Egy vidéki nagyváros háziorvosa nem tudja a betegeit beutalni szakrendelésre a helyi kórházba, mert papíron ugyan van ellátás, de valójában vagy nincs orvos, vagy több hónapja szabadságon van. A területi ellátási kötelezettség miatt nem küldheti máshova a betegeit, ezért nem marad más hátra, mint a kiskapuk keresése vagy a várakozás, ami egy beteg életébe is kerülhet.

A háziorvos elmondása szerint az elmúlt néhány hónapban három olyan eset is volt, amikor nem tudta a rákos betegeit hova beutalni, mert nem volt kompetens orvos az illetékes szakrendelésen:

„A helyi kórházban egyetlen nyugdíjas főorvosnő rendel a bőrgyógyászaton, akinek rengeteg szabadsága van. Tavaly nyáron már elhunyt egy idős betegem bőrtumorban, illetve annak súlyos áttéteiben. Júniusban kapott sürgős bőrgyógyászat beutalót, szeptemberben látta bőrgyógyász. Már nem volt műthető.”

Egy másik betegnek hónapokig tartó várakozás után sikerült bejutnia ugyanerre a rendelésre, az egyetlen bőrgyógyász két hónapig szabadságon volt.

Másik város kórháza a területi ellátási kötelezettség miatt nem fogadhatja a betegeket, a sebész pedig addig nem műtheti meg őket, amíg nincs bőrgyógyászati szakvélemény.

Így viszont nem marad más, minthogy „az egyetlen bőrgyógyász doktornő szabadsága alatt a rosszindulatú bőrdaganatos betegek vagy várnak, vagy szereznek lakcímet olyan helyen, ahol nem csak papíron létezik az ellátás, vagy a magánellátáson és magánkapcsolataikon keresztül találnak kiskaput.”Szintén néhány hónapja történt, hogy az említett háziorvos egyik vesetumoros betegét, akit a helyi kórház urológiáján – kompetencia hiányában – nem tudtak megműteni, mindenféle trükkökkel sikerült másik kórházba bejuttatni. Az a bizonyos másik kórház nem fogadhatta volna, mert területen kívül volt, de ennek a kórháznak az urológusa valahogy elintézte, hogy megműtsék.

„Fiatal nőbetegem keresett meg azzal, hogy rosszindulatú nőgyógyászati daganatát eltávolították, és az orvosai úgy döntöttek, hogy állapotfelmérő vizsgálatok szükségesek. Időközben azonban a kórházban megszűnt a közfinanszírozott nőgyógyászati ellátás. Osztály van, de szakrendelés nincs, csak szülészet. Az osztályvezető főorvos jelezte neki, hogy szakrendelés hiányában a szükséges vizsgálatokat csak nála, magánellátásban lehet elvégezni” – mondja a háziorvos.

Végül ebben az esetben is sikerült kiskaput találni, és onkológián elvégeztetni a szükséges vizsgálatokat.

A háziorvos úgy látja, sokat segítene, ha az Emberi Erőforrások Minisztere feloldaná a területi ellátási kötelezettséget, és akkor tudnának beutalni olyan helyekre betegeket, ahol tényleg van ellátás. Erre egyébként idén tavasszal is volt példa, amikor olyan nagy volt a pest megyei kórházak belgyógyászati leterheltsége, hogy az országos tisztifőorvos feloldotta az ellátási kötelezettséget, és a pesti betegeket akár Ceglédre is lehetett küldeni.

A háziorvos szerint az orvosok és a szakellátás hiánya abból fakad, hogy az egészségügyi szolgálati jogviszonyról szóló törvény bevezetése után az orvosok inkább a szabad piacot, a magánegészségügyet választották, minthogy vállalják az átvezényelhetőséget és az éves szabadságuk megritkítását.

Kezd összeomlani a rendszer

Szintén ezen a véleményen van Lantos Gabriella egészségügyi közgazdász is.

„Ez az, amikor elkezd összeomlani az egészségügyi ellátás. A háziorvosok már tisztában vannak vele, hogy nem léteznek többé ugyanazok a betegutak, mint eddig, a kormány viszont úgy tesz, mintha lenne ellátás, pedig valójában nincs.”

Ugyanakkor Lantos szerint a területi ellátási kötelezettség teljes feloldása nem feltétlen jó megoldás. Csak káoszt szülne, ha mehetne mindenki összevissza, és akkor végképp követhetetlen lenne, hogy kit, hol látnak el. Szerinte az Országos Kórházi Főigazgatóság (OKFŐ) feladata, hogy az ilyen esetekben megtalálja a szükséges betegutakat, még akkor is, ha három megyével odébb kell küldeni a beteget.

„Ez persze egy idő után szintén átláthatatlan lenne, ezért létre kellene hozni egy központi betegirányító online rendszert, ami még csak nem is kerülne milliárdokba, csupán 1-200 millióba.”Sinkó Eszter egészségügyi közgazdász Lantos Gabriellához hasonlóan úgy véli, hogy az OKFŐ-nek kell lépnie, ehhez pedig többek között erős betegút-menedzsmentre lenne szükség, a valódi helyzetet tükröző ellátási térképpel.

Első lépésként meg kell határozni, mennyi idő alatt kell egy betegnek ellátáshoz jutnia, ami a rákos és a szív-érrendszeri megbetegedéseknél nyilvánvalóan kevesebb, mint más betegségeknél.

„Különösen a rákbetegeknél nem mindegy, hogy milyen hamar jutnak ellátáshoz. Most elképesztő, hogy mennyit kell tennie egy betegnek ahhoz, hogy ellátáshoz jusson”– magyarázza Sinkó, aki szerint világosan látszik a statisztikákból, hogy az egyik faktor, amiért olyan sokan halnak meg rákban Magyarországon az, hogy nem jutnak időben ellátáshoz, illetve a rendszer nem képes az ellátást folyamatként kezelni, annak elemei nem épülnek egymásra. Ezért a második lépcsőfoknak az ellátási protokollok megalkotásának kell lennie.

Az ellátási időablak és az ellátási protokollok meghatározása után az OKFŐ feladata lenne, hogy felmérje, hol nem működik a szolgáltatás, és a protokollok egy-egy szakaszához szolgáltatót találjon. Akár úgy, hogy a megyei kórházból rendel ki orvosokat tömbösített, tehát csak bizonyos napokon elérhető szakrendelésre, vagy hogy megszervezi a betegek átjutását olyan városba, ahol elérhető a szakrendelés.

Sinkó Eszter szerint sajnos a fent leírt eset nem egy egyedi jelenség, a humán erőforrások hiányát viszont nem lehet egyik napról a másikra megoldani.

„A kormány most sok pénzt, nagyjából 400 milliárdot rakott az egészségügybe a béremelések címén, de az látszik, hogy nem csitult a hiány, ami a kormánynak, a kórházaknak és persze a betegeknek is nagyon frusztráló” – mondja Sinkó.

Rékassy Balázs orvos, egészségügyi szakközgazdász is hasonló megoldásban gondolkodik, szerinte létre kell hozni a valós adatokon alapuló, élő orvosregisztert, mert jelenleg nem lehet tudni, hogy egy orvos hol rendel valójában.

Rékassy szerint az egyik alapvető probléma, hogy az egészségügyi szolgálati jogviszonyról szóló törvénnyel az orvosok motiváltsága is elveszett. Több olyan szakterület is van, ahol már eleve kevés volt az orvos, de most a hiány tovább nőtt azzal, hogy az orvosok inkább elmentek a magánellátásba, ahol többet tudnak keresni, jobb szervezettséget, kisebb felelősséget tapasztalnak, és nem kell bonyolult, nehéz esetekkel foglalkozniuk.

Tipikusan ilyen terület a szülészet-nőgyógyászat és az ortopédia, ezért ezeken a szakterületeken a közfinanszírozott egészségügyben jó hosszú várólisták alakulnak ki. Más területeken, ahol nem volt akkora hálapénz, vagy nincs fizetőképes kereslet a magánellátásra, mint például a neurológián vagy a belgyógyászaton, jobban megérte maradni az állami rendszerben, ott inkább visszaáramlás figyelhető meg.

Szintén probléma, hogy a kórházakban teljesítményfinanszírozásról átálltak bázisfinanszírozásra, ami azt jelenti, hogy eddig a kórház és az orvosok érdeke volt, hogy minél több műtétet végezzenek, hiszen azután kapták a finanszírozást, most azonban kevesebb műtét után is ugyanannyi pénz jár. Ezért most már senkinek nem éri meg többet műteni, a várólisták viszont egyre csak nőnek. Rékassy azt is hozzáteszi, hogy ősztől elvileg visszaállnak teljesítményfinanszírozásra, így valamennyivel javulni fog a helyzet az intézmények szintjén, de az egyéni motiváció továbbra is hiányzik.

A szakember azt mondja, hogy bár az orvosbéremelés egy jó kezdő lépcsőfok volt a probléma orvoslására, hiba volt ennyire egységesen emelni a béreket, és nem figyelembe venni az ügyeleti díjakat és egyéb szakmánként változó jellemezőket (pl. stresszfaktor, terheltség, stb.), mert ez csak bérfeszültséget szült, nem is beszélve az egészségügyi szakdolgozók szintjén jelentkező bér- és ezáltal HR-problémákról. Szerinte differenciált béremelésre lenne szükség, hogy mindenki elismerve érezhesse a munkáját, és vonzó legyen a közfinanszírozott ellátásban dolgozni. Szerinte ez az, ami valójában hozzájárul a lakosság széles köreinek egészségi állapotának javításához.