„A legvégén én állok majd a beteg mellett, és attól félek, hogy én leszek a hóhéra”
„A legnagyobb bajban nem szállok ki. De nem hiszem, hogy fél év múlva orvos leszek” - nyilatkozta lapunknak egy fővárosi kórházban dolgozó orvos, aki nem titkolja, hogy nagyon megviseli, ahogyan a harmadik hullámban el kell látniuk a soha nem látott számú, súlyos állapotban lévő covidos betegeket.
Azt mondja, nem az a tragédia, ha néhányakat nem tudnak megmenteni, mert mindenkit nem lehet. Ezt megtapasztalhatták már békeidőben is, korábban is kellett olyan döntéseket hozni, hogy egy beteget érdemes-e gépekkel életben tartani, belekezdeni vagy folytatni az intenzíves ellátását. Mert lehet olyan állapotban egy beteg, hogy már csak a haldoklását lehetne meghosszabbítani, a meggyógyítására, arra, hogy a betegsége előtti vagy ahhoz közeli állapotot tudjanak elérni, nincs esély. (Az intenzíves ellátás lényegében egy vagy több szerv elégtelen működésének átmeneti, mesterséges pótlása. Akkor van értelme, ha van reális esély a szerv működésének visszatérésére.)
De ez most teljesen más helyzet. Felsőbb utasításra újabb és újabb intenzíves ágyakat kell kialakítaniuk, de ha túl sok beteget próbálnak egyszerre kezelni, ott a gyógyításnak már csak minimális esélye lehet. Az orvosok eredetileg arra vannak felkészítve, hogy minden eszközük megvan a legsúlyosabb állapotban lévő betegek ellátására. Ez most messze nincs így, onnantól kezdve, hogy az oxigén- és szén-dioxid-szintet mérő eszköz, amelyet háromóránként kell használni, másik emeleten van, egészen odáig, hogy egyszerűen nincs elég intenzíves ápoló, akik szakszerűen el tudják látni a betegeket. Túl sok beteg jut nagyon kevés szakápolóra. Természetesen be tudnak segíteni a máshonnan átirányított ápolók is, de az ő tudásuk egyszerűen kevés ide, különösen ekkora nyomása alatt, ilyen sok betegnél. “Azonnal a legnagyobb viharban kellene helytállniuk az átirányított orvosoknak és ápolóknak, nem a kihajózás közben, amikor még lett volna idejük gyakorolni”.
Azt érzi, hogy felülről, erőszakkal bővítik az intenzíves ellátás kapacitását teljesen irreális mértékben. Szakmaiatlan döntés születik legfelül, amelyet aztán ultimátumként közölnek a kórházak vezetőivel. A főigazgatók nem mernek ellenállni, tovább tolják lefelé erőszakkal az elvárt számokat, és ez így megy egészen az intenzíves osztályokon dolgozó orvosokig. „De a legvégén én állok majd a beteg mellett, és attól félek, hogy én leszek a hóhéra.” Képtelenség ennyi beteget megfelelően ellátni. A súlyos állapotban lévő covidosok között sok az elhízott, túlsúlyos beteg, már a mozgatásuk is óriási probléma ilyen kevés ápolóval.
Az orvos szerint nagyjából a felülről megszabott kapacitás felénél lehet az
egészségügy teljesítőképességének a felső határa az intenzíves ellátásban, de már az is csak nagy kompromisszumokkal. Csak ez a tény mintha nem jutna el a döntéshozókhoz, igaz, valódi egyeztetésekről sem tud.
Szerinte a felelősök saját magukat csapták be azzal, hogy teljesen irreális
ágyszámbővítéseket írtak elő. Azt hitték, elég ezt elrendelni, az orvosok és az ápolók majd megoldják a helyzetet. És emiatt nem szigorítottak időben, amikor látták, hogy meredeken nőnek a számok. Papíron mindig ki lehet hozni, hogy van elég ágy, eszköz, orvos és nővér, de sajnos ez egyszerűen nem igaz. Az az érzése, hogy a harmadik hullám előtt valahogy már mindenki hitt abban, hogy a megkezdett oltások miatt meg lehet úszni a járvány újabb rohamát. Amikor pedig rájöttek, hogy nem, már késő volt.
A lapunknak nyilatkozó orvos azt mondja, hogy az elmúlt egy évben fel lehetett volna készíteni más területen dolgozókat is a mostani vészhelyzetre, hiszen amíg egy általános intenzíves osztályon normál esetben számos különböző betegséget kezelnek, a most intenzíven lévő koronavírusos betegek ha nem is ugyanolyan tüneteket produkálnak, alapvetően mind súlyos tüdőgyulladással küzdenek. De ő például a harmadik hullámban átvezényeltek között nem találkozott olyan orvosokkal, akiket felkészítettek volna a feladatra. Orvos egyébként még csak-csak akad, mert a műtétek elhalasztása miatt felszabadult egy részük, de szakápolóból nagyon kevés van.
Szakmailag nagyon hasznos lenne, ha a koronavírusos betegekkel kapcsolatba kerülő orvosok megoszthatnák a tapasztaltaikat más kórházakban dolgozókkal, lehetne látni akár a saját, akár a többi intézmény mortalitási adatait is, meg lehetne vizsgálni, hogy mit hol csinálnak jól vagy rosszul. Angliában például ilyen a rendszer. Nálunk nem, a tapasztalatok megosztása le van tiltva, a kórházi adatok az egészségügyön belül sem publikusak. Olyan szempontból ez nem meglepő, hogy békeidőben sem nyilvánosak az adatok, amelyekkel összehasonlíthatóvá válhatnának a kórházak. Most ez annyival fontosabb lenne, hogy lényegében menet közben tanulják az orvosok a koronavírus elleni védekezést, ahogyan azt is, hogy a különböző mutációk milyen hatással vannak a betegekre.