Tandori megírta halál utáni versét

május 10., hétfő 17:58

A felfoghatatlanul termékeny és sokoldalú Tandori Dezső mindent megírt, így szinte természetesnek tűnik, hogy 2019-ben bekövetkezett halálát is megírta, évekkel korábban.

A Műút folyóirat friss számában megjelent a

tandori light

című vers, amelyet a hagyatékot gondozó irodalomtörténész, Tóth Ákos adott közre. „A szöveg készültségi foka, a kézirat állapota egyértelműen arra utal, hogy ez esetben nem a hagyatékban nagy mennyiségben fennmaradt szövegvázlatról vagy tervezett mű előkészületéről van szó, hanem befejezett alkotásról, mely valamilyen okból nem jelent meg a szerző életében. A verset a szerző nem datálta, illetve nem látta el a megírás idejére és módjára vonatkozó konkrét adatokkal, megjegyzésekkel. A rendelkezésre álló szövegbeli információk alapján a legvalószínűbbnek azt tarthatjuk, hogy a mű 2013 első félévében íródott” - tette hozzá kommentárjában Tóth.

Ha majd elmondják: „TANDORI MEGHALT” —
mert lesz ilyen, mert lesz ilyen —,
nem kell, mert nem is lehet
mondanom semmit
— vagy: mit? mit! —,
nem lehet, mert nem is kell.

Ezzel kezdődik a vers, vagyis logikus a következtetés, hogy ezt a művét Tandori a halála utáni időkre szánta. Tóth utal arra is, bár finomabban fogalmaz nálam, hogy Tandori híres-hírhedt írás- és közléskényszere szinte biztosan kikényszeríti a publikálást, hacsak nem eleve az volt a terv, hogy ezzel a szöveggel a halála után találkozzanak az olvasók.

Tandori utolsó ismert írásainak egyike Forrás: Litera

A szöveg mindenesetre nem töredék, nem vázlat, hanem készre csinált, fordulatos, nagy vers, tele játékkal és éles váltásokkal, és olyan sorpárokkal, amelyekben hosszú percekig el lehet veszni. Mutatok még egy részletet, mielőtt kattintanak vagy megveszik a kiváló folyóiratot:

És most megyek. És még ezt: ellátom szeretett
verébkémet — ah, Berda, Kassák verébkéi! —,
beszélek társnémmal a jövőkről, így, többesben,
de hogy egyelőre ÉLNI MUSZÁJ, megnézem
„tandori/light” borítóval terveződő könyvemet,
ellenőrzöm az összerakott postát,
beveszem agyérgyógyszereimet, prosztatautókezelő
pasztillámat, alvásomat majd este csalom össze két
bogyóval. Ah, Jékely bogyói, Kálnoky műfordításai, Eliot,
hogy rajta, neki, te meg én, egyelőre csak én
voltam a műtőasztalon éppen. Postára fel.
Gyógytárba fel. Bort a kínainál megvenni fel.
Társnémnak az újságokat megvenni, fel. Elnézni
a Móriczról Kosztolányi szobra felé, az nekem
a szomszéd falu. De már magam-falujának
főterén csak és csak úgy tudok megállni,
hogy „EZ INNEN MEG FOG HALNI”. Meg, és
ki is. Megyek. Nincs jövő, csak jövés jön, menés.

Az elmúlt félszázad egyik legnagyobb íróját születésnapján verssel köszöntöttük, halála utána anekdotáztunk róla, bemutattuk utolsó írásait és riportoztunk a temetésén, majd hírt adtunk a hagyaték online közzétételének megindulásáról, amely a 260. részig jutott.

Úgy tűnt, mindent megírt (magáról is), de még egyszer sikerült meglepetést okoznia.