„Akik ilyen osztályban kezdenek, nem igazán tudnak kilépni belőle”

• Az iskolai szegregáció agresszív gyerekeket és kiégett tanárokat eredményez, mondja L. Ritók Nóra, a Berettyóújfaluban és környékén működő Igazgyöngy Alapítvány vezetője. 
• Tanárként és egy szociális modellprogram irányítójaként nap mint nap igazolva látja ezt az összefüggést, különösen azóta, hogy az új egyházi iskolák elkezdték lefölözni a jobb helyzetű családok gyerekeit. 
• Azon viszont nem lepődött meg, hogy a kormány egyre nyíltabban kiáll az iskolai integráció ellen, szerinte mindig is az elkülönítés mellett voltak. 
• Akkor miért vesz részt mégis a Belügyminisztérium által vezetett felzárkóztatási programban? 
• L. Ritók Nórával vasárnap beszélgettünk, nem sokkal azután, hogy felszólalt a szabad bíróságokért és szabad Gyöngyöspatáért szervezett tüntetésen. 

444: – Az utóbbi hetekben egyre határozottabban beszélnek arról a kormányban, hogy talán nem is olyan jó együtt tanítani a különböző hátterű gyerekeket. Hogy látja, ez most új dolog, egy konszenzus felrúgása, vagy eddig sem volt ebben megegyezés?

L. Ritók Nóra: – Mióta a minisztérium által létrehozott Antiszegregációs Kerekasztal tagjaként megismerhettem a döntéshozók gondolkodását, nincs kétségem afelől, hogy ők a különoktatás elkötelezettjei. Ezek a találkozók, amíg részt vettem rajtuk, megoldáskeresés helyett a szegregáció fogalmának értelmezésében merültek ki. Próbálták abba az irányba terelni a dolgot, hogy a szegregáció bizonyos esetekben elfogadható. 

444: – Tehát semmi új nincs abban, hogy a 2003-ban megszüntetett felzárkóztató osztályok visszaállítását emlegetik? 

L. Ritók Nóra: – Nincs. Többször előkerült, hogy az óvoda és az iskola közt legyen egy átmeneti fejlesztőosztály. Az a baj ezzel, hogy akik ilyen osztályban kezdenek, nem igazán tudnak kilépni belőle, később is ugyanazok a mechanizmusok működnek, mint amikor besorolják őket. Korábban sok olyan iskolában megfigyelhettük ezt, ahol volt iskolán belüli szegregáció: egy vagy két nagyobb osztály a jobb a társadalmi státuszúaknak, és egy kisebb azoknak a gyerekeknek, akik plusz pedagógiai munkát igényelnek. Nagyon ritkán fordult elő, hogy valakinek azt mondták, annyira feljavult, hogy átmehet a nagyobb, jobb osztályba. 

Az inklúzió nem úgy működik, hogy egy darabig fejlesztelek külön, aztán eldöntöm, elég jó vagy-e ahhoz, hogy a többiek közé kerülj. Biztos vagyok benne, hogy ez nem visz jó irányba,mert nemcsak tudásbővítésre, hanem például a szociális készségek fejlesztésére is szükség van. Persze kezdeni kell valamit az olyan szegregált iskolákkal, mint például a gyöngyöspatai, ezek nem lesznek integráltak. Sokszor hallani azt is, hogy mágnesiskolát kell csinálni belőlük, vagyis olyan színvonalassá kell tenni őket, hogy a jobb helyzetű szülők se vigyék el onnan a gyerekeiket. De az iskolák helyzetét elnézve ezt a nagyon távoli jövőben tartom csak elképzelhetőnek. Rengeteg pénz és idő kellene ahhoz, hogy megforduljanak az iskolával kapcsolatos, több generáción keresztül kialakult vélemények. 

444: – Akkor mit lehet csinálni? 

L. Ritók Nóra: – A mi tapasztalatunk szerint a csoportos foglalkozások mellett a személyes idő és a személyre szabott fejlesztés a kulcs. Az iskolarendszerben ez kis létszámú, de integrált osztályokkal, a tanítók munkáját segítő fejlesztőpedagógussal, pszichológussal, logopédussal, szociális munkással működne. Közben persze kezelni kellene az iskolán kívüli problémákat is a lakhatástól a foglalkoztatásig. 

444: – Nemrég azt posztolta a Facebookon: „Újra és újra kiabálok, hogy nem szabad engedni a szegregált oktatást, mert ott, maguk között ugyanaz a hatásrendszer éri őket, amiben otthon vannak”. Ezt hogy érti pontosan?

L. Ritók Nóra: –  A leszakadó társadalmi csoportokat mindenhol alacsony szociális készségek jellemzik, amivel sajátos értékrend, konfliktuskezelés és kommunikáció jár együtt. Ez érthető, hiszen már a szülői generáció is iskolázatlan, ők sem kapták meg az iskolarendszertől, amit kellett volna. Akkor mitől várnánk, hogy bármi is változzon? A gyerek az otthon látott, hallott mintákat viszi be az iskolába.

444: – Most az iskolai konfliktusokra, agresszióra gondol?

L. Ritók Nóra: – Pontosan.  

444: – Ez azért is érdekes, mert a kormány is az iskolai erőszak irányába vitte az egész gyöngyöspatai kártérítéses ügyet. Azt mondják, a többségi szülők azért íratták át máshová a gyerekeiket, mert elviselhetetlenné vált számukra a sok konfliktus. 

L. Ritók Nóra: – A gyerek csak az otthon megtanult konfliktuskezelési módszereket tudja bevinni az iskolába. Ha egy problémás családban megszokott az erőszak, akár verbális, akár fizikai, az le fog csapódni abban, ahogy az iskolában beszélnek egymással. A pedagógus pedig tehetetlen, mert nem bír el 25-30 így kommunikáló, a konfliktust erőből kezelő gyerekkel. Kevés hozzá a munkaideje, az energiája és a felkészültsége is. 

444: – Kérdés, mi volt előbb. A kormány szerint azért szegregálódott az iskola, mert elmenekültek a sok agresszió miatt. Ön pedig azt mondja, eleve a szegregáció okozta a konfliktusokat. 

L. Ritók Nóra: – Ezek egymásra épülő dolgok. Először van 2-3 nehezebben kezelhető gyerek, akiket a pedagógus nem tud megfelelően fejleszteni, ezért fokozódnak a konfliktusaik a többiekkel. Az intők, figyelmeztetések nem érik el a céljukat, és a gyerek otthonról sem békés megerősítést kap, a szülő sokszor berohan az iskolába, és önbíráskodik a gyereken, akivel az övének konfliktusa volt. Ez bátorítja azokat is, akik számára ezek a gyerekek lesznek a minták, a példaképek, így egyre többen csúsznak ebbe az irányba. A pedagógusok fokozatosan válnak eszköztelenné és kiégetté, van, aki hamarabb, van, aki később. Gyakori, hogy egy idő után a tanárok is agresszívan reagálnak, ami csak olaj a tűzre, és a dolog akár a tanárverésig is eljut. 

444: – Hogy látja, az iskolai erőszak tényleg egy súlyosbodó probléma, vagy inkább morális pánik van körülötte? 

L. Ritók Nóra: – Súlyosbodó probléma, és főleg a szakiskolákban csúcsosodik ki, de a felülről jövő sikerkommunikációs elvárás miatt alig kerülnek felszínre a dolgok. A tanárok nem mondják el őszintén a problémáikat az igazgatóknak, akik szintén nem beszélnek erről, mert attól tartanak, hogy ártani fog a megítélésüknek. A legtöbb pedagógus már csak túlélni akar: nem írja be hiányzónak a gyereket, és hagyja, hogy totális káosz legyen az osztályban. Egyszer egy szakértői programban dolgoztam, és éppen iskolalátogatáson voltunk. Ahhoz, hogy bejussak a szertárba, át kellett mennem egy osztálytermen:

ott állt a tanár az asztalnál, kezében a naplóval, és várt. A gyerekek meg a mobilon szórakoztak, körmöt festettek, táncoltak, zenét hallgattak. Amikor kérdeztem a tanárt, mit csinál, azt mondta, várja az óra végét.Ha eltűnnek a szabályok, a korlátok, mert a pedagógus képtelen felállítani és megtartani őket, akkor a gyereknek nincs mihez viszonyulnia, és elszabadul a pokol. 

444: – Erre mondja a kormány, hogy jöjjenek a kamerák és az iskolarendőrök, legyen rend az iskolában. Mit gondol ezekről az eszközökről?  

L. Ritók Nóra: – Mára azt gondolom, sajnos valószínűleg szükséges lesz bevezetni őket azokban a szegregált iskolában, ahol megerősödött az iskolai erőszak. Egyszerűen már túl késő. Annyira a gödör aljára kerültünk, hogy meggyőződésem: azokkal a szakemberekkel, akik most ezekben az iskolákban dolgoznak, már nem lehet másképp megoldani a problémát.Én mindig inkább a pedagógiai eszközökben hiszek, de el kell ismerni, hogy vannak helyzetek, amikor ezek nem elegendők. De nem kellett volna eljutnunk idáig. Ha lett volna egy motivált, elismert, megfizetett szakembergárda, körülöttük egy segítő személyzettel, akkor nem kellene kamera meg iskolarendőr. 

444: – De egy jó tanár nem akar ilyen iskolában tanítani. 

L. Ritók Nóra: – Igen, a felsőoktatás is az átlagos gyerekekre készíti fel a pedagógusokat, hátránykompenzációról inkább szabadon választható órákon hallanak. A szakemberek egy része elmenekült a szegregált iskolákból, akik pedig maradtak, zömében kiégtek. Nem véletlen, hogy van olyan általános iskola, ahol a pedagógusok fele nem diplomás. Egyszerűen nincs ember, aki ilyen iskolába menne dolgozni. 

444: – Hogy lehet egyáltalán felvenni valakit tanítani tanári diploma nélkül?

L. Ritók Nóra: – Nem tud mit csinálni az igazgató. Érettségizett embereket próbál behívni a faluból, akikről úgy gondolja, hogy el tudnák végezni a munkát. 

444: – Mennyire általános ez?

L. Ritók Nóra: – Szerencsére nem általános, sokkal gyakoribb, hogy utazó tanárokkal, vagy helyettesítésekkel oldják meg. Nagyon gyakran cserélődnek a pedagógusok, évközben is újakat vesznek fel. Nyugdíjasokat hívnak be, de ők sem bírják sokáig. Nagyon sok a kiégett pedagógus, gyakran kapok leveleket tőlük, amikben panaszkodnak, hogy nem akarják ezeket a gyerekeket, nem akarnak szegregált iskolában tanítani, nem erre szerződtek. 

444: – Ezt az érzést ragadja meg a kormánykommunikáció is: valakinek oda kell állnia a tanárok mellé. 

L. Ritók Nóra: – Igen, van egy óriási, kezelhetetlenné vált problémahalmaz, és most megkeresik azokat az igazságérzeteket, amelyek mentén bűnbakot lehet kiáltani. Pedig az egész rendszer hibái ott vannak emögött: nemcsak az oktatásé, hanem a leszakadó térségeké általában. 

444: – Nemrég arról írt, hogy személyesen nézte végig, amint egy jó integráló iskola szegregálttá vált. Hogyan történt ez? 

L. Ritók Nóra: – Több olyan települést ismerek, ahol sokáig egyetlen állami iskola működött, jártak oda cigányok és nem cigányok, jobb és rosszabb státuszú gyerekek. Amikor létrejött az egyházi iskola, a jobb helyzetű szülők már odaíratták az alsós gyerekeiket, és sokan az államiból is átvitték őket. Közben a tantestület egy része is átment az egyháziba, a tehetséggondozásban sikeresebb pedagógusok szívesebben dolgoztak egy jobb hátterű csoporttal. Az állami iskolában nagy lett a fluktuáció, sok tanár nem bírta a terhelést, vissza kellett hívni a nyugdíjas tanárt is. Az iskolában egyre több lett a konfliktus, előfordult, hogy a rendőrséget kellett hívni, ami csak növelte az iskola rossz hírét. A korábban lelkes és jó pedagógusok kiégtek a sok kudarctól, végül az igazgató is feladta. 

444: – Pedig ezek a problémás gyerekek korábban sem voltak kevésbé problémásak, csak nem voltak ott ilyen nagy arányban. 

L. Ritók Nóra: – Pontosan. Amikor volt ott más is, volt kihez igazodni, és világos volt, mi az, amit a tanár jónak és értékesnek tart, az a gyerekek számára is értelmezhető volt. 

444: – Az utóbbi években próbált egyeztetni az egyházi fenntartókkal ebben a témában. Milyennek látja a hozzáállásukat? 

L. Ritók Nóra: – A tankerület által kooridnált helyi együttműködés nem vezetett eredményre. Az egyházi iskolák szabadon dönthetik el, kit vesznek fel, és valami rejtélyes oknál fogva a rosszabb helyzetű szülők nem tudnak, a kommunikáció szerint nem is akarnak bekerülni hozzájuk. A helyi pilotprogram tapasztalatai mentén lettek a tankerületeknél antiszegregációs felelősök, és létrehoztak antiszegregációs munkacsoportokat is, benne a gyermekjóléti szolgálattal, a pedagógiai szakszolgálattal, az egyházi fenntartóval, mindenkivel. De ebben az egyházak csak megfigyelők, azt mondják, ők nem állami intézmény, nekik nem diktálhat a tankerület. Ezt a hasonlatot szoktam erre mondani:

Van egy mocsár, a közepén egy sziget, azon áll az egyházi iskola, és kényelmesen figyeli a mocsárban fuldokló állami iskolákat, amint próbálnak kijutni. De az egyházi iskola nem nyújt nekik segítséget. Sőt, még meg is mondja, hogy erre nem kötelezheti senki. Most azt sem látom, hogy a kormányban kihez tartozik az oktatási szegregáció ügye. A felzárkózási államtitkárság a Belügyminisztériumhoz került, a közoktatás viszont maradt az Emminél. Az egész lóg a levegőben, a legutóbbi egyeztetésre senki sem jött a minisztériumból. 

444: – Azzal, hogy az államtitkárság a Belügyminisztériumhoz került, a kormány 30 leszakadó faluban elindított egy állami felzárkóztatási programot, amiben az Igazgyöngy Alapítvány és Told is részt vesz. Ha ennyire rossz a kormány szegénység- és oktatáspolitikája, akkor miért döntöttek így? 

L. Ritók Nóra: – Told az adottságai folytán került be, mi pedig szakmai megvalósítóként kaptuk a felkérést, mint a településen dolgozó segítő szervezet. Két dolog miatt mondtam igent. Egyrészt a vele járó támogatás miatt: kaphattunk pénzt a működésünkre, így tudunk olyan területekre is fókuszálni, amelyekre forráshiány miatt eddig nem. Korábban, Farkas Flóriánék programjaiból nem sokat láttunk ezeken a településeken, most legalább biztosan idejut a pénz. 

Másrészt az ember csak úgy képivselheti ezt az ügyet, ha próbál kapcsolódási lehetőségeket keresni a rendszer felé. Ha nem tennénk, civil zárványok maradnánk, egy szakirodalmi lábjegyzetként végezve, mint annyi más civil próbálkozás. Ez most egy lehetőség arra, hogy a tapasztalataink, módszereink bekerüljenek egy állami programba. 

444: – De mégis mennyire látja színvonalasnak ezt a programot? 

L. Ritók Nóra: – Még nagyon az elején vagyunk ahhoz, hogy véleményt mondhassak. Az alapvető célok azonosak a mieinkkel, de mi talán erősebben gondolkodunk a „képessé tevésben”, a közösségfejlesztésben. Számunkra ezek az első lépések, náluk inkább az infrasrukturális feltételek biztosításán van a hangsúly. Nyilván mindkettőre szükség van, de nálunk mások a prioritások. A programban az első pályázati lehetőség egy focipálya volt. Nálam ez a fontossági lista végén van, amíg nincs bolt, vagy olyan közösségi tér, ahol munkahelyet lehetne kialakítani, amíg nem találunk fogást a lakhatási szegénységen, vagy nincs szennyvízcsatorna. 

444: – És akkor Toldon is épül egy focipálya.

L. Ritók Nóra: – Igen. Mint külső közösségi tér, persze fontos. Le kellett gyűrni magam, hiszen nem kell rá önerő, és nyilván jó lesz majd a gyerekeknek.

444: – De még így is megéri benne lenni a programban?

L. Ritók Nóra: – Igen, ha be tudjuk építeni a módszertanba a tapasztalatainkat, és tudunk az általunk fontosnak vélt dolgokra is támogatást kapni.  

444: – Mennyire hiteles ez az óriási, tényleg sok pénzzel felduzzasztott projekt, ha közben ugyanez a kormány a felzárkóztató osztályok visszaállításáról beszél, és cigányellenes retorikát használ? 

L. Ritók Nóra: – Ez számomra is ellentmondás. Szerintem a rendszeren belül levőknek ez nem olyan egyszerű. Ameddig azonosulni tudunk a szakmai részével, ott leszünk.