„A kínai hatóságok előzetes vizsgálatai nem találtak egyértelmű bizonyítékot arra, hogy az új típusú koronavírus emberről emberre terjedne” – írta 2020 január 14-én a Twitterén az Egészségügyi Világszervezet, a WHO. 

Két és fél hónappal később ezt olvasva laikusként is furcsa, hogy a WHO ezt így közölni akarta a világgal. Ennyire naivak voltak? A kínaiak voltak ennyire naivak? Tényleg egyikük sem tudta erről a SARS-vírushoz nagyon hasonló új kórokozóról, hogy emberről emberre terjedhet? Ezek a jóindulatú magyarázatok, de van egy másik is.

Tajvan ugyanis azzal vádolja a WHO-t, hogy hiába szóltak ők már decemberben, hogy ez az új betegség igenis tud emberről emberre terjedni, a világszervezet nem tette közzé ezt az információt, amivel az egész világon hátráltatták a vírus elleni küzdelem hatékonyságát. A tajvani illetékesek szerint a tajvani orvosok kínai kollégáiktól már 2019 decemberében hallottak arról, hogy a COVID-19 őket is megfertőzte, ami világos jele az emberről emberre terjedésnek. 

A WHO azonban ezt nem közölte a tagországaival, a kínaiak pedig csak január 20-án jelentették be, hogy a koronavírus tud emberről emberre terjedni.

Hogy a tajvaniak figyelmeztetésének miért nem lett következménye, arról a sziget egészen speciális státusa is tehet. A Kínai Népköztársaság 1949-es megalapítása óta makacsul tartja magát ahhoz, hogy Tajvan szigete az ország része, és csak „egy Kína” létezik. Így hiába működik Tajvan de facto független szigetországként, Peking fáradhatatlanul dolgozik azon, hogy Tajvant a világon egy maroknyinál több ország ne ismerje el független országként, és a sziget ne is lehessen semmilyen nemzetközi szervezet tagja. Azé az ENSZ-é sem, amelynek a WHO az egyik szervezete.

Mivel az egészségügy mégiscsak globális ügy, Tajvan egy ideig legalább a WHO évente megrendezett nagy kongresszusán ott lehetett. De amikor a tajvaniak 2016-ban olyan elnökre merészeltek szavazni, akinek a függetlenség különösen szívügye volt, Peking válaszként ezt is megakadályozta. Ennek eredményeként a 24 milliós Tajvan és a WHO között nehézkes az együttműködés, bár azért teljesen nem szűnt meg.

A WHO – akárcsak az összes nagy nemzetközi szervezet – 1948-as alapítása óta folyamatosan küzd nehézségekkel a túl nagyra nőtt bürokráciától az egyes tagállamok túlzott lobbitevékenységéig. 

Az ilyen nehézségek pedig, egészségügyi szervezetről lévén szó, gyakran tömegkatasztrófákhoz vezetnek.

A WHO hét évtizedes történetében volt számtalan siker is, például a himlő teljes és a járványos gyermekbénulás szinte teljes legyőzése, de nem ment minden ilyen könnyen. A hidegháború évtizedeiben sok tagország panaszkodott az USA túlzott befolyására, vélt vagy valós sérelmeiket emlegetve a Szovjetunió és szövetségesei – köztük Magyarország is – 1949 és 1956 közt ki is léptek a szervezetből. Szintén az amerikai nyomás hatásának volt köszönhető, hogy a WHO az 1980-as években kifejezetten lassan minősítette járványnak az AIDS-t.

A 21. századra az amerikai túlsúly csökkent, de a WHO továbbra is engedett az egyes tagországok politikai akaratának. Néha nem is nagyon volt más lehetősége, mint amikor a 2003-as SARS-járvány idején Kína csak több hónap után volt hajlandó beengedni egy nemzetközi szakértőcsoportot a járvány által legsúlyosabban érintett tartományba.

A 2010-es évek ebolajárványai idején az afrikai országok tudták elérni, hogy a WHO sokáig ne hirdessen nemzetközi vészhelyzetet, mivel az azzal járó határ- és egyéb lezárások gazdaságilag kedvezőtlenek lettek volna számukra. A WHO olyan rosszul kezelte az ebolajárványt, hogy részben ennek a hatására is választottak 2017-ben új főigazgatót a világszervezetben, a korábbi etióp egészségügyi- és külügyminiszter, Tedros Adhanom személyében.

A koronavírussal már Tedros vezetésével kellett szembenézni, és a WHO-nak ismét nem volt könnyű dolga. 

A betegség abban a Kínában ütötte fel először a fejét, amely egyébként sem politikai nyitottságáról és transzparens kommunikációjáról ismert, viszont mára a szervezet második legjelentősebb finanszírozójává lépett elő, és éppen legerősebb szereplő helyére pályázik a világpolitikában.

Tedros január végén Pekingben találkozott Hszi Csin-Ping kínai elnökkel, és a WHO küldöttsége csak a találkozó, tehát jóval a járvány kirobbanása után léphetett be Kínába. A 12 fős delegáció, amelyet Tedros egyik tanácsadója, a kanadai epidemiológus Bruce Aylward vezetett, kilenc napot töltött az országban. A küldöttség három tagja, köztük Aylwarddal kis időre felkereshette a járvány epicentrumát, az akkor már teljesen lezárt Vuhan városát is. (Ahhoz képest, hogy 19-én még azt sem ismerték el, hogy a vírus emberről emberre terjedhet, 23-án Vuhan már szigorú vesztegzár alatt volt.)

A látogatás után Aylward „fantasztikusnak” nevezte a közös munkát, és arról beszélt, hogy olyan kórházakat látott Kínában, amilyenek Svájcban sincsenek. Erre azért többen, akik tudnak egyet és mást a kínai egészségügyi rendszerről, felvonták a szemöldöküket. Senki sem vonja kétségbe, hogy Vuhanban és Kínában vannak olyan egészségügyi intézmények, amelyek a világon bárhol az élvonalban lennének, de kár elhallgatni, hogy bizony nem mindegyik ilyen.

Aylward a Financial Timesnak ugyanakkor arról is beszélt, hogy a kínai kollégákkal sokat kellett egyezekedni azon, hogy pontosan mi kerüljön a WHO jelentésébe. A kínaiak semmiképpen sem akarták, hogy szó legyen egy lehetséges második fertőzési hullámról, ezért inkább csak újraéledésről írtak. A delegáció egy másik tagja szerint a kínaiak minden olyan kifejezést elleneztek, amiről úgy érezték, hogy bioterrorizmusra utalhat a vírussal kapcsolatban.

Hogy a kínaiak mennyire meg voltak elégedve a WHO-val, talán az bizonyítja a legjobban, hogy a kínai állami média milyen barátságosan bánt a világszervezetettel és magával Tedros főigazgatóval is. A világ jelentősebb, nem a Kínai Kommunista Párt közvetlen ellenőrzése alatt álló újságjai viszont egyre inkább azt feszegették, hogy a WHO kínai nyomásra túl későn hozott meg nem is eléggé szigorú döntéseket. 

A WHO csak január 30-án hirdetett egészségügyi vészhelyzetet, március 11-én pedig pandémiát (világjárványt). Ezek halogatása kifejezetten kedvező volt a kínai vezetés érdekeinek, amely nagyon nem szerette volna, hogy a határok lezárása, utazási és szállítmányozási tilalmak bevezetése kedvezőtlenül érintse az ország exportfüggő gazdaságát. 

A világszervezet koronavírussal kapcsolatos hibáira nem csak újságírók, hanem politikai vezetők is rámutattak – igaz, Tajvanon kívül csak nagyon kevesen merik bátran elmondani a véleményüket Kínáról. Aszó Taró japán pénzügyminiszter csütörtökön arról beszélt, hogy a WHO nevét ideje lenne Chinese Health Organizationre módosítani. És még azt is hozzátette, hogy szerinte 

azért volt Tajvan a világon a legsikeresebb a koronavírus elleni harcban, mert kirúgták a WHO-ból.

Hogy a tajvaniak valójában milyen jó munkát végeznek, azt a WHO-tól lehetetlen lenne megtudni, mivel ők, nehogy Pekingben kiboruljanak, a kínai számokkal összesítve publikálják a sziget adatait. Pedig Tajvanon egészen bámulatosak a számok. Hiába kötődik a sziget ezer szálon a szárazföldi Kínához, március 30-ig csupán 306 megbetegedést és 5 halálesetet regisztráltak. Egy tajvani orvos szerint azért sikeresek, mert „már jó ideje kell foglalkoznunk mindenféle kínai szarral”, ennél kevésbé jól hangzó magyarázatok szerint egyszerűen csak jó az egészségügyi ellátás, ráadásul a vírus megjelenése után azonnal elkezdtek ellene küzdeni, náluk nyoma sem volt a legtöbb országra jellemző halogatásnak.

Tajvan és a WHO kapcsolata keveseket érdekelt volna ebben a hírekkel most elég jól ellátott világban, ha március 28-án az RTHK hongkongi tévécsatorna nem készít interjút Bruce Aylwarddal (aki a WHO Kínába küldött bizottságát vezette). A jelenlegi egészségügyi előírásoknak megfelelően videókapcsolaton keresztül bonyolított beszélgetés akkor ért véget, amikor a hongkongi riporternő Tajvan sikereiről kezdett kérdezősködni, és hogy a WHO tervezi-e visszavenni az országot soraiba. Aylward előbb visszakérdezett, mint aki nem hall jól, majd a videókapcsolat hirtelen megszakadt.

Az interjúrészlet órák alatt nagy sláger lett az interneten, és hirtelen minden jelentős lap a WHO Tajvan-ellenességéről kezdett cikkezni. Tedros főigazgató ugyan előbb retweetelt egy  véleményt, amely szerint nincs itt semmi látnivaló, és a WHO nem tud mit csinálni, ha az ENSZ-nek és tagállamainak, például az USA-nak is az a hivatalos álláspontja, hogy Tajvan nem lehet tagja ezeknek a szervezeteknek. Március 30-ra viszont Aylwardot gyakorlatilag eltüntették a WHO honlapjáról. Hogy csak a háttérbe vonták-e, vagy távoznia kellett, arról nincs hír.

Az mindenesetre kizárt, hogy Aylward kiradírozása valamiféle Kína-ellenes lépés lenne a WHO részéről. A világszervezet nem csak azért nem engedheti meg magának, hogy rosszban legyen Pekinggel, mert sok pénzt kap és remél onnét, hanem azért is, mert a világ legnagyobb országa – mint azt a SARS- és a jelenlegi COVID-19-járvány is bizonyítja – forrása lehet az egész emberiségre veszélyes vírusoknak. 

Sem a WHO, sem egyetlen tagállama nem engedheti meg magának, hogy megszűnjön az egészségügyi együttműködés Kínával.

A diplomáciai és szakmai kapcsolat fenntartása azonban nem szabad, hogy feledtesse: Kína valójában semmiféle „csodát” nem tett a koronavírus elleni harcban. Hogy sokan mégis ezt képzelik, azért a WHO is felelős. Ilyet még Tajvanról sem kellene mondani.

(További források: BBC, Bloomberg, Science, Wall Street Journal)