Magára hagyott ország
Elkísértem oltani apámat.
Könnyen lehet, hogy amúgy is elmentem volna vele, de kelleni azért kellett elkísérni - hiába stramm, mozgékony és intéz el napi 3, az oltásnál sokkal bonyolultabb ügyet - mert a magyar államszervezet sajnos képtelen volt megszervezni, hogy a magyarokat az életük veszélyeztetése nélkül, biztonságos körülmények között oltsák be. Mielőtt megkapta az értesítést a háziorvosától, sorra olvastam és néztem a beszámolókat a kórházi oltópontokon tapasztalt káoszról, a zárt térbe szervezett lökdösődős sorbanállásról, az akár egy-másfél órára közös légtérbe terelt többszáz idős emberről.
Így történhetett, hogy amikor meghallottam, hogy végre-végre megkapta a behívót, ráadásul mázlija van és Pfizert fog kapni, az előre elképzelt és tök jogos ünneplés helyett először csak aggodalmat éreztem.
Tök profin kihúzta egy évig, hogy az utolsó pillanatban fertőződjön meg?
Úgy mentem vele, hogy ha kell, harcolni fogok. Mármint nem fizikailag a kivezényelt katonákkal, hanem azért, hogy a lehető legkevesebb időt kelljen odabent töltenie, miközben én állok sorban helyette.
De már két perccel azután, hogy összetalálkoztunk a Rókus kórház előtt, világossá vált, hogy ezúttal hála istennek feleslegesen aggódtam. A Rókus ugyanis tök jól megszervezte az oltópontját. Az érkező oltandókat a kórház főbejárata előtti járdán felállított, két végén nyitott katonai sátor fogadja. Ebben egy hosszú asztalhoz odaülve tölthetik ki a két kitöltendő dokumentumot, vagyis a beleegyező nyilatkozatot és az egészségi állapotukra és a beszedett gyógyszereikre rákérdező hosszú kérdőívet. A sátorba mindig annyi embert engednek be az utcán álló sorból, ahánynak akad ülőhely, egymástól biztonságos távolságban.
Annak persze megvolt a maga humora, hogy az eü-kérdőív kitöltése közben az öregek egy csomó orvosi kérdést tettek fel szegény katonáknak, de utóbbiak becsületére legyen mondva, hogy türelmesen és kedvesen válaszolgatták mindenkinek, hogy amelyik pontban bizonytalanok, arról majd odabent élőben kérdezzék meg az orvost.
Aki végzett a szellőjárta, ugyanakkor fedett kitöltősátorban, az beállhatott a még mindig szabad téren, a főbejárat előtt kígyózó sorba. Baromi hideg volt éppen, leülni sem lehetett, de morgást is alig lehetett hallani, mert mindenki megértette, hogy így messze a legbiztonságosabb. Az épületbe innen egyesével-kettesével engedték be a kuncsaftokat, mindig annyit, ahányan távoztak. Így odabent nem tudott tumultus kialakulni. Sőt sorbanállás sem, a rendszer ugyanis az volt, hogy amikor valakit behívtak oltani, a többiek eggyel arrébb ültek a megüresedett helyre. Így nem volt mászkálás, ki volt előbb-vita. Ugyanígy ültek sorban az oltás utáni kötelező várakozási idejüket töltők, hogy a végén azzal az érzéssel távozhassanak, hogy az állam ezúttal nem játszott az életükkel.
Pedig ez nem a magyar állam, hanem a Rókus Kórház ügyességén múlott.
A mi kifejezetten jó élményünk ugyanis egy rettentően szomorú tényre világított rá: az oltás megszervezésében a magyar állam totálisan magára hagyta mind a vakcinát beadó háziorvosokat és kórházakat, mind a többi állampolgárait. Az ugyanis teljesen esetleges volt, hogy a Rókus vezetése pont elő tudta venni a józan eszét és ügyesen meg tudta szervezni az oltópontját. Más kórházak ugyanis - akár sokkal nagyobb, jobban felszerelt intézmények - a beszámolók szerint képtelenek voltak erre. Például azért, mert a jelek szerint nem kaptak semmiféle központi segítséget vagy eligazítást arról, hogy hogy is kéne ezt csinálni a gyakorlatban. Pedig abban, amit a Rókus kitalált, nem volt semmi atomfizika. De az tényleg egy államszervezettől elvárható minimum, hogy megszabja egy oltás beadásának biztonságos kereteit, hogy minden egyes állampolgár számíthasson egyfajta biztonságos minimumszolgáltatásra.
Nem azt mondom, hogy más kórházak maguktól ne találhatták volna ki azt, amit a Rókusban sikerült, de olyanoktól, akik már egy éve dolgoznak a teljesítőképességük határán, nem mindig várható el, hogy tiszta fejjel tudjanak gondolkodni. Az állam elvileg erre is lenne kitalálva.
Aki látott már oltópontot élőben, abban természetes módon merül fel az a kérdés is, hogy mi akadályozta meg a kormányt abban, hogy stadionokban és sportcsarnokokban rendezzen be oltópontokat, hasonlóan a világ legtöbb országához. A sufnimegoldásokat látva még világosabb, hogy milyen fizikai feltételek szükségesek a tömeges oltáshoz és hogy ezek milyen nyilvánvalóan vannak meg minden hazai sporttelepen.
Így, hogy már jártam oltóponton, még talányosabb, hogy az extrém módon központosított illiberális közigazgatás miért hajtott végre titokban ekkora liberális, sőt inkább libertárius-anarchista fordulatot, hogy egyszerűen kivonta magát a folyamatból és a vakcinák beszerzését kivéve minden rálőcsölt a háziorvosokra és kórházakra. Ez aztán tényleg igazi laissez-faire. De abból a fajtából, amire még egy liberális is azt mondja, hogy ez már nem szabadság, hanem tök értelmetlen, sőt közveszélyes szabadosság.