„Az egész rendszer, mint minden jogállamban, az Országgyűlés erre kijelölt bizottságának, a nemzetbiztonsági bizottságnak az ellenőrzése alatt zajlik.”

Ezt mondta Varga Judit igazságügyi miniszter a nemzetbiztonság magyarországi működéséről a Pegasus-botrány kirobbanásának másnapján. A nyilatkozatnak ez a része nem keltett igazán nagy feltűnést, pedig sokkal több derül ki belőle, mint a kormányzati káoszkommunikációból.

Mint minden jogállamban?

A magyar kormány tagjai az uniós vitákban közönségszórakoztató elméleti bonyodalmakba keveredtek akörül, hogy mit jelent valójában a jogállam. Egy lehallgatási-megfigyelési ügy kellett ahhoz, hogy Varga Judit alkosson egy részleges definíciót, de a pillanat hevében sikerült úgy meghatározni a fogalmat,

ami alapján világos, hogy Magyarország pont nem jogállam.

Elméletben az igazságügyi miniszternek teljesen igaza van a nemzetbiztonsági szolgálatok jogállami működéséről. Valóban igaz, hogy minden országnak van titkosszolgálata, és ezek a szolgálatok mindenhol titkos eszközöket használnak. Egy demokratikus jogállamban pedig az ilyen eszközök használatának valóban vannak korlátai, a szolgálatok felett pedig van demokratikus ellenőrzés. Ha kitör például egy lehallgatási ügy, akkor az emberek számíthatnak arra, hogy el lesznek számoltatva azok, akik belemásztak az életükbe. Innen tudhatják, hogy polgárai, nem pedig alattvalói az államnak.

A Varga-tételből viszont kellemetlen következtetéseket lehet levonni az olyan országokkal kapcsolatban, ahol érdemben nincs ilyen típusú ellenőrzés, mert a kormánypárti többség évek óta következetesen lehetetleníti el a nemzetbiztonsági bizottság működését a nekik nem tetsző ügyekben. Ahol így már nem is jelent igazán nagy meglepetést, hogy a Pegasus-ügyben sem sikerül meghallgatni a belügyminisztert a bizottság előtt.

A végén jött a csattanó

A napi hírekben a bizottsági munka szabotálása általában bosszantó pofátlanságként jelent meg, és a legtöbbekben az maradt meg, hogy Németh Szilárd vicces fejet vágott az egyik alkalommal.

De ezek nem egyszerű bosszantó pofátlanságok voltak, hanem a demokratikus ellenőrzés felszámolása a titkosszolgálatok felett.

Annak az intézménynek a lebontása, ami még Varga Judit szerint is világosan elválasztja a jogállamot a nem jogállamtól.

A miniszteréhez hasonló következtetésre jutott hétvégi cikkében Széky János, az Élet és irodalom rovatvezetője. „Ahol a titkosszolgálatoknak nincs valódi parlamenti ellenőrzése, és ahol a végrehajtó hatalom alá tartozó titkosszolgálatok automatikusan megkapják a felhatalmazást a titkos adatgyűjtésre, s ahol még azt sem lehet tudni, hogy a titkos adatgyűjtést milyen hatóság és kinek a megbízásából végzi, ott a hatalom osztatlan, ott nincsenek fékek és ellensúlyok. Azaz nincs demokrácia” - írta. Arról pedig, hogy kiépült a tökéletesen jogszerű totális megfigyelőállam, Szily László írt a 444-en.

Két út a bizottsági ellenzékiek előtt

A nemzetbiztonsági bizottság ellenzéki tagjai (a jobbikos Stummer János, az MSZP-s Molnár Zsolt és az LMP-s Ungár Péter) előtt két lehetőség áll.

Az egyik, hogy azt mondják, ebből a szétroncsolt, széttrolkodott, leépített és kiüresített intézménynek a lehetőségeiből is kell hozni a maximumot. A bizottsági tagsággal járó külön jogosítványaikkal élve hozzájutni a lehető legtöbb információhoz, az őszi rendes bizottsági ülésen pedig, amikor a szolgálatok vezetőinek mindenképp meg kell jelenniük, megpróbálni érdemi válaszokat szerezni. Újabb vizsgálatokat kezdeményezni, és az államtitkok megsértése nélkül érzékeltetni a közvéleménnyel, hogy mit tudtak meg. E megoldás mellett az lehet az érv, hogy amíg bármilyen szinten léteznek ezek az intézmények, addig használni kell őket, mert lehet, hogy a demokratikus lecsúszás következő állomásán már ekkora tér sem lesz.

A másik út, ha egy kellően erős gesztussal jelzik, hogy ennek a színjátéknak a továbbiakban nincs értelme, és ha egyszer Magyarországon nincs érdemi demokratikus ellenőrzés a titkosszolgálatok felett, akkor ne is játsszuk el, hogy van. Hasonló volt a logika az indexes újságírók tavalyi felmondása és az SZFE-s egyetemfoglalás mögött: ha egyszer a hatalom kényszerhelyzetbe hoz, akkor inkább érdemes látványosan megmutatni a valóságot, mint engedelmesen tűrni az alárendelt szerepet.

Hasonló dilemmái persze nemcsak ennek a három politikusnak, hanem általában az ellenzéki erőknek is lehetnek. Tágabb értelemben pedig mindenkinek, aki nem alattvalóként tervez élni.