonára és jelentős magánhadseregére támaszkodva kikényszeríteni és éveken át folytatni is a háborút.

Ha már kiemeltük Köprüli Mehmedet, mit tudunk a „bűnbak” Rákócziról? Rossz
stratéga volt? Nem volt mozgástere? Személyes sértettség hajszolta a kalandba?

A lengyel háborúért utólag könnyű volt felelőssé tenni a fejedelmet, de látva a tanácsurak véleményeit a háború megindításról, nagy volt a tanácstalanság, hogy mi is lenne jó lépés a szomszédban zajló súlyos konfliktus kapcsán. Ha pedig Rákóczi 1657-ben sikerrel jár, akkor most alighanem ő lenne Erdély 17. századi történetének egyik legnagyobb alakja, aki igen nagy kockázatot vállalt, de nagyot nyert. Azt pedig nem lehet állítani, hogy a kortársak számára minden balsiker egyértelműen előre látható lett volna, hiszen Erdély mégis az egyik európai nagyhatalom, a harmincéves háborút győztesen befejező Svédország oldalán harcolt – vajon a sokkal tapasztaltabb svédek is direkt veszíteni mentek oda? 

A harmincéves háború után Közép-Európa nagyhatalma, a Habsburgok ugyanis épp gyöngélkedtek ekkor, de a protestáns Erdély és Svédország szövetségét amúgy is bizalmatlanul és aggodalommal szemlélő Bécs végül kifinomult diplomáciával megmentette a lengyel-litván államszövetséget. Időlegesen semlegesítette a cárt, Dánia bevonásával a háborúba pedig kiiktatta a svédeket, eltántorították Rákóczi potenciális lengyel partnereit, s végül sereget küldtek a szorongatott helyzetben lévő lengyel király megsegítésére is. A krími kán pedig szintén kitartott a lengyelek mellett, az ukrajnai kozákok pedig végül nem tudták semlegesíteni az ő tatárjait – így II. Rákóczi György nagy reményekkel kecsegtetető, nemzetközi koalícióban indított lengyelországi hadjárata végül viszonylag gyorsan katasztrofális kudarcba torkollott. 

A jól ismert végkifejletben azonban nem kevés szerep jutott a különféle balszerencsés véletleneknek, ahogy a folytatás esetében is. Rákóczi agresszív ellenállását azonban csak az addig igencsak forgandó oszmán belpolitikai helyzet tükrében lehet megérteni. A hosszú kutatás során fokról-fokra derült csak ki, hogy mik voltak ennek a cselekménysornak a valódi mozgatórugói: Erdély „lázadó” fejedelmét nem pusztán egy európai szövetségeket kereső, kvázi független uralkodóként, hanem az Oszmán Birodalomban akkoriban szokásos érdekérvényesítő technikákban a végsőkig eljutó tartományi kormányzóként, az oszmán hatalmi hálózatok részeseként is meg kell próbálnunk elképzelni.

Egy személyiségnek azonban nyilván mindig vannak olyan belső mozgatórugói is, amiket nem lehetünk képesek leírni színtiszta politikai logikával. A fejedelmi család belső viszonyai, a legendás apa elvárásainak való – akár utólagos – megfelelési kényszer, a dinasztia érdekeinek mindenek felett való képviselete pedig egyre inkább olyan helyzeteket eredményezett, amiben világosan kitűnt, egy állam vezetőjének személyes érdekei és cselekedetei akár szöges ellentétbe is tudnak kerülni az általa vezetett állam alattvalóinak érdekeivel.

Ha ilyen fontos esemény volt ez Erdély történetében, miért esett erről ilyen kevés szó korábban?

Nem volt ez mindig így. A 19. századi magyar történettudomány nagy alakja, Szilágyi Sándor életművének jelentő részét épp Erdély Rákóczi-korának kutatása tette ki. A történelemnek azonban minden kor számára van egyfajta virtuális „haszna”, illetve „használhatósága”. A 20. században Bethlen Gábor uralkodása mellett a Rákócziak három évtizedes uralma szorult háttérbe, hiszen a fejedelemség „virágkorának” látszólag Rákóczi balsikerű politikája vetett véget. Az érdekegyesítő, nemzeti ügyet szolgáló ideál, II. Rákóczi Ferenc mellett pedig a nagyapja, II. Rákóczi György igen megosztó személyiségnek számított. A lengyelországi vállalkozás is épp oly nehezen fért meg a lengyel-magyar örök barátság toposzával, ahogy a békés – sőt barátságos – magyarországi török uralom képének sem igen felelt meg a török-tatár büntetőhadjáratok bestiális kegyetlensége. 1948 és 1990 között pedig a Habsburgokra inkább támaszkodó, török ellen harcoló fejedelmeknek volt kisebb a politikai „aktualitása”, mint a „Nyugattal” (Habsburgokkal, „németekkel”) hadakozó Bocskainak, Bethlennek vagy akár I. Rákóczi Györgynek, bár az akkori „testvéri szocialista” világ sajátos kül- és kultúrpolitikája tulajdonképpen szinte az egész Erdély kutatás alól kihúzta a szőnyeget. Ma már egészen más a helyzet: tucatnyi kiváló kutató foglakozik a korszakkal, ám eredményeik eddig nem nagyon jutottak el a szélesebb olvasóközönséghez. Pedig ha valaki mindenáron tanulságokat akar keresni, akkor a mai változékony világban is találhat az ekkor történtekben éppen eleget.

Vannak olyan időszakok, amikor kulcsfontosságú, hogy mindenki gyorsan megbízható információkhoz juthasson. Mi a 444-nél minden nap ezen dolgozunk.

Amennyire tőlünk telik, igyekszünk segíteni eligazodni ebben a gyorsan változó, bizonytalan helyzetben.

De ehhez nekünk is szükségünk van a ti segítségetekre. A lap már eddig is csak a ti támogatásotokkal tudott működni, és a most következő időszakban ez várhatóan még inkább így lesz. Ahogy lelassul a gazdaság és az élet, teljesen érthető módon kevesebb lesz a hirdetés is.

Nekünk viszont most kell a legjobban teljesítenünk, amikor a legnagyobb szükségetek lehet ránk. Hogy a legpontosabb információk birtokában tudjatok döntést hozni a saját életetekről, egészségetekről, biztonságotokról.

Ezért arra kérünk, hogy ha teheted, támogasd a munkánkat. Akár néhány száz forint is számít.

Koronavírus Hírek, háttér