Mit válaszoljon az a focidrukker, aki irtóra örül a válogatott győzelmének, de közben azzal cseszegetik, hogy ezzel végül is Orbán Viktornak ad igazat?

Eleve peched van, hogy pont focidrukker vagy.

Ha más lenne a hobbid, mondjuk színházmániás lennél vagy túramotoros, akkor jó eséllyel egyetlen ismerősödnek se jutna eszébe nyilvános fórumokon azért baszogatni, hogy mivel töltöd a privát szabadidődet.

Bezzeg így!

A politizálóbb hajlamúak ilyenkor ráadásul olyan vádlóan jönnek elő a fociba öntött rengeteg közpénzzel, mintha személyesen te talicskáztál volna oda 2,5 milliárdnyi TAO-pénzt a mezőkövesdi klubház elé, és mintha a színházakat és a közutakat nem pont ugyanúgy EZEKNEK a pénzéből tartanák fenn és építenék.

A liberális közegben mozgó magyar focirajongók mellkasa már tele van lila, ovális véraláfutásokkal a morális mutatóujjak folyamatos böködésétől.

És ha ez nem lenne elég, pechünkre eljutottunk az EB-pótselejtezőig, sőt őrületes hajrával meg is nyertük azt, végső kétségbeesésbe taszítva a magunkfajtát. A környezetünkben ugyanis nem mindenki viselte jól a dolgot és olyanok is akadnak, akik úgy acsarognak a válogatott sikerének örvendezőkre, mintha azok saját kezűleg szedték volna le a lélegeztető maszkot egy kórházban ápolt koronavírusos betegről és dugták volna bele az árát valamelyik NB1-es játékos pufimellényének zsebébe.

Azzal, hogy Nego egyenlítő góljánál ordítva felpattantál, tényleg jóváhagytad, hogy inkább épüljenek stadionok, mint kórházak? Amikor Könyves zseniális elmozgásánál üveghangon kezdtél visítani, hogy Szoboszlai lövését a gyapjas jak nászbőgésével ünnepeld, azzal tényleg igazat adtál Orbán Viktornak abban, hogy az elmúlt hetekben jobban érdekelte, hogy a sleppjével együtt élőben, all inclusive pezsgőzve nézhesse meg a Puskásban Ronaldót és Messit, majd a pótselejtezőt, mint hogy gyors cselekvéssel megakadályozza többezer magyar megfertőződését?

Igen, a kormánykritikus közegben nem mindenki viselte jól ezt a remek győzelmet. Na nem azért, mintha a magyarok ellen drukkolnának. De minél kevésbé ismeri valaki a focit, annál könnyebben jut arra a téves következtetésre, hogy ez a drámai 2-1 valahogyan mégiscsak Orbán győzelmét jelenti, aminek normális ember nyilvánvalóan nem örülhet.

Ez azonban minden létező szempontból tiszta hülyeség.

Akik ezt gondolják, azok bizarr módon lényegében Orbán felcsúti házi újságírójával, Szöllősi Györggyel értenek egyet, aki pénteki diadalmas publicisztikájában azt írja, hogy

“Az Eb-re jutás, ha tetszik, ha nem, visszamenőleg igazolja az elmúlt évtized erőfeszítéseit, a stadionépítéseket, a külföldi edzők szerződtetését, a nulláról induló (...) akadémiák tevékenységét, a klubok megújítását, a sportfogadásból befolyó összegek és a televíziós jogdíjak becsatornázását a finanszírozásba, magát a taorendszert, egyszerűbben: azt a kormányzati politikai akaratot, amely a zászlajára tűzte, hogy az agonizáló (...) magyar futballt újjá kell éleszteni.”

Ez azonban egész egyszerűen nem igaz.

Kezdjük mikroszkóppal, magára a döntő meccsre koncentrálva.

Az egy dolog, hogy a szövetségi kapitányunk egy olasz futballon felnőtt olasz.

Az is egy dolog, hogy a szenzációs fordítást hozó két gól közül az elsőt - amit két izlandi labdaérintés előzött meg, felidézve a finnek elleni 1997-es vb-selejtező utolsó pillanatában rúgott egyenlítő gólunkat - a francia akadémiai rendszerben felnőtt, honosított Loic Nego lőtte, aki korábbi francia U21-es válogatottként csak egy friss szabályváltoztatás miatt lehetett egyáltalán magyar felnőtt válogatott.

Mint ahogy az is, hogy a győztes gól előtt az a Könyves Norbert vitte el a védőt az előretörő Szoboszlai elől, aki szerbiai magyar, a szerb futballkultúra nevelte és húszéves, kész játékosként igazolt Magyarországra, az MTK-ba, maga Szoboszlai pedig kifejezetten a magyar akadémiai rendszer tagadásának a terméke. Az apja ugyanis azért alapította meg a Főnix-Gold nevű kis nevelőklubot, mert elégedetlen volt a hazai képzési rendszerrel.

A lényeg az, amit Végh Hanta remek pénteki posztjában elemzett ki a Csakblogon. Miszerint a 2011-ben bevezetett, Orbán-féle TAO-rendszerhez köthető akadémiák hatása minimális a válogatottra. Illetve hogy Orbán másik alapvető húzásának, nevezetesen a stadionépítéseknek és az NB1-es klubok állami pénzekkel történő felpumpálásának is csak pár fix kezdőt és néhány peremembert köszönhetünk.

A csütörtöki meccsen pályára lépő kezdőcsapatban egy (1) darab olyan játékos, Sallai Roland akadt, akire tényleg azt lehet mondani, hogy Orbánnak, vagy ha tetszik, a 2010 óta focira költött közpénz-tízmilliárdoknak köszönhetően került be a válogatott kezdőjébe, ő ugyanis 2010-től volt felcsúti akadémista.

További három csapattag járt ugyan hazai akadémiára, de őket már csak nagy jóakarattal lehet az Orbán-foci termékének tekinteni. A szerb származású, az alapokat a szerb képzési rendszerben megszerző Holender Filip már 2 éve, Botka Endre pedig 4 éve volt a Honvéd-tulajdonos George Hemingway által alapított és finanszírozott Magyar Futball Akadémiájának növendéke, amikor Orbánék kitalálták a TAO-támogatást.

Szoboszlai járt ugyan akadémiára az Orbán-korszakban, de az csak egy évet jelentett az MTK-nál.

A nagy kép az, hogy a magyar válogatott keretének 23 tagja közül 9-en töltöttek el valamennyi időt hazai fociakadémián a TAO-támogatás bevezetése óta, de csak 3-an akadnak olyanok, akik az Orbán-ball elindulása után kerültek be bármelyik ilyen intézménybe.

A válogatott 11 kezdője között 2 aktív NB1-es játékos - Fiola Attila és Botka Andre - akadt. A 11-ből négyen - Gulácsi, Orbán, Szalai Ádám, Szoboszlai - soha életükben egy percet sem játszottak az NB1-ben. Kalmár és a cserepadon ragadt Schafer egy évet töltöttek a magyar első osztályban.

A 11 magyar kezdőjátékosból hat, vagyis a többségük - Gulácsi, a két Szalai, Orbán, Szoboszlai, Nagy Ádám - legalább annyira valamelyik balkáni vagy nyugat-európai futballkultúra terméke, mint a magyaré. Az öt beállt cserénk közül hárman - Nikolics, Könyves, Nego - szintén.

Ez volt a közelkép. Ha távolabbról nézzük a kérdést, akkor ennél rövidebben tudunk válaszolni a fanyalgóknak. A focirajongó sohasem egy finanszírozási rendszernek, tulajdonosnak vagy klubelnöknek szurkol, de igazából mégcsak nem is a játékosoknak vagy edzőknek. Hanem valami elvontnak.

Klubszinten a hagyományon felül jellemzően egy attitűdnek. Aki az MTK-t választja, az Schaffer, Orth, Sándor, Hidegkuti és Illés emlékén felül valószínűleg a nem pártpolitikai értelemben vett liberális, nyitott, befogadó világlátásnak szurkol, nem pedig Várszegi Gábornak, Zakor Sándornak vagy Deutsch Tamásnak. Aki a Vasast, azt jó eséllyel a gazdag nagyok ellen bátran kiálló, a nácizmus felé sodródó horthysta sportpolitikának is bemutató öntudatos munkáscsapat hangulata legendája ragadja magával, akkor is, amikor éppen arról pletykálnak, hogy a csapat igazából talán Csányi Sándoré. A fradisták sem a Fidesz választói névjegyzékeivel bűvészkedő pártigazgatójának, vagy a gátlástalanul rájuk zúdított közpénzmilliárdoknak szurkolnak, hanem a mindenféle rendszerekkel szembeni tökös kiállás romantikájának és a harcot soha fel nem adásnak.

A válogatottnak szurkolás is pont ilyen. Attól, hogy Orbán Viktor az arányérzék teljes hiányáról árulkodva az egészségügy vagy az oktatás helyett a futballra költi az adóforintjainkat, ráadásul kicsit sem hatékonyan, és a járványügyi korlátozásokat gyanúsan aszerint vezeti be, hogy ő maga minél tovább tudjon meccsre járni, a foci még pont annyira fontos és lenyűgöző dolog marad, mintha egy felvilágosult demokrata lenne a miniszterelnök.

Igen, annak, aki szereti, a kiröhögött magyar foci is.

Sőt pont az ilyen időkben fontos megmutatni, hogy a foci nemhogy nem Orbán Viktoré, de mégcsak nem is jobban az övé, mint mondjuk az enyém vagy bárki másé. Akkor sem, ha ezermilliárdért épít stadionokat és kétszer annyi közpénzzel tömi tele a focizsebeket. A magyar foci és fizikai megtestesülése, a válogatott azoké, akiknek fontos és élő dolog a kávéházakban megszületett Duna-menti focisiskola, akik ugyanolyan büszkék Guttmann Bélára, mint Neumann Jánosra, és akik akkor is kimentek a Népstadion porló betonkaréjába, amikor előre tudták, hogy milyen megalázó élményben lesz részük, akár évtizedeken át is.

Aki Orbán miatt fordul el a magyar focitól, éppen az játszik Orbán kottájából, hiszen az ilyen figurákat a társsadalomban meglévő ellentétek mesterséges felerősítése élteti.

Az, akinek még ezek után is beszólnak, hogy hogy képes örülni az Izland elleni győzelemnek, két rövid mondattal is visszavághat:

A magyar foci egy olyan kivételes kincs, amit senki sem lophat el magának. Még az sem, aki egyébként egy egész országgal is képes ezt megtenni.