Az európai katasztrófa egy éve

február 23., kedd 12:00
Európa vezetői, járvány idején Fotó: Dursun Aydemir/Anadolu Agency via AFP

A világjárvány most egyéves. A 2019 végén Kínából indult koronavírus 2020 első heteiben még csak néhány országban bukkant fel, február végén-március elején viszont világos lett, hogy mindenhol ott van, és egymás után érkeztek a jelentések az első esetekről. Izrael (február 21.), Ausztria (február 25.), Új-Zéland (február 28.), Magyarország (március 4.) is regisztrálta a maga első betegét, akárcsak több tucatnyi további ország. Március 11-én már az Egészségügyi Világszervezet, a WHO is hivatalosan bejelentette, amit a független, politikusok által nem befolyásolt szakértők akkor már jó ideje mondtak: ez bizony világjárvány.

Az azóta eltelt eseménydús évben valójában csak két fontos dolog történt. Az egyik a betegség gyógyításához, vagy legalábbis megelőzéséhez szükséges gyógyszerek kikísérletezése, tesztelése, tömegtermelése, alkalmazása. A másik minél több emberélet megóvása addig, amíg nem sikerül megoldani az első feladatot.

A legszebb reményeket is felülmúlva egy évet sem kellett várni a betegség megelőzéséhez, a járvány megfékezéséhez szükséges vakcinákra. A tömegtermelés problémáját még nem sikerült tökéletesen megoldani, de ettől is csak néhány hónapra vagyunk. Az, hogy 2020 decemberében már oltottak is az első engedélyezett vakcinával, a Pfizerrel, majd ezt néhány hét alatt újabb hatásos oltóanyagok követték (és jönnek még továbbiak is hamarosan), így is fantasztikus siker.

Sajnos miközben mindenféle tudósok és szakemberek dolgoztak a járvány ellenszerén, a világ sok helyén nem sikerült megoldani a másik feladatot, minél több emberélet megóvását. Az előbbi négy példánál maradva: egy év alatt Izraelben 100 000 főre 63 koronavírusos halott jutott, Ausztriában 95, Új-Zélandon kevesebb, mint 1, Magyarországon pedig 147.

Egy haláleset okát nem mindig egyszerű megállapítani, egy pandémiával terhelt egészségügyi rendszerben pedig különösen nem. Sok országban valószínűleg szándékosan trükköznek a statisztikákkal, és az is jogos feltételezés, hogy minél kevésbé demokratikus egy ország, annál kevésbé lehet bízni a közzéadott számaikban. De ez nem változtat azon a tényen, amit a fenti négy ország példája is mutat: van, ahol sikeresen csillapították a járvány pusztítását, és van, ahol nem.

A járványnak sehol sincs vége, ezért a végelszámolással még érdemes várni. Aggasztó például, hogy olyan országokban, mint Új-Zéland, Ausztrália (egy év alatt 4 halott/100 000 fő) vagy Japán (6/100 000), még csak az első védőoltásokat adják be. De most maradjunk a járvány első évének értékelésénél.

A felsorolt három szigetország mellett meg kell még említeni Tajvant, Vietnámot, Kínát, Thaiföldöt és Szingapúrt, ahol mind kevesebb mint 1 halott jutott 100 000 lakosra, és Dél-Koreát, ahol 3. Eközött a kilenc ország közt van kicsi és nagy, demokrácia és diktatúra, szigetország és nem-szigetország, gazdag és szegény egyaránt. Két közös pontjuk azonban mindenképpen van. Mindegyikben hasonlóan zajlik az élet, mint másfél évvel ezelőtt, nyitott vendéglőkkel, sporteseményekkel, koncertekkel.

És mindegyikben a lehető legszigorúbb módszerekkel, nyomkövetéssel, karanténnal, egyéb járványügyi intézkedésekkel küzdöttek a vírus terjedése ellen.

Százezer főre jutó halálozások tekintetében egy miniállam, San Marino (e cikk írásának pillanatában 213/100 000) vezeti a világranglistát. Utána a sorrend Belgium (192), Szlovénia (183), Csehország (182), Nagy-Britannia (182), Olaszország (159), Portugália (156), Montenegro (154), Egyesült Államok (151), Bosznia (151), Macedónia (148) és Magyarország (147). Csak hogy világos legyen: igen, ez azt jelenti, hogy még Magyarországon is lakosságarányosan több mint 147-szer annyian haltak meg a járvány első évében, mint Új-Zélandon vagy Thaiföldön.

A tragédia nem elég erős kifejezés arra, ami ezekben a nyugati és/vagy európai országokban ebben az egy évben történt. Ennek a pusztításnak minden bizonnyal vannak földrajzi (a szigetország Cipruson Európához képest nagyon jók a számok) és népsűrűségi okai (a ritkán lakott Norvégia és Finnország szintén relatíve jól szerepelt), az egyes egészségügyi rendszerek felkészültsége is számíthatott, talán az időjárás is. Ezügyben évek múlva még okosabbak leszünk, amikor már tényleg mindent tudunk a koronavírusért felelős SARS-CoV-2 terjedési mechanizmusáról.

Ezek a járvány előtt is fennálló adottságok azonban nem magyarázzák meg, hogy az utóbbi egy évben miért halt meg az Európai Unióban és az Egyesült Államokban több mint egymillió ember.

Brazíliától Oroszországig és Dél-Afrikától Mexikóig sok halálos áldozata volt a koronavírusnak, de az USA, a világ legerősebb országa, és az EU, amelynek tagjai közt ott van több is a világ legjómódúbb országaiból, különösen lehangoló teljesítményt nyújtottak.

A járvány berobbanása előtti utolsó ilyen jellegű felmérés azt mutatta, hogy egy esetleges pandémiára legjobban felkészült országok listáját éppen azok vezetik, ahol most katasztrofális a helyzet. Az első kettő Amerika és az Egyesült Királyság volt, Szlovénia a 12., Spanyolország a 15., Belgium a 19, Magyarország a 35., holtversenyben Új-Zélanddal. Talán ennek a listának az összeállítói sem végeztek kellően alapos munkát, de kell lennie más magyarázatnak is.

Egyszerű lenne a halálesetekért azoknak az országoknak a vezetőit hibáztatni, ahol az utóbbi egy évben minden ötszázadik-hétszázadik ember meghalt koronavírusban, és ennél jóval többen küzdenek a betegség hosszan tartó utóhatásaival.

De ilyen mértékű katasztrófát nem lehet csak a döntéshozókra kenni: itt komplett társadalmak vallottak kudarcot.

Ez nem jelenti azt, hogy ne az egyes országok, közösségek vezetői lennének az első számú felelősei a történteknek. Donald Trump és Orbán Viktor, Boris Johnson és Emmanuel Macron egyaránt kiemelten felelősek azért, hogy országaikban összehasonlíthatatlanul többen haltak meg, mint Ausztráliában vagy Vietnámban. Trump eszetlen szívtelensége, Johnson bohóckodása, Orbán kakaskodása és Macron nagyképű magabiztossága is hozzájárultak a maguk tragédiájának léptékéhez.

Ha Thaiföldtől Új-Zélandig egészen különböző országokban egy éven át sikerült kordában tartani a vírust, ez sikerülhetett volna Észak-Amerikában vagy az Európai Unióban is. Talán nem lehetett volna 100 000 emberenként 1 alatt tartani a halálozási rátát, de a 150-200-as tragédiánál egészen biztosan szerepelhettek volna jobban. Ehhez azonban világos, kemény döntéseket kellett volna hozni.

A kínai és az új-zélandi államnál két különbözőbbet nehéz lenne találni a világon. Az utóbbi a világ egyik legdemokratikusabb országa, az előbbi az egyik legsötétebb diktatúrája. Mégis mindkét helyen ugyanúgy kezelték a vírus megjelenését: drákói szigorral. Amikor 2020 januárjában a legkeményebben tombolt a járvány annak epicentrumában, Vuhanban, nem csak a várost nem lehetett elhagyni, hanem azon belül szinte a lakásokat sem, az alapvető élelmiszereket is házhoz vitték az illetékesek. Amikor 2021 februárjában Aucklandben egy háromfős családnál koronavírus-fertőzést mutattak ki, kétmillió új-zélandinak kellett otthon maradnia addig, amíg a hatóságok nem érezték biztonságosnak a helyzetet.

A kínai és az új-zélandi kormány másképp dönt, másképp kommunikál, másképp hajtja végre az intézkedéseit. Mégis mindkét ország lakosságának ugyanazt mondták:

ti minél gyorsabban vissza szeretnétek kapni a régi életeteket, mi pedig ennek érdekében ezt és ezt fogjuk csinálni – bízzatok bennünk!

A világos beszédnek meg is lett az eredménye, és nem csak ebben a két országban. Ma Vietnámban bárki ehet étteremben, az idei Australian Openen pedig tömött lelátók előtt játszottak a teniszmeccseket. Európában és Amerikában erről még álmodni is nehéz.

Szemben Ázsiával és Óceániával, Európában és Amerikában még a kérdést sem sikerült feltenni: mit szeretnénk? A válasz minden bizonnyal az lett volna, mint mindenhol, ahol épeszű emberek élnek: minél gyorsabban visszakapni a régi életet. Rendben, válaszolhatta volna erre a politika, akkor ehhez ezekre és ezekre az intézkedésekre lesz szükség. Olyan szigorú járványügyi intézkedésekre, amilyeneket a világ túlfelén már meghoztak. Ha pedig az európai és amerikai társadalmak úgy döntenek, hogy ők nem szeretnének így élni, azt is el lehet fogadni, csak aztán senkit ne lepjen meg, ha minden országban meghal egy városnyi ember.

Egyetlen európai ország volt a járványban, ahol transzparensen döntöttek. Abban a Svédországban, ahol a 2020 elején kialakult széles társadalmi konszenzus nyomán megpróbálkoztak a nyájinmunitással. Ennek meg is lett az eredménye, Svédországban eddig 125 halálos áldozat jutott 100 000 lakosra, a szomszédos és sok szempontból hasonló Norvégiában és Finnországban ennek alig a tizede. A svédek tehát tévedtek és rosszul döntöttek, amikor járványügyi védekezési stratégiát választottak, de legalább döntöttek.

A halálozási listát vezető többi ország esetében azonban a tragédia nem rossz döntés eredménye lett, hanem a vacakolásé, a homokba dugott fejé, a szőnyeg alá söprésé, a halogatásé. Lehet, hogy ezek az országok 2019-ben kiválóan felkészültnek tűntek egy eljövendő világjárványra, de egy járvány leküzdéséhez gyors, határozott és bizony fájdalmas döntések meghozatalára és elfogadására van szükség, a totális karanténtól akár a kötelező védőoltásig.

Mikor szeretnénk újra meccsre menni? Hány nyugdíjas haljon meg? Hány napig vagyunk hajlandóak négy fal közt bezárva élni három, digitális oktatásban részesülő gyerekkel? Mennyivel vagyunk hajlandóak kevesebbet keresni, mint tavaly, csak hogy ne haljanak meg egy távoli város lakói?

Ezek nehéz kérdések, de minden kérdés az, amikor életről és halálról kell dönteni. Az európai politikusok és társadalmak többsége azonban sem az első, sem a második, sem most a harmadik hullám előtt nem voltak képesek még csak feltenni sem ezeket a kérdéseket, nemhogy valamiféle választ találni rájuk. Az eredmény a globális halálozási lista élmezőnye. És lehet ez még rosszabb is: a következő hetekben-hónapokban még sok-sok ezer ember fog meghalni, mielőtt az oltási programok felpörgésének köszönhetően javulni kezd a helyzet, és a tudomány, mint annyiszor a történelem során, ismét megmenti a világot.

Amerikában, ahol az oltási programmal is már jobban állnak, talán csak a minden idők legalkalmatlanabb elnökének képében jelentkező balszerencse okozott tragédiát. Európában viszont ennél nagyobb a baj. A koronavírus-járvány megfékezésében két olyan eszköz bizonyult igazán hatékonynak, amitől a németek által dominált kontinens hagyományosan retteg: a high-tech megfigyelő- és nyomkövető rendszerek, valamint a személyi szabadság radikális korlátozása. Ázsiában és Óceániában ez nem jelentett gondot, a hasonlóan fejlett Európában viszont a máshol jól bevált intézkedések közül egyet sem alkalmaztak.

Se Brüsszelben, se Berlinben, se Budapesten nem volt senki elég bátor, hogy világosan elmondja, mire van szükség ahhoz, hogy minél gyorsabban vége legyen annak a járványnak, ami egy év alatt tömegeket ölt meg, és nagyon sok ember életét szabályosan tönkretette. A magyarok, a németek, az európaiak pedig nem is akartak szembesülni a nehéz kérdésekkel. Aggasztó ez a defetizmus és kishitűség egy elöregedő, a globális versenyben sok szempontból éppen lemaradó kontinensen.

Az európai járványügyi teljesítményt különösen tragikussá teszi, hogy a betegség előtt szintén gyakorlatilag kapituláló Amerikában legalább az oltási programot sikerült felpörgetni, hogy az ebben élen járó Izraelt már ne is említsük.

Ehhez képest az EU-ban egy teljes elrontott év után az oltások beszerzése, szétosztása, beadása is döcögve megy, aminek eredményeként újabb tízezrek fognak meghalni a kontinensen.

Pedig talán még most sem lenne késő világosan beszélni. Mit kell ahhoz tenni, hogy a 2021-es nyár a lehető legjobban hasonlítson a 2019-esre? Hány felesleges halálesethez vezetne, ha holnap megnyitnának a stadionok, a szórakozóhelyek? Hány életet lehetne megmenteni, ha a magyar iskolákat is bezárnák néhány hétre? Kérdések, amiket fel kellene tenni, hogy megfontoltan lehessen rájuk válaszolni. Ehhez képest ott tartunk, hogy már csak a tanácstalanság maradt, és az egy év alatt olyan jól begyakorolt halogatás további folytatása addig, amíg talán lesz elég ember beoltva. Közben pedig a csendes imádkozás, hogy addig már ne bukkanjon fel olyan vírusvariáns, ami fertőzőbb, halálosabb, hatástalan ellene minden eddig engedélyezett oltás, vagy esetleg mindhárom egyszerre.

Egyáltalán nem újdonság, hogy egy világjárványban vannak jobban és rosszabbul teljesítők. Az éppen száz évvel ezelőtti spanyolnátha-járványban az egyes amerikai városok is eltérően szerepeltek. Azzal viszont szomorú szembesülni, hogy ezekből a történelmi tapasztalatokból a világ legfejlettebb országai közül sok semmit nem tanult. Egy évvel ezelőtt nem volt oltásunk a koronavírus ellen, de ezen kívül tulajdonképpen mindent tudtunk arról, hogy mivel lehet csillapítani egy cseppfertőzéssel terjedő járványt. A világ egy részén sikerült is felhasználni a tanultakat.

Ahol nem, ott legfeljebb abban bízhatunk, hogy a következőre már tényleg fel leszünk készülve. Mert következő egészen biztosan lesz, és arra is minden esély megvan, hogy az ne egy ilyen, relatíve gyenge vírus legyen, ami csak keveseket öl meg, és a halálos áldozatok többnyire idős, beteg emberek. Mi van, ha a következő pandémia minden második gyerek halálával fenyeget? Követjük az új-zélandi és a kínai, bizonyítottan működő példát, vagy jöhet ismét a halogatás, és a vita arról, hogy embereket beoltani, otthonmaradásra kényszeríteni milyen egyéni szabadságjogokat sért? Természetesen dönthetünk majd akkor is úgy, hogy inkább vitatkozgatnánk, csak legalább döntsünk, és legyünk tisztában az árával.