A homofób bíborosok nagy része meleg, és ez csak a jéghegy csúcsa

XVI. Benedek és Ferenc pápa között számos különbség van, de közös bennük, hogy mindketten beszéltek a Vatikán felső köreiben lévő „meleg lobbi” elleni harcukról, miközben - elődjeikhez hasonlóan - mindketten tudtak több hozzájuk közel álló egyházi vezető homoszexuális kapcsolatairól, mégsem tettek semmit ellene. Az egyszerű lelkű olvasó nem nagyon tud mit kezdeni ezekkel a tényekkel: hogyan lehetséges, hogy a homoszexualitás elleni világszintű küzdelem élharcosai, a mindenféle szexuális aktustól eltiltott főpapok között nem csak ismertek aktív homoszexuálisok, hanem külön csoportot alkotnak a Vatikánban, és erről a pápák nyíltan beszélnek?

Erre a kérdésre is választ ad az itthon most megjelent könyv, ami magyarul A Vatikán kínos titkai - Homoszexualitás, hatalmi játszmák, képmutatás címet viseli.

Először nem bíztam ebben a könyvben. Tavaly februárban már a megjelenése előtt feltűnést keltett, és a következő hetekben sűrűn foglalkozott vele a katolikus média és a mainstream sajtó; könnyen lehetett volna írni tehát egy hírcikket, hogy egy francia újságíró könyve szerint a Vatikán vezetőinek többsége meleg. De ez annyira sokkoló állítás, a könyvről szóló leírások egy része pedig annyira hangsúlyozta, hogy az bizonyíték nélküli általánosításokat is tartalmaz, hogy inkább nem írtam róla semmit.

A magyar fordítást - és a külföldi kritikákat - végigolvasva azonban egyértelmű, hogy rosszul ítéltem meg Frédéric Martel munkáját, és bár a végeredmény nem hibátlan, ennél alaposabb kutatást nehezen lehetne elképzelni. Ahogy a könyv bevezetésében olvasható: „A szerző több mint négy éven át folytatott helyszíni nyomozása során közel 1500 személyt interjúvolt meg a Vatikánban és 30 országban, közöttük 41 bíborost, 52 püspököt és monsignorét, 45 apostoli nunciust és külföldi nagykövetet, valamint több mint 200 papot és papnövendéket. Az összes beszélgetésre helyben került sor, szemtől szemben (vagyis nem telefonon keresztül és nem e-mailben). Ehhez az első kézből származó forrásanyaghoz kiterjedt bibliográfia járul, ezernél is több referenciával, könyvvel és cikkel.”

A könyv ellenségei, de még egyes semleges tudósítások is a névtelen forrásokat, a konkrét bizonyítékok hiányát hangsúlyozzák, de ez egyszerűen nem igaz. A majdnem 600 oldalas könyv hemzseg a névvel vállalt nyilatkozatoktól, ha csak ezek lennének, a nagy kép akkor is összeállna. Ezek mellett valóban sok olyan idézet szerepel, amelyről csak annyit tudunk meg, hogy ezt egy itt és itt dolgozó bíboros mondta, ami a médiában bevett eljárás. A könyv honlapja felsorolja a világegyházat irányító bíborosok közül azokat, akikkel a szerző - az esetek többségében bekapcsolt diktafonnal - hosszú beszélgetéseket folytatott.

Tárgyi vagy hivatalos bizonyítékokat a téma sajátosságaiból kifolyólag nehéz beszerezni, de Martelnek ez is sikerül: vannak fotói, hozzájutott a rendőrség által lehallgatott beszélgetésekhez, levéltárakba járt, periratokat és titkosszolgálati jelentéseket olvasott, online profilokat elemzett, és mindezek egy részét közzé is tette. A legtöbb információt azonban természetesen a forrásaitól kapta, akiket kritikusan és átláthatóan kezel: egy idő után már idegesít, mennyire akkurátusan írja le mindig, hogy egy-egy főpap meleg kapcsolatairól hányan és kik beszéltek neki; illetve számos közszájon forgó pletykát vagy neki elsuttogott vádat minősít megalapozatlannak.

Martel igen kreatív és állhatatos az anyaggyűjtésben: a forrásai között nem csak több száz pap szerepel, hanem az őket őrző svájci gárdisták, különböző országok miniszterei és politikusai, ENSZ-ügynökségek vezetői, rendőrök, ügyvédek, jogvédők, oknyomozó újságírók, illetve a papok titkos életének tanúi: orvosok, recepciósok, melegbárok tulajai és mintegy 60 római férfi prostituált.

Hatalmas szerencséje a Vatikán nagy hatalmú urainak, hogy Martel mindezzel a tudással nem leleplezni, outolni akarja őket, hanem a rendszert leírni.

Pontosabban, az élőket nem outolja, a holtak közül viszont sokat, a katolikus egyháztörténet elmúlt évtizedeinek több nagyságát is. A könyv megjelenését előkészítő jogi csapat ezek szerint ezt védhetőbbnek találta, ám ettől még felveti a szokásos etikai kérdéseket. Indokolja egy - akár elhunyt - ember érzékeny adatainak, legintimebb vonzalmainak nyilvánosságra hozatalát a képmutatás leleplezése, a világ egyik legbefolyásosabb szervezetének jobb megismerése? Ezt csak az egyes esetekben lehet eldönteni, és akkor sem lesz konszenzusos válasz.

Úgy titok, hogy nem titok

Martel módszereit azért is írtam le ilyen részletesen, mert ezek ismerete nélkül bárki úgy járhat, mint én, hogy élből elutasítja az alapállítást. Ami legalább olyan egyszerű, mint amilyen felfoghatatlan:

a katolikus egyház legfőbb irányítói, a bíborosok és nunciusok többsége meleg.

A könyvről szóló írások gyakran idézik az egyik nyilatkozót, a fényes vatikáni karrierje közepén a papi rendből kilépő és előbújó Francesco Lepore becslését, miszerint a Vatikán 80 százaléka meleg, de ezt tévesen tüntették fel többen a szerző állításaként. Martel nem mond pontos százalékot, nyilván nem is lehet, és a könyv során - zavart keltő módon - különféleképpen fogalmazza meg az arányokat. Megállapításait úgy lehet összegezni, hogy a Vatikánban szolgáló papok közül nagyon sokan melegek, a pápaválasztó bíborosok között többségben vannak a homoszexuális hajlamúak, és a Vatikán nagykövetei, a nunciusok között a legmagasabb az arányuk.

A bemutatott esetek között nagy a szórás, a talán soha meg nem élt vonzalom ezernyi apró jelétől és a plátói férfibarátságoktól a rendőrség által a Vatikán területén lefülelt drogos szexpartikig és a szexuális zaklatásig.

Magyarországon azért hangzik megdöbbentően mindez, mert ha szó is esik nálunk a katolikus papok homoszexualitásáról, mindig csak elszigetelt külföldi esetek kerülnek elő. Pedig a jelenség nem csak elterjedt, hanem kifejezetten nagy múltra tekint vissza. Damiani Szent Péter röpirata a 11. században például már a pápa szemére vetette, hogy nem szab gátat a Vatikánt elöntő homoszexualitásnak, és a régi korok egyháztörténete pápák és szentek ilyen irányú buzgólkodását is feljegyezte. Az egyház rengeteg kutatást végez saját szervezetéről, de ebben a kérdésben valamiért soha nem készült kimutatás - független amerikai vizsgálatból viszont több is, és ezekben a homoszexuális papok aránya 15 és 60 százalék között ingadozik, a konszenzus szerint az igazság a kettő között félúton lehet.

A homoszexualitás vatikáni jelenlétéről súlyos, megoldandó problémaként beszélt a két élő pápa, más egyházi vezetők pedig egyre leplezetlenebbül kárhoztatták a szerintük bűnös jelenséget. A konzervatív frakció egyik vezéralakja, Burke bíboros például két éve a „homoszexuális kultúra” jelenlétét fájlalta a katolikus hierarchiában, amelyet szerinte „meg kell tisztítani”. Martel sokszor utal - némi, de nem elégséges távolságtartással - Carlo Maria Viganò érsek hírhedt leveleire, amelyekben név szerint felsorol egy sor katolikus méltóságot, „meleg maffiát” emleget, és lemondásra szólítja fel Ferenc pápát, amiért nem fékezte meg ezt a „hullámot”: „Ezek a homoszexuális hálózatok, amelyek ma már elterjedtek az egyházmegyékben, a szemináriumokban és a szerzetesrendekben, titkolózás és hazugságok mögé bújva végzik munkájukat, polipcsápjaikkal megfojtják ártatlan áldozataikat, megfojtják a papi elhivatottságot és az egész egyházat.”

Más főpapoktól is gyűjtött ilyen idézeteket a nagy hatású amerikai újságíró, Andrew Sullivan, aki a könyv előtt két hónappal megjelent nagy cikkében meglepően hasonló következtetésekre jut, mint Martel. Amerikában a konzervatív papság és a politikai szélsőjobb rendszeresen támadja Ferenc pápát, amiért szerintük kiáll a meleg papok mellett, de ezzel ugyanezek a megszólalók - mintegy mellékesen - folyamatosan napirenden tartják a hírt, hogy az egyház tele van melegekkel.

De miért?

Martel tehát valójában nem állít eget rengető újdonságot, és egy idő után unalmassá is válik, amikor a századik fontos beosztású papról is megtudjuk a nagy titkot. De a könyv szerencsére ennél többre vállalkozik: megpróbálja feltárni, hogyan lett a katolikus egyház az egyik „legmelegebb” szervezet a világon, illetve főleg azt, hogy ez milyen messzemenő következményekkel jár.

A névvel megszólaló egykori és a névtelenül nyilatkozó aktív meleg papok történetei nagyon hasonlók, ami a szociológusból lett újságíró szerint kirajzol egy mintázatot. „Ezeknek a nőies fiatalembereknek, akik szorongva fedezték fel saját vágyaikat, ezeknek a fiúknak, akikben vonzalom ébredt a legjobb barátjuk iránt, és akiket a többiek kigúnyoltak affektált modoruk miatt, ezeknek az önmagukat kereső homoszexuálisoknak, akik nem akarták nyíltan felfedni magukat, ezeknek a papnövendékeknek, akik nem a saját útjukat járták, bizony nem sok választási lehetőségük volt az 1930-as, 1940-es vagy 1950-es évek Olaszországában. Néhányuk nagyon hamar, szinte az ősi ösztöntől vezérelve megértette, hogy miként válhat az elszenvedett vonzalom erővé”.

Martel szerint a katolikus egyházra leselkedő egyik legnagyobb veszély, a papok számának drasztikus visszaesése a nyugati világban részben annak is tulajdonítható, hogy a homoszexuális hajlamú kamaszok és fiatal felnőttek előtt a 70-es évektől kezdve egyre jobban kinyílik a világ, egyre kevésbé kell rejtőzködniük, és már nem a papság az egyetlen választás, ha valaki heteró párkapcsolatok nélkül akar leélni egy életet.

Az elmesélt történetek egyik tanulsága, hogy az úgymond homofil - Martel különféle, nem mindig egyértelmű kifejezéseket használ - főpapok hajlamosak szintén homofil papokat kiválasztani fontos feladatokra, őket léptetik elő, emelik maguk mellé. „A homoszexualitás annál elterjedtebb, minél jobban közeledünk a szentek szentjéhez:

a katolikus hierarchiában felfele lépdelve egyre nagyobb arányú a homoszexuálisok jelenléte.

Ez a szelekciós folyamat a bíborosi kollégiumban és a Vatikánban éri el a tetőpontját: itt a homoszexualitás szabállyá válik, a heteroszexualitás kivétellé.”

Mindennek közepén: az őrjítő ellentmondás

Martel maga is nyíltan vállalja melegségét, és hangsúlyozza, hogy nem ítélkezni akar a meleg papok fölött, sőt átérzi azt a drámai helyzetet, amelytől szenvednek. Több papot érzékelhető szimpátiával kezel, és írását a meleg papok között megismert igaz emberek és szép szerelmek leírásával zárja. Fáradhatatlanul kritizálja és gúnyolja viszont a képmutatást, amely nem csak erkölcstelen, hanem sokszor törvénytelen és - ahogy erre számos példát hoz - a társadalomra nézve is veszélyes.

Egyik fő tétele szerint a katolikus egyház több évtizednyi homofób kampányaiban jórészt rejtőzködő vagy aktív meleg főpapok játszották a főszerepet.

„Minél inkább melegpárti egy egyházi méltóság, annál kevésbé valószínű, hogy meleg; míg minél inkább homofób, annál esélyesebb, hogy homoszexuális”

- hangzik egyik hangzatos tétele, amely így túlságosan lekerekített, de van mögötte tényanyag. Burkoltan Ferenc pápa is rendszeresen utal erre, amikor a doktriner egyházi vezetőket bírálja: „A merevség mögött mindig valamilyen rejtett dolog áll, sok esetben kettős élet.”

VI. Pál azután tette a katolikus egyház központi küldetésévé a nemi erkölcsök védelmét, hogy nyilvánosan megvádolták egy férfival folytatott viszonnyal. II. János Pál alatt a célkeresztbe már egyértelműen a melegek kerültek, miközben a pápa legfontosabb munkatársainak többsége gyakorló meleg volt. Ugyanez igaz a homoszexualitás elleni harcot tovább vivő XVI. Benedekre, akinek regnálásáról a több római kulcspozíciót is betöltő, majd melegségét felvállaló pap, Krzysztof Charamsa azt nyilatkozza: „A történelem legmelegebb pápasága”. Ferenc pápa mindkét fronton fordulatot hoz, de egyáltalán nem radikálisat, bírálja is érte Martel: nem szakít az egyház konzervatív alapelveivel, de megengedőbben nyilatkozik a homoszexualitásról; kiszorít a hatalomból több képmutató főpapot, de nem kezd tisztogatásokba. A sokak által bosszúállónak és kemény hatalomtechnikusnak nevezett Ferenc a Római Kúria fejére olvasta például annak 15 „betegségét”; az „egzisztenciális skizofréniát” és legfőképpen a képmutatást rója fel a bíborosoknak és érsekeknek, akik „titokban gyakran léha életet” élnek. (Az egyes pápák értékeléséről bővebben is beszélgettem Martellel, ezt az interjút hamarosan külön közöljük.)

Martel szerint a meleg lobbi emlegetése azért hamis és félrevezető, mert azt sugallja, hogy itt egy jól körülhatárolt érdekkör tevékenykedne a melegek érdekében - pedig kutatásai alapján ennek az állításnak egyik eleme sem igaz. A homoszexuálisok jelen vannak mindegyik pápa bizalmasai között, minden kontinensen, a haladó és a konzervatív frakcióban egyaránt, és többségük épp hogy arra törekszik, hogy minél jobban hangsúlyozza homofóbiáját.

A könyv részletesen bemutatja, az egymást követő pápák hogyan állították csatasorba a kiterjedt vatikáni diplomáciát a világ majd' minden részén és a nemzetközi szervezetekben, hogy megakadályozzák a homoszexualitás büntetőjogi szankcionálásának eltörlését. A második nagy küldetés az azonos nemű párok házasodásának megakadályozása lett, egyre kevesebb sikerrel.

Talán a legdühítőbb ellentmondás az AIDS kezelése. Miközben tízmilliók haltak bele a betegségbe, a Vatikán nem tágított az óvszerek tiltásától, és szigorúan szankcionálta azokat az egyházi segélyszervezeteket, amelyek a helyszínen dolgozva életeket mentettek volna az óvszerrel. Tanításaival és lobbizásával minden fronton küzdött azért, hogy szerte a világon minél kevesebben használjanak óvszert. Mindeközben egy Vatikánhoz közeli nagy kórház és a pápákat is kezelő prominens katolikus intézmény egy-egy orvosa névvel beszél arról, hogy számos papot kezeltek AIDS-szel, illetve sajnálkoznak, hogy a titoktartás miatt sokan csak végső stádiumban fordulnak orvoshoz a betegségükkel.

Benedek pápa egy ponton gyakorlatilag azt mondta, hogy az óvszerek súlyosbítják az AIDS-helyzetet,

míg „családügyi minisztere” azzal tette magát nevetségessé, hogy az óvszerek haszontalanságát az azokban lévő „mikrolyukakkal” magyarázta, amelyek szerinte áteresztik a vírust. Mire idáig érünk a könyvben, senkit nem lep meg, hogy utóbbi, López Trujillo bíboros homoszexualitása köztudott volt, szeretőivel utazgatott a kiküldetéseire, és egykori szertartója arról mesélt, hogy a prostituáltakat meg is verte szex után.

Korrupció és gyerekmolesztálás

Martel szerint a milliárdnyi hívőért felelős, a világ majd' minden társadalmára jelentős befolyással bíró katolikus egyház elmúlt évtizedeinek szinte minden fontos eseményét alakította a Vatikán titkos világa. Többek között amellett érvel, hogy az egész világot megrázó több tízezer gyerekmolesztálási ügy kezelésében is szerepet játszott a homoszexualitás. Nem magában a zaklatások elkövetésében, ilyen kapcsolat Martel szerint sem létezik, hanem azok eltussolásában, abban a több kontinensen általánosnak számító gyakorlatban, hogy a lebukott papokat újabb plébániákra helyezték, ahol folytathatták a gyerekek kizsákmányolását.

A napvilágra került ügyek mögött „többnyire olyan papok és püspökök állnak, akik azért védik az elkövetőket, mert maguk is homoszexuálisok, és félnek, hogy ha botrány törne ki, ők is lelepleződnének. A titkolózás kultúrája, amely azért épült ki, hogy hallgatás övezze azt a tényt, hogy milyen mélyen átitatja a homoszexualitás az egyházat, egyben kedvező körülményeket teremtett a szexuális visszaélések elkövetéséhez és elleplezéséhez.”

A szexuális visszaélések mellett a Vatikán elmúlt évtizedeinek másik botránysorozata, a korrupció és a pénzügyi machinációk, szintén nem független a rejtőzködő homoszexualitástól - erről Martel többek Raffaele Farina bíborossal, a Vatikáni Bank reformjával foglalkozó bizottság elnökével beszélgetett. A könyv azt fejtegeti, hogy mivel a papok - a teljes ellátás és a szállás mellett - mindössze 1000-1500 eurós fizetést kapnak, ezért akik kettős életet élnek, mulatoznak vagy escortokat rendelnek, illetve akik fényűzésre vágynak, mint a privát penthouse-okban trónoló bíborosok, azok gyakran nyúlnak bele a kasszába.

Martel ezeken az alapproblémákon kívül számos egyháztörténeti jelentőségű eseménynél mutatja ki a homoszexuális árnyékvilág szerepét, például XVI. Benedek lemondása vagy a Ferenc pápa elleni belső támadások esetében. Nem állítja, hogy mindig mindennek ez a legfontosabb mozgatórugója, de mivel sokszor nem tér ki más okokra, ezért túlzásnak hat a homoszexualitás szerepének hangsúlyozása.

Ornamentika

A könyv egészére jellemző a túlzás. Nem egyenletes a stílusa, néha visszafogottságában is hatásos, néha túlhajtja a szöveget, máskor viszont lubickol a barokkos mondatokban. A Benedek pápa és magántitkára, a vele régóta együtt élő Georg Gänswein kapcsolatát bemutató - és egyben az egyik legvitathatóbb - részben mindháromra találunk példát. Lenyűgöző leírását kapjuk annak a mindennél pompázatosabb szertartásnak, amelyen a lemondása előtt álló pápa - mintegy utolsó gesztusként, nagyszabású búcsúként - érsekké szenteli a magazinok címlapján szereplő férfiszépséget, a Bel Giorgióként is emlegetett bizalmasát, és egy ponton „hosszan (19 másodpercig) simogatja az ő George Clooney-ja deresedő fürtjeit, végtelenül gyengéden és végtelenül óvatosan”.

Martel pszichologizálása és utalgatása ugyanebben a témában azonban erőltetettnek hat, ilyen mondatokkal: „Ez a mogorva Narkisszosz boldogan mutogatja magát a pápa mellett. Több száz fotót ismerünk: Don Giorgio fogja a pápa kezét; a fülébe sugdos; támogatja; átnyújt neki egy virágcsokrot; finoman visszateszi a fejére a szélben elröpült kalapot.”

Reveláció viszont az a visszafogott teológiai áttekintés, amely árnyalja a homofóbnak tartott Ratzingerről alkotott képet: az emeritus pápa ugyan tényleg nem szűnik meg mennydörögni ítéletét a gyakorló melegek felé, de közben az életművében végig jelen van az önmegtartóztató homoszexuálisok iránti tisztelet. A katolikus egyház katekizmusának (1992) Tisztaság és homoszexualitás (!) című fejezetében, amelyet Ratzinger bíboros személyesen szerkesztett, ez áll:

„A homoszexuális emberek a tisztaságra kaptak meghívást.

Az önuralom erényeivel, melyek nevelik a belső szabadságot, olykor az önzetlen barátság segítségével, imádsággal és szentségi kegyelemmel fokozatosan és kitartóan közeledhetnek és kell is közeledniük a keresztény tökéletességhez.”

Messze nem klasszikus oknyomozó írással van dolgunk, se a szerkezete, se a stílusa nem olyan. A fő fejezetek a hatvanas évek óta regnált pápák neveit viselik, és az alfejezetek címe is mintha azok központi témáját jelölné, de ennél kaotikusabb a helyzet, egymásba folynak a témák, és egy-egy szakasz végén nem mindig könnyű visszaidézni, hol kezdődött és hova jutott. Ez zavaró, ahogy a sok ismétlés és a néha becsúszó fölösleges túlfogalmazások is, de közben a könyv olvastatja magát, nem véletlenül szerepelt 20 ország sikerlistáján. Martel nagyon jó, amikor épületekről, lakásbelsőkről, képekről vagy ruházatokról ír, ellenben irodalmi utalásai - Rimbaud főleg meg Proust, illetve több francia katolikus meleg szerző - nem sokat adnak hozzá ahhoz képest, hogy mennyi van belőlük. Martel ráereszt néhány társadalomtudományi elméletet is a témájára, ezek olykor szellemesek, például, amikor a Vatikán melegéletét rizómának nevezi (a botanikai kifejezést Gilles Deleuze filozófus alkalmazta a decentralizált kapcsolatok leírására).

A legszórakoztatóbb részek, amikor a csípős nyelvű, de ritkán igazán ellenséges szerző leírja találkozásait a bíborosokkal, az egyház hercegeivel, a pápát választó főméltóságokkal: az egyik pizsamában fogadja, a másikkal együtt labdázik a kertjében a kutyájával, a harmadik finoman udvarolgat neki. Visszatérő motívum, hogy a bíborosi magánlakosztályok falait a saját magukról készült festmények díszítik. Martel figyelme rendre elterelődik a bíborosok nemi életéről és extravagáns környezetéről, de ezért általában hálásak lehetünk: rengeteg forrásának köszönhetően hiánypótló diplomácia- és politikatörténeti fejtegetéseket kapunk ilyenkor, összetett portrékat néhány vatikáni vezetőről, amelyek a szexuális dimenzió nélkül is izgalmasak, de Martel elmerül a papok által vásárolt gyönyörök alvilágában is, benne a nagyrészt kelet-európai és afrikai bevándorlók megrázó történeteivel.

Az eredetileg Szodoma címmel megjelent könyvről ezerszámra születtek cikkek világszerte. Ezek közül kettőt ajánlok első körben: az egyiket Sir Diarmaid MacCulloch oxfordi egyháztörténész professzor írta, a másikat a neves teológus, az egyház felső szféráit a dominikánus rend egykori vezetőjeként jól ismerő Timothy Radcliffe. Ezek az alapvetően méltató írások a bennük lévő okos kritikai megjegyzésekkel együtt felcsillantják a reményt, hogy ha „megoldani” nem is tudja a problémákat ez a könyv, de értelmes párbeszédet el tud indítani egyházon belül és kívül is.

Park Könyvkiadó, 580 oldal. Fordítók: Pataki Pál, Gyárfás Vera, Moldvay Tamás