Összezsúfolódva kell várniuk az időseknek a Honvédkórházban, hogy megkapják az oltásukat

Nem sikerült megoldani, hogy gördülékenyen, rövid várakozás után, és elég nagy helyet biztosítva oltsák a legidősebbeket a Honvédkórházban. Legalábbis ez derül ki két olvasónk beszámolójából is.

Egyik olvasónk 90 éves édesanyját a háziorvosa hívta fel azzal a hírrel, hogy megkaphatja a védőoltást, de azt a háziorvos nem adhatja be, az idős nőt be kell vinni a Honvédkórházba.

Olvasónk előre felderítette a lehetőséget, hogyan tud majd a kijelölt oltóponthoz a lehető legközelebb megállni autóval a 90 éves, gyenge asszonnyal. A bejáratnál egy katona állt, aki jelezte, hogy megoldják majd valahogy. Amikor két nappal később mentek az oltásra, már nem ugyanazzal a katonával találkozott olvasónk. Ez az őr teljesen kiakadt, hogy hogyan gondolja, hogy egy honvédségi objektumban akar parkolni. Az autóban ülő idős nőt látva az őr annyit végül megengedett, hogy behajtsanak a kórháznak ahhoz a részéhez, ahol az oltópont van, ott tegye ki az idős asszonyt, és aztán hagyja el a kórház területét az autóval.

Beálltak hát az épület mellé, olvasónk elment egy kerekesszékért, hogy abba ültesse az édesanyját, és így tolja be a váróterembe. Még lázmérés sem volt a bejáratnál, bárki bemehetett a váróba. Már akkor meglepődött, hogy milyen sokan vannak a váróteremben: „mellbevágó volt a tömeg, jámboran álltak ott az idősek, várták a sorukat”.

Erre volt lehetősége többször is rácsodálkozni, mert papírokat kértek ahhoz, hogy kölcsön vegyen egy kerekesszéket. Ezekért vissza kellett mennie az autóhoz a tömegen keresztül, majd már a papírokkal újra elindult a kerekesszékért a sűrűn álló emberek között, aztán a már megszerzett kerekesszékkel vissza. Közben bejelentkezett az oltásra behívottaknak kijelölt betegirányítónál. Ott egy unott, kellemetlen figura intézte az ügyeket. Amikor megkérdezte tőle, hogy hogyan fogják szólítani majd az oltópontnál a soron következőt, az volt a válasz, hogy „mit tudom én”.

Ezalatt az édesanyja még az autóban várt. Az olvasónk átültette a megszerzett kerekesszékbe az idős rokonát, de inkább nem tolta be a váróba a tömegbe, kint maradt addig az asszony, amíg olvasónk gyorsan kiállt az autóval a kórház területéről, és sietett vissza.

Végül persze csak be kellett menni, az oltóponthoz. Amikor kinyitotta az ajtót egy asszisztens, megkérdezte tőle, hogy név szerint fogják-e az időseket szólítani, azt a választ kapta, hogy nem. Akkor időpont szerint? Nem. Akkor hogy? „Hát ahogy ideérnek”. Kiderült, hogy volt ott olyan idős bácsi, aki már másfél órája ült az oltására várva.

Azt volt a szerencséjük, hogy jött egy kórházi dolgozó, aki megkérdezte tőlük, hogy oltani jöttek-e, mert ha igen, menjenek inkább egy másik oltóponthoz, ott kevesebben vannak.

Átmentek, és hamarabb sorra is kerültek. Nemcsak azért, mert valóban kevesebben voltak, de az olvasónk bevallotta, hogy az édesanyját féltve elvesztette a türelmét, és a tömegen átnyomulva egyszerűen betolta az édesanyját az oltópontba. „Rettenetes érzés volt” - mondja utólag arról, hogy kihasználta a helyzetet.

Amikor bejutottak a rendelőből átalakított oltópontra, ott már minden profin ment, nagyon kedvesek, empatikusan voltak az egészségügyisek az édesanyjával. 5 perc alatt megvolt az oltás.

Ezután viszont vissza kell térni a zsúfolt váróba, és elvileg fél órát még ott kell maradni, hogy okoz-e bármiféle beavatkozást igénylő reakciót a vakcina. Nekik a fél óra helyett már eleve csak 20 perc várakozási időt mondtak, de már negyedóra múlva szóltak nekik, hogy menjenek.

Összefutottak megint azzal a kórházi dolgozóval, aki segített nekik. A zsúfoltságról azt mondta, hogy szerinte az a baj, hogy a kormányhivatal állítja össze az oltási időpontokat, láthatóan úgy, hogy nem igazán veszik figyelembe a körülményeket.

Teljes felkészületlenség, öregek egymás hegyén hátán, körbeadott tollak, értelmetlen és életveszélyes sorbaállítás – egy másik olvasónk, N. Honvédkórházban szerzett tapasztalatai szomorúan egyeznek azzal, amit az előző olvasónk is elmesélt.

N.-t a Honvédkórház K épületében létesített oltópontra rendelték be. Elmondása szerint már belépéskor elszörnyedt: „Sok-sok ember, mind idősek, kivéve a kísérőiket, egymástól 30-50 cm távolságra.”

A távolságtartás hiánya utáni következő sokk akkor jött, amikor kiderült, hogy úgy kell kitölteni egy nyomtatványt, hogy az oltóponton nincs toll. „Asztalka sehol, igy ölben, falon függőlegesen irva töltöttem ki, véletlenül volt nálam toll” – írta N., hozzátéve, hogy „a tollak körbejártak kölcsönbe.” N. ezen a ponton joggal jegyezte meg, hogy „ha tudta a központ, hogy kiket hívnak be, tudta az email címeinket, át lehetett volna küldeni az üres kérdőiveket.”

Ezután következett az újabb, a körbeadott tollnál is fertőzésveszélyesebb fázis:

„A kitöltött papírral sorba kellett állni egy többpultos regisztrációs szobarész felé, ahol kaptunk egy újabb nyomtatványt, amit onnan kijőve újfent ki kellett tölteni. A sorban álláskor körülbelül 40-50-60 cm távolságra álltunk, a hely szűke miatt.”

A folyamat vége sem volt jobban szervezett:

„Utána következett a sorban állás vagy ülés az oltószobák előtt. Sorszám nem volt, így parázs viták voltak, hogy ki jött előbb. Volt ugyan mindenkinek érkezési időpontja, még a háziorvostól, de azt senki nem kérdezte, nemhogy figyelembe vették volna. A viszonylag kis előtérben, a sok oltószoba előtt álltunk-ültünk, várakozva. Volt, aki várt az oltásra és volt, aki már megkapta, de az első oltás megtörténtét és a következő időpontot is tartalmazó igazolásra még kábé 20 percet kellett várni. (Ez eddig az egyetlen dolog, ami rendben van)”.

N. azt is kiemelte, hogy „a várakozók között sok kísérő volt, fiatalok is, talán unokák, vagy gyermekei az oltandóknak, ami szintén, a most újra gyorsuló vírushelyzet miatt is aggályos.”

Az egyetlen pozitívum: „Az oltószobában mind az orvos, mind a nővér szívélyesen kedves és szakszerű volt.”

Az élmény annyira erős volt, hogy N. utólag a következő kérdéseket fogalmazta meg a tapasztaltakról:

• Hogy létezhet járványidőben ennyi embert összezsúfolni, az egy éve mantrázott távolságtartás teljes hanyagolásával?
• Hogy létezhet, hogy ha egy kórházi oltópont csak ilyen adottságok mellett tudja megszervezni az oltást, hogy azt senki sem látja, észrevételezi? (Kórházigazgatóság, a Müller Cecilia-féle központ...?) Értem, hogy kórházaink amúgy is túlterheltek és most még megkapták ezt az oltási feladatot is, amit azonban jelenlegi helyzetükben láthatóan képtelenek az előírásoknak megfelelően teljesíteni, de ki tervezte ezt így?
• Hogy létezhet, hogy minimum fél éve nézzük a képeket, ahogy a világban, Távol-Kelettől az USA-n át, Szerbiáig fel tudtak húzni, nyilván nem ingyen, de alacsony költségvetéssel oltóközpontokat, stadionokban, templomokban, szabad területeken, könnyűszerkezetes elemekkel, ahol a páciensek és a már beoltott várakozók elkülönítve, egymástól kellő távolságban lehetnek?
• Ki felel azért, ha itt a belső térben valaki elkapta a vírust? Szinte kizárt dolog, hogy ilyen körülmények között senk ne fertőződjön meg. Az amerikai CDC új ajánlása az eddig maximum 15 perces zárt térben történő együtt-tartózkodást 5 percre csökkentette a mutánsok agresszívabban fertőző volta miatt. Én kábé 80-90 percet töltöttem bent.”