A mianmari tábornokoknak elegük lett a „demokráciából”
2021 február 02., 21:45
Ölbe tett kézben csőre töltött fegyver
2021 februárjában a mianmari hadsereg főparancsnoka katonai puccsot hajtott végre, majd átvette az ország vezetését. Azóta több mint hétszáz tüntetőt öltek meg, és több mint 200 ezer ember menekült el az otthonából. Mindez a nemzetközi sajtó által dokumentálva, a világ szeme előtt történik. A nemzetközi közösség mégsem lép közbe. És ez már nem az első eset, hogy az ENSZ ölbe tett kézzel nézi végig, amint közösségének tagjai saját polgáraikat gyilkolják le.
1995-ben több mint nyolcezren haltak meg a srebenicai tömeggyilkosságban, azok után, hogy 1994 tavaszán, Ruandában 800 ezer ember esett áldozatául a tutszi kisebbség elleni népirtásnak. Míg a nemzeti szuverenitás megkérdőjelezhetetlensége évtizedeken át gátolta a humanitárius beavatkozások jogi mechanizmusának kialakítását, a mianmari incidensnél van egy jelentős különbség:
a nemzetközi közösség itt már nem az eszközök hiánya, hanem az eszközök hibái miatt nézi tétlenül emberek lemészárlását.
A védelmi felelősség protokollja
Ruanda és Srebrenica után mindenki számára világossá vált, hogy szükség van egy jogi mechanizmusra, ami lehetővé teszi a tömeges atrocitások megelőzését. Az első tárgyalások Kofi Annan, az ENSZ egykori főtitkárának millenniumi beszéde után kezdődtek, amiben elsőként kezdeményezte az emberi jogok előtérbe helyezését. 2005-ben az ENSZ bevezette a Responsibility to Protect (R2P) nevű védelmi felelősség protokollt.
Az R2P három pillérre épül, amik mind a nemzetközi közösség tagjainak kölcsönös felelősségét fogalmazzák meg:
- az Egyesült Nemzetek tagországai mind kötelesek megvédeni saját polgáraikat a tömeges atrocitásoktól,
- kötelesek egymást kapacitálni az első pillér betartására,
- a nemzetközi kollektívának pedig joga van a humanitárius beavatkozást végrehajtani az első két pillér figyelmen kívül hagyásának esetén.
A nagy reményekkel induló védelmi protokoll története aztán hamar kudarcba fulladt. Tulajdonképpen már az első adandó alkalommal, amikor az ENSZ úgy döntött, hogy az R2P-re hivatkozva hajt végre humanitárius beavatkozást.
2011-ben, az arab tavasz során felkelés tört ki Líbiában, Moammer Kadhafi diktatúrája ellen. Az ekkor 42 éve uralkodó autokrata elleni tiltakozások Bengázi városában kezdődtek, ahol Kadhafi katonái lőni kezdték a tömeget. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa döntött a beavatkozásról, azonban az akció után a határozat megszavazásánál tartózkodó Kína és Oroszország jelentős kritikát fogalmazott meg a BT döntéséről, „intervencionistának” bélyegezve a beavatkozást.
Líbia óta nemcsak Mianmarban, de számos más esetben is lett volna lehetőség az R2P alkalmazására. A szíriai polgárháborúban több mint 200 ezer civil vesztette életét, és történtek mészárlások Burundiban, Jemenben, Kenyában és Elefántcsontparton is. Az ENSZ mégsem cselekedett. Kína és Oroszország kritikája tönkretette a protokoll reputációját, ezzel újból a szuverenitás javára fordítva a humanitárius közbelépés - közbe nem lépés vitáját.
De mégis hogyan történt mindez? Mitől fél az ENSZ, és mi a baj a protokollal?
Az, hogy felelősség alól kitáncoló diktatúrák keresztbe tettek a védelmi mechanizmusnak, önmagában nem lett volna elég ahhoz, hogy a protokoll feledésbe merüljön.
Mint az ENSZ minden jogi procedúrája, az R2P magában hordoz strukturális problémákat, amik megnehezítik a beavatkozást. A nemzetközi közösségben pedig léteznek olyan ideológiai, politikai és rendszerszintű érdekellentétek, amik sokszor maguktól is megbénítják a döntéshozatalt.
Az első és egyben legfontosabb probléma az R2P túlzó katonai retorikája. Miközben a fő célnak a megelőzésnek kellene lennie, sokan rögtön a katonai beavatkozásra gondolnak az R2P-vel kapcsolatban, hiszen ennek lehetősége sokkal nagyobb erővel bír az egyébként is alkalmazható szankcióknál. Ez jelentős problémát okoz, hiszen egy esetleges beavatkozás vétója azt a látszatot keltheti, hogy az ENSZ elfogadja az emberi jogokat sértő ország tetteit, és nincsen szükség más retorzióra.
A katonai retorika túlzott hangsúlya leginkább az esetek egyenkénti elbírálását nehezíti meg. Egy katonai beavatkozásnál az ENSZ köteles felelősséget vállalni az akció közben elszenvedett veszteségekért. Itt jön képbe az örök dilemma: hogyan ítéljük meg egy katonai beavatkozás sikerét anélkül, hogy tudnánk, mi történt volna annak hiányában.
Logikus lenne, hogy csak akkor érdemes beavatkozni, amikor tudjuk, hogy a beavatkozás több ártatlan életet ment meg, mint amennyi áldozattal jár, de ezen számok előzetes kalkulációja szinte lehetetlen. Nem elég, hogy a potenciális civil áldozatok számát jóindulattal is csak becslésnek nevezhetjük, a vérontást megelőzni kívánó intervenció járulékos veszteségéről is csak találgatni lehet. Ebből az következik, hogy az ENSZ számára logikusabb a be nem avatkozást választani, mert így a szervezet csupán a védelmi felelősség protokoll megszegéséért, és nem közvetlen vérontásért lesz felelős.
2011 elején, Bengázi ostromának kezdetekor a Biztonsági Tanács (BT) először szembesült az R2P nehézségeivel, és a döntésüket alátámasztható módszertan teljes hiányával. Mivel a beiktatása óta ez volt az első lehetőség az R2P használatára, jelentős nemzetközi nyomás nehezedett a tanácsra, hogy megszavazzák a katonai beavatkozását.
Kadhafi katonái körbezárták a várost, ezért a demonstrálók repüléstilalmi övezet kialakítására kérték az ENSZ-t. A BT-nek viszont szüksége volt egy világos indokra. Kadhafi pedig elkövetett egy végzetes hibát, amivel aláírta saját bukását. Az ezredes üldözőbe vette a menekülő demonstrálók csapatait, miközben a médiájában csótányként hivatkozott a tüntetőkre. Ironikus módon nem az eddigre már lemészárolt ezrek, hanem ez az üzenet katalizálta az ENSZ beavatkozását, mert a BT tagjait a ruandai népirtásra emlékeztette a csótányozás. Az ottani tömeggyilkosságokat parancsba adó hutu vezetők is így nevezték a tutszikat.
Az ENSZ-nek nem volt jó választási lehetősége. Ha nem tesznek semmit, azzal csak hozzák a szokásos formájukat. Ha szankciók mellett döntenek, az egész nemzetközi közösség számon kéri a 2005-ben tett ígéretet a védelmi felelősségről. A katonai beavatkozás ugyanakkor abban a pillanatban valóban eredményes volt, hosszabb távon viszont megbénította az R2P alkalmazását.
Ütköznek az érdekek
A második jelentős strukturális probléma, hogy ugyan minden katonai beavatkozásnál az ártatlan civilek megmentése a fő cél, de az ENSZ BT tagjainak számára legalább ilyen fontosak saját országaik politikai érdekei.
Erre tökéletes példa a szíriai polgárháború. Az ENSZ a háború kezdetétől fogva sürgette a katonai beavatkozást, az Emberi Jogi Tanács 35 alkalommal ítélte el az emberi jogok megsértését az R2P doktrínára hivatkozva. Ennek ellenére Oroszország 16-szor, Kína pedig 10-szer vétózta meg a humanitárius beavatkozás lehetőségét.
Miközben az orosz vezetés gyakran érvelt azzal, hogy az R2P-t liberális ideológiától vezérelve szelektíven alkalmazzák, 2015-ben éppen Oroszország indított katonai beavatkozást a Bassár el-Aszad diktatúrájával szemben küzdő csapatok ellen. Legkésőbb ezen a ponton már mindenki számára tisztává vált, hogy Oroszország az érdekei miatt nem támogatta a beavatkozást.
Vlagyimir Putyin számára előnytelen lett volna a szíriai rezsim bukása: Oroszország és Szíria a nyolcvanas évektől jó kapcsolatot ápolt, a kétezres évek elejétől Szíria volt az oroszok egyetlen közeli szövetségese a Közel-Keleten. Itt található Oroszország egyetlen haditengerészeti központja, amely a Földközi-tengerre nyílik. És még gazdasági előnyük is származott a fegyvereladásokból.
És mi lesz utána?
Az R2P legbonyolultabb problémája, hogy mi következik a beavatkozás után a feldúlt államban. Az R2P doktrína elsősorban a civil lakosság védelmét kívánja szolgálni, a protokoll nem nyújt semmilyen megoldást a beavatkozás utáni állapotra, vagy az éppen felboruló politikai rend visszaállítására. Ez a módszertani hiány végigkísérte a humanitárius beavatkozások történetét.
Afganisztán és Irak példája jól mutatják, hogy a katonai beavatkozás közel sem egyenlő a politikai rend kialakításával, pláne nem a béke fenntartásával. Ezek az elrettentő példák jelentős szerepet játszottak az R2P megalkotása közben is. A közbelépést támogatók azonban azzal érveltek, hogy a fent említett esetekben a NATO és Amerika a nemzetközi közösség keretein kívül cselekedett, ezzel valóban sértve az országok jogi függetlenségét. Így szerintük indokolt a beavatkozás után fennmaradt politikai ellentét.
A R2P alkalmazásával ezzel szemben az ENSZ tagjai felelősséget vállalnak a belpolitikai feszültségek erőszakmentes kezelésére, és elfogadják azt a tényt, hogy szuverenitásuk ezen doktrína betartásától függ. Ez azért fontos, mert az R2P égisze alatt végrehajtott katonai beavatkozások után fennmaradó káoszért nem csupán az ENSZ, hanem az adott ország is felel, aki nem tartotta be a protokoll első két pillérét.
A felelősség áthárítása azonban nem oldja meg a problémát, és főleg nem menti meg azokat az civileket, akik veszélybe kerülnek a beavatkozás utáni helyzetben.
Mi lesz így Mianmarral?
Mivel az R2P az ENSZ egyetlen legális eszköze, azt nem várhatjuk, hogy valaki majd varázslatos módon visszaálltja a katonai puccs előtti mianmari helyzetet. Sem a keleti és nyugati nagyhatalmak közötti egyre ellenségesebb hangulat, sem Líbia és Szíria esete miatt nem fest biztatóan az R2P jövője.
A Mianmar témájában kutató Gareth Evans, a protokoll akadémiai intézményének vezetője négy javaslatot fogalmazott meg áprilisi beszédében:
- a környező országok diplomáciai elhatárolódását,
- azonnali fegyverembargó bevezetését,
- Mianmar büntetését célzott gazdasági szankciókkal,
- és a nemzetközi jogi eljárások kezdeményezését, amelyek lehetővé tennék a puccs elkövetőinek letartóztatását.
A professzor Kína és Oroszország vétója mellett nem lát esélyt a katonai beavatkozás megszavazására.
A cikkhez felhasználtuk többek között a téma legelismertebb kutatója, Alex Bellamy elemzéseit. Írta: Lénárd Lili