Hogy lehetne elmesélni Magyarország történelmét nem a Nyugat felől elgondolva?

május 24., hétfő 9:13

Hogyan fér össze a magyar történelem mindenki által jól ismert elbeszéléseivel a dél-amerikai magyar telepesek vagy a Magyarországon dolgozó kubai munkások története? Mi köze volt Indiának az 1956-os magyar forradalom eseményeihez, vagy Radnóti Miklósnak a pánafrikai irodalomhoz? Hogyan függ össze a magyar underground képzőművészet, az Artpool munkássága a latin-amerikai konceptuális művészettel az 1980-as években? Ezekkel és számos hasonló kérdéssel foglalkozik a Transzperiféria Mozgalom kiállítása, amit az OFF-Biennále keretében május 30-ig lehet megnézni a Fészek Művészklubban, illetve követni a kiállítás folyamatosan frissülő honlapján.

A kiállítás az esemény honlapja szerint „a gyarmatiság, a periférikus pozíció és a migráció fogalmain keresztül ragadja meg a globális periféria (Globális Dél) és félperiféria (Kelet-Európa) történeti kapcsolatait és párhuzamait a 20. században”. Arról, hogy mit jelent mindez, és hogy egyáltalán hogyan lehet új nézőpontokat elsajátítani a történelem megismeréséhez, a Transzperiféria Mozgalom két kurátora, Ginelli Zoltán és Szakács Eszter mesélt nekünk.

Ginelli Zoltán és Szakács Eszter Fotó: OFF

A Transzperiféria Mozgalom munkássága sok szállal kötődik a világrendszer-elmélethez, melynek lényege, hogy a globális folyamatokat elsősorban nem a nemzetállamok szintjén érdemes vizsgálni, hanem hosszútávú történeti perspektívában gondolkodva, a hierarchikus kapitalista munkamegosztás egész világra kiterjedő logikája felől, és e rendszerben elfoglalt helyzetük alapján az országok vagy a globális centrum vagy a félperiféria vagy a periféria részei. A globális történeti megközelítés lehetővé tesz egy másfajta történetírást, melyben nem a nemzetállami folyamatokon lesz a hangsúly, hanem az államok határain átívelő mozgásokon, a különféle hálózatokon, vándorlásokon, dinamikus összekapcsolódásokon.

A mozgalmuknak nevet adó „transzperiféria” fogalmában is ez a szemlélet köszön vissza: mint Ginelli Zoltán meséli, olyan perspektívát kerestek, ami nem a nemzetállam alapú történetíráshoz kapcsolódik, de nem is nagy globalizációs folyamatok felől közelít, hanem a köztes mozgásokat és interakciókat vizsgálja. A történetek nem egyvonalúak, hanem több helyről egymásba íródnak. A kiállításon a 20. századi magyar történelem számos jól ismert eseményét (Trianon, 1956, szocializmus időszaka, rendszerváltás) közelítették meg ebből a tágabb, elsőre egyáltalán nem magától értetődő irányból.

Máshonnan nézni

Ez a megközelítés már a két kurátor korábbi munkáiban is megjelent. Ginelli Zoltán geográfus, kritikai földrajzzal és globális történetírással foglalkozik, az egyik kutatási területe éppen annak vizsgálata, hogy a keleti blokk hogyan volt egy globális történet része, és hogy például Magyarország hogyan kapcsolódott az afroázsiai dekolonizációhoz. Mint meséli, kutatásai során szinte revelációként hatott a számára, hogy Magyarország már milyen korán, viszonylag autonóm módon globalizálódott, és volt aktív szereplője a kolonizációs történéseknek.

Szakács Eszter kurátor, művészettörténész, az OFF kurátori csapatának is tagja. Az elmúlt években számos, a Globális Délen élő kurátorral és művésszel találkozott, illetve dolgozott együtt, valósított meg projektet az arab világban, és egy kurátori program keretében Kenyában és Ghánában is megismerkedett ottani művészeti kezdeményezésekkel. Elmondása szerint e tapasztalatokon keresztül ébredt rá arra, hogy a Globális Dél viszonyai párhuzamba állíthatók azzal, amit Magyarországról ismer.

Szakács és Ginelli évek óta foglalkozik hasonló kérdésekkel. 2018-ban a tranzit.hu által kiadott Mezosfera magazin egy tematikus számát Szakács szerkesztette Naeem Mohaiemen művész filmjének bemutatójához kapcsolódóan. Az angol nyelvű magazin tematikus száma a szocialista szolidaritást járta körül, és Ginelli az egyik meghívott szerzőként Magyarország és Ghána kapcsolatait vizsgálta a szocialista időszakban. A tavalyi események azonban sajátos aktualitást adtak a témának: a George Floyd meggyilkolása után felerősödő Black Lives Matter mozgalom hatására ugyanis tavaly nyáron Európában is felerősödtek azok a hangok, melyek a nemzetállamok gyarmatosító múltjával történő szembenézést sürgették, mire válaszul itthon a kormányközeli nyilvánosságban rendszeresen felbukkanó érv lett, hogy nekünk ezzel nincs dolgunk, Magyarországnak sosem voltak gyarmatai, semmi közünk a gyarmatosítás történetéhez.

A kolonializmus története nagyon gyakran még mindig úgy van elbeszélve, mintha az a centrumországok és a periféria viszonya lett volna, amiből a félperiféria, így Kelet-Európa kimaradt.

Ezt a narratívát erősítette az is, hogy a második világháború után a régió szocialista országai is azt hirdették magukról, hogy antikoloniálisak, és egyenesen szembenállnak a Nyugat gyarmatosító törekvéseivel. De mint Ginelli fogalmaz, Magyarország igenis ezerféle módon kapcsolódott a gyarmatosításhoz, még ha persze nem is ugyanakkora szerepet töltöttünk be, mint a centrumállamok.

A 20. század történelmén végigtekintve is rengeteg történetet találni, amikor a régió országai is igyekeztek aktívan kivenni a részüket a kolonizációs folyamatokból. A Transzperiféria Mozgalom kiállítása olyan epizódokat mutat be a magyar történelemből, melyek révén sokkal összetettebbnek fogjuk látni a történelmi kapcsolatot a régió és a Globális Dél országai között, mint ahogy mondjuk a középiskolai történelemórákon hallottuk.

Ginelli elmondása szerint a régió, így a mi pozíciónk megértését az is nehezíti, hogy a rendszerváltás révén a kapitalizmusba való neoliberális visszaágyazódással és az „Európába való visszatéréssel” gyakorlatilag „kifehéredtünk”, és elfelejtettük azt, hogy a korábbi évszázadokban egyáltalán nem volt magától értetődő, hogy minket a centrumból nézve fehérnek tekintsenek.

Az államszocializmus idején az volt az állítás, hogy a bőrszín nem számít, hiszen mindannyian a szocialista internacionalizmus közösségének tagjai vagyunk, ám az előtte lévő időszakban a kelet-európaiak a centrum felől többféle módon rasszizálva voltak, és önmagukat sem feltétlenül tekintették teljesen fehérnek. Ez pedig a félperifériás, köztes globális helyzetből adódott.

Mint mesélik, kiállításukkal az a céljuk, hogy egy más, a megszokottól eltérő nézőpontból tudjunk rátekinteni az ország és a régió történelmére: „Nem a harmadik világot vagy a Globális Délt akarjuk kiállítani Kelet-Európában, hanem a kettő közötti interakciókat megmutatni, hogy mit jelentettek egymás számára” – mondja Ginelli Zoltán, aki beszélt arról is, hogy egy olyan történelemfelfogás lehetőségét szeretnék megmutatni, amiben nem a centrum, azaz a Nyugat felől vannak értelmezve az események, hanem a félperiféria és a periféria viszonya felől.

A magyar telepesektől a négritude-ig

A Bevándorlási Szálló épülete Buenos Airesben, ahova sok magyar bevándorló is megérkezett Fotó: (Argentínai Nemzeti Levéltár, Archivo General de la Nación Argentina)

A 19. század végén és a 20. század elején nagyjából 30 év alatt legalább másfél millió magyar vándorolt ki telepesként vagy ipari központokba dolgozni az amerikai kontinensre. Északon nem is tekintették őket fehérnek, hanem hunkynak számítottak, és az Egyesült Államok 1921 és 1924 között szigorú kvótás rendszert vezetett be a kelet-európai bevándorlás korlátozására, így sokan közülük inkább Dél-Amerikába vándoroltak. Mint Ginelli meséli, a „kelet-európai inváziótól” való félelem felgyorsította azt a folyamatot, hogy az őket pótló amerikai feketék délről az északi iparvárosokba vándoroljanak, így a háború után kibontakozhatott az afroamerikai polgárjogi mozgalom.

A Dél-Amerikában letelepedő magyarok története az egyik epizód, ami a kiállításon is megjelenik. Mint a korabeli forrásokból kiderül, akkor abszolút létező elképzelés volt, hogy Magyarországról kolóniákat szervezzenek meg a dél-amerikai kontinensen, hasonlóan ahhoz, ahogy mondjuk a németek, az olaszok vagy a zsidók tették.Ginelli elmondása szerint az „amerikázás” jelentősége olyannyira nagy volt, hogy az általuk hazautalt pénzektől függött az Osztrák–Magyar Monarchia gazdasági stabilitása, sőt akár egész magyar falvak jóléte is, miközben a kivándorlás állandó problémát okozott. A magyar telepesek kérdése Trianon után is jelentős maradt: az országrészek elcsatolása után nagyon sokan érkeztek nincstelenül a megmaradt magyar területekre, és a „vagonlakók” közül sokan külföldre vándoroltak tovább.

Egy olasz hajózási vállalat reklámja a Délamerikai Magyarság újságban, 1930. Jól láthatók a Trianon miatt elcsatolt területekről érkezők útvonalai.

A két világháború közötti időszakban a latin-amerikai országokba vándorló magyarok gyakran 80 százaléka az elcsatolt területekről indult el, távozásukat pedig a dél-amerikai kivándorlási ügynökök mellett a kisantant magyarellenes állampolitikái is támogatták. Székelyek, felvidékiek, csángók is akadtak köztük, és olyan településeket hoztak létre, mint Boldogasszonyfalva vagy Árpádújfalva. Hogy a dél-amerikai magyarság kérdése mennyire fontos volt Budapestnek is, azt jelzi, hogy 1939-ben ifj. Horthy Miklós nagykövet lett Brazíliában. A két világháború közötti időszakban még létező elképzelés volt a helyi magyar diaszpóra megszervezése. Jezsuita szerzetesek (Bangha Béla, Nyisztor Zoltán), konzulok (id. Boglár Lajos), deklasszálódó arisztokraták (Dadányi György), népi írók (Kordás Ferenc) és Habsburg Albrecht főherceg is aktívan foglalkoztak a dél-amerikai magyar kolóniák életének kérdésével. Ginelli Zoltán többek közt Kordás Ferenc brazíliai irathagyatékát digitalizálja a debreceni Déri Múzeumban.

Bethlen-telep (Colônia Bethlen) Dél-Brazíliában Fotó: São Geraldo Kolostor Emlékközpont Fotóarchívuma

A kurátorok elmondása szerint ez a történet is azt mutatja meg, hogy hogyan voltunk nagyon is aktív szereplői a gyarmatosításnak. Egy másik kiállított epizód pedig azt mutatja be, hogy a nyugati fővárosokban zajló, gyarmatosításról szóló viták hogyan szivárogtak be a magyar kulturális életbe is.

1921-ben jelent meg René Maran Batuala című regénye Franciaországban, ami az első úgynevezett „négerregény”, az antirasszista és antikoloniális négritude mozgalom egyik fontos előzménye volt. Egy afrikai törzsfőnök a főszereplője, és a történetén keresztül a regény a francia gyarmatosítás kritikája volt. A Batuala hatalmas viharokat vetett Franciaországban, Maran első fekete íróként kapta meg a legjelentősebb francia irodalmi elismerést, a Goncourt-díjat. A regényt magyarra Kosztolányi Dezső fordította le 1922-ben, akinek ugyan antiszemita írásaira csak nemrég derült fény, de a nyugatos értelmiség tagja volt, hatott rá a párizsias műveltség, így ezen a csatornán keresztül érkezett meg hozzánk Maran könyve ennyire gyorsan.

A Batuala fogadtatása Magyarországon is heves volt: a kiszámítható fasiszta reakciókon túl, hogy a „négerkedés” naturalista bemutatása sérti a keresztény erkölcsöt, a progresszív szerzők se voltak mind oda érte: az egyik korai falukutató filmrendező, a vidéki szegénységgel foglalkozó Damó Oszkár például kritikájában arról írt, hogy érti, miért fontos ez a probléma Nyugaton, de a Trianon utáni Magyarországon elképesztő mélyszegénység van. „Erről mikor fognak beszélni Párizsban?” – tette fel a kérdést cikkében Damó, és Ginelli szerint ez a trianoni katasztrófa utáni érvelés nagyon jól rezonál azokra a hangokra, amiket a nyugati Black Lives Matter mozgalom feltűnése után itthon is lehetett hallani.

A négritude irodalom itthon fontos volt Radnóti Miklós számára is, aki saját zsidó identitása miatt fordult az afrikai kultúrához. Radnóti is erősen kötődött Párizshoz és az ottani műveltséghez, amikor 1931-ben a francia fővárosban járt, rendszeresen látogatta a gyarmatügyi kiállítást is, ahol afrikai törzseket is kiállítottak az állatkertben. Így Ginelli elmondása szerint ironikus módon épp ez a koloniális kiállítás volt rá olyan hatással, hogy ezekkel az elnyomott, fekete alakokkal kezdjen foglalkozni, a magyar antiszemitizmus hatására is éledt fel benne a szolidaritás. Radnóti megközelítése persze sokban hasonlít a korszak liberális megközelítésére, és van benne egy nagy adag egzotizálás és szexualizálás is. De maga a pánafrikanista négritude mozgalom is azt hirdette, hogy vissza kell nyúlni az afrikai gyökerekig, a törzsi elemekig.

Karunga, az afrikai mesék fordításait tartalmazó Radnóti-kötet (1944) és a kiállításon szereplő, szintén zsidó származású Kaczér Illés első magyar “négerregénye”, az Ikongo nem hal meg (1936)

Ginelli elmondása szerint számukra ez jelentette az emancipációt: „onnan jöttünk, ezek vagyunk mi, ezt kell megértenünk ahhoz, hogy független kultúránk lehessen”. Így gondolkodott René Maran mellett Szenegál későbbi pánafrikanista elnöke, Léopold Senghor is. És a geográfus szerint ez nagyon hasonlít arra, amit a népi írók is vallottak Magyarországon, hogy a nyugattól való függetlenségünkhöz elsőnek a saját népi kultúránkat kell megértenünk. Ez a törekvés élesen szembemegy a centrumországok érdekeit képviselő nézőponttal, ahol a félperifériás és perifériás közösségek és kultúra a centrum felől vannak értelmezve. A nyugatos, párizsi műveltségben otthonosan mozgó Illyés Gyula is szóvá tette, hogy franciául kell megszólalnia ahhoz, hogy komolyan vegyék. A kurátorok szerint ugyanezt a kérdést feszegeti a négritude mozgalom is, amely mögött egy alapvetően franciás műveltségű, fekete burzsoázia atlanti diaszpórája állt.

Szakács Eszter elmondása szerint az volt a cél, hogy a kiállításon a magyar irodalom ismert szerzőit úgy mutassák be, ahogyan korábban nem nagyon láthattuk őket: fekete szerzőkkel párhuzamba állítva. Radnóti például Léopold Sédar Senghor mellett lesz látható, aki a pánafrikai irodalmi mozgalom fontos alakja volt, majd Szenegál elnöke lett. A kiállítás összeállítása során szerették volna elkerülni, ha ez a téma csak a magyar írók perspektívájából legyen bemutatva, ezért látható a kiállításon a Maliból származó, New Yorkban élő Manthia Diawara filmje is, amit 2015-ben készített a négritude-ról.

Manthia Diawara: Négritude: Párbeszéd Soyinka és Senghor között, 2015, állókép Léopold Sédar Senghorról Fotó: Maumaus / Lumiar Cité

Kelet-Európa, mint gyarmat

A népi írók nem csak a négritude miatt kerülnek szóba a kiállításon. Közülük 1956 után is többen szerepet kaptak egy globális jelentőségű rivalizálásban: mint a kurátorok mesélik, az 1956-os forradalom vérbefojtása után a nemzetközi politikai térben nagyon elfogyott a levegő a magyar kormány körül. Az egyik lehetséges enyhülési irányt abban látták, ha az 1945-ben létrejött ENSZ-be sorra belépő, ekkoriban felszabaduló gyarmati országok közül minél többet sikerül meggyőzni Kádárék igazáról. De az 1956 utáni globális nyitás gazdaságilag is nagyon fontos volt Magyarországnak: az iparosítás finanszírozása miatt súlyos kereskedelmi deficitje és valutaéhsége volt a gazdaságnak, amely teljes eladósodással fenyegetett. Az államszocialista vezetés ezt próbálta meg azzal tompítani, hogy a protekcionista nyugattól eltérő exportlehetőségeket keresett, többek között a Közel-Keleten, Dél-Ázsiában és Nyugat-Afrikában.

A magyar gazdaságfejlesztők delegációja 1962 januárján megérkezett Accrában, hogy kidolgozza Ghána első hétéves tervét. Balról jobbra: Bácskai Tamás (egyetemi adjunktus, Bognár asszisztense), Kós Péter (nagykövet), Kwame Nkrumah (a Ghánai Köztársaság elnöke), Bognár József (főtanácsadó), Székely Gábor (gazdaságmérnök, Bognár asszisztense). Magyar Hírek, 1962. május 1.

Ez a folyamat vezetett oda, hogy 1962-ben Ghánában Bognár József vezetésével az első hétéves tervet magyarok rakták össze. Ghána fejlődése a korszak egyik nagy reménysége volt, egészen amíg Nkrumah elnököt a CIA segítségével meg nem puccsolták, és az eladósodás csődbe vitte a fiatal ország gazdaságát. A magyarországi IMF-hitelek felvételéről jól ismert Fekete János volt az egyik titkos tanácsadó, akit felkértek, hogy segítsen elkerülni a Ghána csődbe jutását.

De a frissen dekolonizált országok nemcsak a kádári vezetésnek, hanem az államszocialista vezetéssel szembenálló emigránsoknak is fontos voltak. A népi írókhoz kapcsolódó kisgazda politikus, Nagy Ferenc, aki a második világháború után lett Magyarország miniszterelnöke, és akit 1947-ben Rákosiék emigrációba kényszerítettek, az 1950-es évektől kezdve arról próbálta meggyőzni az új országokat, hogy valójában a Szovjetunió is gyarmatosító, és Kelet-Európa egy koloniális térség.

Mint Ginelli elmondta, Nagy Ferenc a CIA által leszervezett körutakon vett részt Dél-Ázsiában, és helyi politikusoknak, diplomatáknak és a lakosságnak is beszélt a „szovjet kolonializmusról”. Az amerikaiak ebben az időszakban tudatosan mozgatták a kelet-európai emigránsokat a fejlődő országokban, hogy a Szovjetunió autentikus kritikusaiként közvetítsék az amerikai külpolitikai érdekeket. 1955-ben ült össze az első jelentős afroázsiai posztkoloniális konferencia az indonéziai Bandungban, amely később az “el nem kötelezett” Harmadik világ kialakulásához is vezetett, és – mint Ginelli kutatásai bemutatják – Nagy Ferencnek szerves része volt abban, hogy a szovjet kolonializmus kérdése itt napirendre került, többek között Dzsaváharlál Nehru indiai miniszterelnökkel is tárgyalt.

Nagy Ferenc bandungi szerepéről beszélnek munkatársai egy 1994-es dokumentumfilmben. Ginelli Zoltán engedélyt kapott Nagy Ferenc lányaitól a teljes miniszterelnöki hagyaték digitalizálására a New York-i Columbia Egyetemen:

Nehru a kiállítás egy másik epizódjában is előkerül. Szintén ritkán emlegetett történet, de 1956-ban többen, köztük Göncz Árpád és Bibó István is India közvetítésével akarta megoldani a kialakult válságot. Kapcsolatba léptek a magyar demokratikus törekvések iránt elkötelezett indiai diplomatával, Mohamed Ataur Rahmannal, és arról tárgyaltak vele, hogy India segítségével Magyarország szeretne áttérni a szocialista „jugoszláv útra”. Ginelli elmondása szerint a felvetés nem volt teljesen reménytelen, de aztán a bevonuló szovjet katonák minden próbálkozást ellehetetlenítettek. Gönczöt és Bibót letartóztatták, és beszámolók szerint Nehru közbenjárásának köszönhetően úszták meg a kivégzést: india első miniszterelnöke magyar emigránsok és Rahman közvetítése nyomán New Yorkban, az ENSZ-közgyűlésén kérte meg Kádár Jánost, hogy ne végezzék ki őket.

Épp ezért mondja azt Ginelli, hogy a kiállításuk egyik célja azt is megmutatni, hogy az 1956-os forradalomra úgy is lehet tekinteni, mint egy olyan kitörési kísérletre, mellyel az úgynevezett “el nem kötelezett országok” közé léphettünk volna, de ez végül nem sikerült.

Külön epizód a kiállításon Schuller Judit Flóra képzőművész munkája, aki nagyapja munkásságát értelmezi újra. Schuller Imre filmrendező és operatőr volt, aki 1959–1960-ban vett részt egy kelet-afrikai expedíción. Az 1956-as forradalom harcaiban ugyanis megrongálódott a Nemzeti Múzeum Afrika-gyűjteménye, és 1959-ben a múzeum vezetősége úgy döntött, hogy pótolni kell a veszteségeket. Ezért a múzeum vezetése afrikai vadászatot szervezett Széchenyi Zsigmond részvételével, és az útról egy film is készült Afrikában jártunk címmel, melynek Schuller volt az operatőre. És ahhoz képest, hogy ekkor már szocializmus van Magyarországon, a kurátorok elmondása szerint a film a nyugati koloniális diskurzusokba és infrastruktúrába illeszkedett. Ez persze nem meglepő, hiszen hiába volt a rendszer részéről erőteljes az imperializmus meg a burzsoázia kritikája, valójában a koloniális kultúra, így például a vadászregények népszerűsége töretlen maradt 1945 után is.

Széchenyiék útja a kurátorok elmondása szerint a szocialista időszak első nagyszabású „gyarmati” expedíciója lett, ami egy izgalmas kalandútként maradt meg a nyilvánosságban, miközben a beszámolók szerint egyáltalán nem ment zökkenőmentesen, és a magyar vadászok csak az út végén, egy rezervátumban tudtak lelőni pár állatot. A hivatalos narratívában háttérbe szorult a fekete vadászok szerepe, akik a helyszínen segítették a magyar csapatot. Schuller Judit Flóra műve, amely egy korábbi sorozatának új részeként készült a kiállításra, azzal foglalkozik, hogy mi történhetett a helyszínen, milyen félreértelmezések születtek, és hogy a jelen perspektívájából, egy családi archívumon keresztül hogyan lehet reflektálni mindezekre.

Nem egyszerűen dekolonizáció

Szakács elmondása szerint a kiállítás összeállítása során az volt a cél, hogy ne egy diplomáciatörténeti anyagot állítsanak össze, hanem kortárs művészek munkáinak segítségével a jelenhez is hozzákössék ezeket a témákat. Ez a szempont jelenik meg például az angolai-portugál származású Mónica de Miranda az OFF-Biennálén debütáló filmjében, melynek főszereplője egy cseh-angolai nő, akinek szülei az 1975-ben kirobbant polgárháború miatt találkoztak. Az angolai polgárháborúba ugyanis a kubai segítségnyújtás mellett kelet-európai országokból is érkeztek katonák, főleg Csehszlovákiából, mivel a csehszlovákok jelentős fegyverexportjuk miatt is erősen érdekeltek voltak a régióban.

Mónica de Miranda, Vörös horizont (Red Horizon), 7’48”, állókép a filmből, 2020 Fotó: Mónica de Miranda, Vörös horizont, 2020

Hasonló témát jár körbe Katrin Winkler munkája is: az Angolával szomszédos Namíbiából az 1980-as években fogadtak be menekült gyerekeket az NDK-ba, és Winkler filmjében azt vizsgálja, hogy hogyan maradt meg ez az esemény az afrikaiak és a keletnémetek emlékezetében. A kérdés ezekben az alkotásokban rendre az, hogy lehetséges-e közös emlékezetpolitikát alkotni, lehet-e úgy elmesélni ezeket a történeteket, hogy abban mindkét fél magára ismerjen.

Katrin Winkler, az emlékezet felé (towards memory), állókép a videóból, HD, 2016. Fatima Pedru az NDK-korabeli fotóalbumával (a fekete-fehér fotón a Güstrow/Schwerin melletti Bellin gyermekotthon tánc- és kulturális csoportja látható) Fotó: Katrin Winkler

Szintén ehhez a tematikához kapcsolódik a kiállításnak az az anyaga, ami a Magyarországra érkező afroázsiai diákokkal foglalkozik: az államszocializmus időszakában a különféle bilaterális megállapodások következtében a régióba és Magyarországra sok vendéghallgató érkezett az úgynevezett baráti országokból, ám az ő történetük, emlékezetük alig része a mai közbeszédnek. Pedig a híresztelések ellenére sokan jöttek, és voltak, akik maradtak is közülük, a kapcsolatok a mai napig fennmaradnak, ennek ellenére sem esik szó róluk. Ezzel foglalkozik Bartosz Nowicki lengyelországi és Ginelli Zoltán magyarországi anyaga is.

Ennél a témánál azonnal előjön a rasszizmus kérdése is: mint Szakács meséli, a kiállított művek között akad Tereza Stejskalová kurátor kutatási anyagaként egy 1968-as csehszlovák film, melyet egy Prágában filmszakmát tanuló indiai diák készített vizsgafilmnek, és amiből kiderül, hogy a szocialista egyenlőség propagandája mögött kísértett a rassz problémája, és az ide érkező nem fehér diákokat sok megkülönböztetés érte.

Hősök tere, háttérben a Műcsarnok, május 1-i ünnepség. Fotó: Fortepan/Ebner

Megjelent ez a kérdés a Magyarországra érkező munkások esetében is: az 1980-as évek elején jelentős számban érkeztek kubai munkások Magyarországra. A témával a kiállításon Tolmár Bálint történész foglalkozik. A kubaiak többnyire nagyon fiatalok, a legtöbben nők voltak, mert, mint Ginelli mondja, őket eleve könnyebb volt kizsákmányolni, és mert elsősorban a textiliparba kellettek emberek. Ugyanis ez volt az egyik olyan ágazat, amelynek erősítse révén próbált az ország valutához jutni. Sokan voltak köztük, akik életükben először akkor jártak városban, amikor a Budapestre induló géphez elutaztak Havannába, számukra nyilván nagyon radikális változás volt, hogy hirtelen egy magyar textilüzemben találták magukat.

Ehhez a témához kapcsolódva mutatják be a kiállításon Horváth Péter fotóit. A fotóriporter Horváth, anélkül hogy egy szót is beszélt volna spanyolul, 1985-ben elment ismerkedni a textilüzemben dolgozó kubaikkal, akikkel végül annyira jóban lett, hogy elkezdte dokumentálni a mindennapjaikat. A kurátorok kritikai kontextusban mutatnak be ezekből a fotókból egy válogatást, hogy elkerüljék azt a fajta egzotizálást és szexualizálást, ami a korszak magyar sajtójában is mindennapos volt, és ami aztán Hofi Gézától Fábry Sándorig hosszú ideig állandó eleme maradt a magyar nyilvánosságnak, ha a kubai nőkről volt szó.

Fotó: Horváth Péter / Fortepan

De a kubai munkások jelenléte mélyebb nyomokat is hagyott: megjelenésükhöz köthető a magyar skinhead szubkultúra megerősödése is, ahogy a kubai narancs lesz majd az egyik szimbóluma a szocialista internacionalizmus összeomlásának. (Melyet a rendszerváltás idején még ironikus módon a később narancs szimbólumot választó Fidesz kritizált.) A projekt a több mint egy évtizeden át meghatározó, sok magyar ember életét befolyásoló magyar-kubai kapcsolatok hanyatlását is bemutatja, aminek a vége akkor jön el, amikor a rendszerváltás után hirtelen hazaküldik a kubai munkásokat.

A kapcsolatok elhalványulásának egyik fő oka Ginelli szerint az eladósodottság volt: a neoliberális fordulat következtében a 80-as években a centrumországok financializációs reakciója révén erőteljes eladósítási folyamatba kezdenek, és a félperiférián és periférián lévő országok nem egymásnak kezdik el visszafizetni a hiteleiket, hanem a centrumországoknak. Magyarország is több komoly kintlévőségétől végleg elesett, például Szaddám Huszein vezette Irak is jött nekünk több millió dollárral, amit sosem kaptunk meg. A növekvő eladósodottság és a félbemaradó beruházások miatt sorra épültek le a kapcsolatok a félperiféria és a periféria országai között.

Ugyan Magyarországról is hazaküldik a kubaiakat, de így is meglepően sokan voltak, akik maradtak. A kiállításon szerepel Tyekvicska Virág, Tolmár Bálint és Ginelli Zoltán interjúfilmje, melyben a kubai származású Reina Lidia mesél arról, hogy ő hogyan került fiatalként a kaposvári fonodába, és miért maradt itt a rendszerváltás után is. A filmben szóba kerül az is, hogy hogyan zajlott a munkájuk, hogyan tapasztalta meg a kubai nők szexualizálását és egzotizálását, ahogy az is, hogy a 2015-ös, a migránsokkal kapcsolatos kormányzati propaganda hogyan csapódott le rajta is, hiába él hosszú ideje Magyarországon.

Részlet a kubai származású Reina Lidiával készített interjúfilmből. Reina az 1980-as években a kaposvári fonodában dolgozott és ma Budapesten él Fotó: film: Tyvekvicska Virág, interjú: Tolmár Bálint és Ginelli Zoltán

Viszonylag könnyen adná magát, hogy a Transzperiféria Mozgalom kiállítását a mostanában annyira felkapott dekolonizációs jelzővel lássuk el, de a kurátorok szándékosan kerülték ennek a fogalomnak a használatát.

Annak ellenére, hogy a kiállítás a dekolonizációs törekvések számos pontjával összhangban van: itt is az a cél, hogy ne azt a tudást mutassák be, amit eddig megszoktunk, és ami a globális centrum felől ered, hanem a saját tudásunk nyomába eredjünk. Ugyanakkor mára a dekolonizációs törekvések annyira áthatották a nyugati kulturális-művészeti színteret, hogy ez a törekvés gyakorlatilag egy centrum felől meghatározott módszerré vált. Ezzel szemben a Transzperiféria Mozgalom kurátorai elmondásuk szerint azt szeretnék, ha saját jogukon, saját hangjukkal tudnának reflektálni a kelet-európai helyzetükre. Mint mesélték, épp ezért gondolják komolyan a mozgalom megnevezést: a céljuk most az, hogy a régió kutatóival, művészeivel és kurátoraival összefogva, közösen dolgozzák fel ezt a kérdést, hogy végre saját tudásunk lehessen arról, hogy mi is történt Kelet-Európával a 20. században.

A kiállítás helyszíne, a Fészek Művészklub az egyik kiállítási epizódban is feltűnik. Mint Szakács mondja, a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években a Fészek Művészklub, Molnár Éva művészettörténésznek köszönhetően, számos fiatal, (neo)avantgárd, az aczéli kultúrpolitika által nem támogatott művésznek adott helyett. Így került sor 1982-ben a Fészek Művészklubban Galántai György által szervezett World Art Post: nemzetközi művészbélyeg kiállításra, amelynek az Artpool Művészetkutató Központ és László Zsuzsa által összeállított anyagával a Transzperiféria Mozgalom kiállításban is találkozhatunk.

A Transzperiféria Mozgalom a Fészek Művészklubban, az OFF-Biennále keretében május 30-ig látogatható hétfőtől péntekig 14 és 18 óra között, a jelenlegi szabályozás szerint oltási igazolvánnyal, és egyszerre 6 ember tartózkodhat a térben. A kiállítás finisszázsa május 29-én, szombaton lesz. A kiállításhoz kapcsolódik egy vetítés is, amit a Lónyai utcai OFF Nappaliban lehet megnézni.