Ezt minden magyar katolikusnak el kellene olvasnia

2021 október 19., kedd 8:51
38

„A szexuális bántalmazási válság nem marginális. Hasonló szerepet játszik, mint a középkorban a reformációt felgyorsító búcsúcédulás botrányok. Ami eleinte marginális jelenségnek tűnt, sokkal mélyebb problémát tár fel. Az egész rendszer beteg: az egyház és a politikai hatalom kapcsolatai, valamint a papság és a laikusok viszonya.”

Ez egyetlen bekezdés Tomáš Halík hosszú előadásából, amely a Vatikán és a lengyel püspöki kar közös gyerekvédelmi konferenciáján hangzott el Varsóban, és amely a közép- és kelet-európai katolicizmus közelmúltját és jövőbeli esélyeit értékeli.

A cseh pap a kommunizmusban a földalatti egyház fontos tagja volt, Tomášek bíboros bizalmasa, akit csak titokban tudtak felszentelni, és egy beszéde miatt az állását is elvesztette. Pszichoterapeutaként dolgozott, ezt később már mint egyházi missziót folytatta, főleg függőségben élők között. A rendszerváltás után Václav Havel tanácsadója lett, majd a cseh püspöki konferencia főtitkára. Régi ismerőse, II. János Pál vatikáni tanácsadónak nevezte ki. A Károly Egyetem vallásszociológiai professzora, a Cseh Keresztény Akadémia elnöke, az oxfordi egyetem tiszteletbeli doktora, a vallások és kultúrák közti párbeszéd hirdetője és gyakorlója. Könyveit 19 nyelvre fordították le, A gyóntató éjszakája magyarul is olvasható.

A dalai láma és Halík utóbbi templomában, a prágai Szent Salvatorban 2006-ban Fotó: MICHAL CIZEK/AFP

A varsói konferencia tele volt magas rangú előadókkal, mégis, amikor magyar résztvevőkkel, egyházi vezetőkkel és szakértőkkel beszélgettem, mindenki ezt a felszólalást emelte ki, ebből idézett, a Tablet katolikus magazin is ezt közölte, és a magyar szerzetesrendek honlapja se véletlenül fordította le gyorsan az egészet.

Aki ismeri ezt a kultúrát, beszéli az egyházi nyelvet, annak tényleg ajánlom, olvassa végig az előadást itt.

Az alábbi összefoglalóban szabadon használom ezt a fordítást (Biró Szilveszter munkája), vonok néhány magyar párhuzamot, és még csak ezek után érünk el az igazán kényes kérdésekig, amelyek túlmutatnak a gyerekmolesztálások ügyén.

Visszaélés, képmutatás

Halík a kötelező körökkel kezdi, bár mint arra később maga is kitér, ez sok egyházi vezetőnél még mindig nem evidencia:

  • A bántalmazások áldozatainak aggodalmunk középpontjában kell állniuk.
  • Meg kell adnunk nekik minden jogi, pszichológiai és lelki támogatást, amire szükségük van.
  • A bűnösöket meg kell büntetni, és segíteni kell nekik a bűnbánat és a gyógyulás útján.
  • Gyakorlati intézkedéseket kell hozni annak érdekében, hogy a jövőben minimalizáljuk a gyermekek és a kiszolgáltatott felnőttek bántalmazásának kockázatát.

De ez csak a kezdet.

„XVI. Benedek és Ferenc pápa is a helyes utat mutatta: meg kell kérdeznünk, hogy mi történt egyházunkkal, mi történt hitünkkel, ami lehetővé tette, hogy ilyesmi megtörténjen. A világ számos helyén az egyház inkább »politikai gépezetté« vált, mint hitközséggé, ahogy Benedek megfigyelte. Az egyháznak meg kell szabadulnia a klerikalizmus betegségétől, mert a bántalmazás esetei mindenekelőtt a hatalommal és a tekintéllyel való visszaélések az egyházban, amint azt Ferenc pápa megismétli. Ez nem csak egyének kérdése; az egész rendszer veszélyes betegsége.”

Ezután jön egy felsorolás, ami mintha válogatás lenne a magyar egyházi vezetők és a hazai katolikus nyilvánosság bevett hárításaiból:

„A bántalmazás problémájának minimalizálása, például azt állítani, hogy a probléma az egyházon kívül még nagyobb, vagy azt állítani, hogy a probléma csak néhány helyi egyházat érint, lelki vakságot, képmutatást és gőgöt mutat”

- mondja Halík, aki szerint a posztkommunista világban gyakoriak ezek az attitűdök. „Radikálisan el kell utasítanunk az ördögi kísértést, hogy azt állítsuk, a szexuális, pszichológiai és lelki bántalmazás problémái a »korrupt Nyugat« betegségei. Más szemében a szálkát keresni lehetetlenné teszi a súlyos jelenségek reális észlelését és hatékony kezelését.”

A tökéletes illusztráció

A cseh pap beszédében nem említ neveket, és nem is feltételezem, hogy ismeri a Magyar Katolikus Püspöki Kar (MKPK) elnökének két éve tett nyilatkozatait. A hasonlóságok pont azt mutatják meg, hogy Veres András elhíresült mondatai legfeljebb kiemelkednek a mezőnyből, de nem egyedülállók a régióban.

Veres András, a Győri Egyházmegye püspöke és egy rakás fideszes politikus "megtekintik az új épületrésszel bővült Szent Imre Római Katolikus Általános Iskola és Óvoda egyik játszótermét" Fotó: Krizsán Csaba/MTI/MTVA

Többször emlegettük mi is ezeket az interjúkat, amelyeket Veres a vatikáni gyerekvédelmi konferenciáról hazatérve adott. Méghozzá azért, mert az elmúlt két évben sem maga Veres, sem a püspöki kar, sem más püspök nem vonta vissza, javította ki vagy gondolta tovább ezeket, így továbbra is érvényes iránymutatások híveknek és papoknak, az elnök-püspök tekintélyével megtámogatva.

Olyan gondolatokról van szó, mint hogy

  • „a kiskorúak zaklatása és szexuális molesztálása legkevésbé egyházi ügy”;
  • „nagyon kevés egyházzal, egyházi intézménnyel kapcsolatos esetet lehet világszinten is találni”;
  • „nálunk valószínűleg kevesebb visszaélés történt, mint más országokban”;
  • kevesebb, mint a „liberális” Nyugaton;
  • mert „a magyar ember és a magyar kultúra gyerek- és családbarát, ami akadályozza az ilyen irányú bűnelkövetést.”

Mártírok nem molesztálnak

De honnan jönnek ezek a mondatok, amelyeket Halík a térség jellemző, ha nem is egyeduralkodó hozzáállásaként ábrázol?

„Számos oka van annak, hogy a posztkommunista országokban az a tendencia, hogy tagadják a papi bántalmazás problémáját. Igaz, hogy a kommunista uralom alatt álló sok országban a papoknak kevesebb lehetősége volt kiskorúak bántalmazására, mert a szabad világgal ellentétben szinte nem léteztek olyan egyházi intézmények, amelyek a gyermekek és az ifjúság gondozására szolgáltak. A totalitárius rendszerek, mind a náci, mind a kommunista, gyakran próbálták hiteltelenné tenni az egyházat és bizonyos papokat azzal, hogy hamisan vádolták őket szexuális bántalmazással. (Talán ez az oka annak, hogy II. János Pál pápa sokáig nem hitt a papokat érintő vádak nagy részének.) Ma, hogy hozzáférésünk van a titkosrendőrség levéltáraihoz, azt láthatjuk, hogy a kommunista rendszerek tisztában voltak a bántalmazással és a papok életének egyéb sötét vonatkozásaival, például az alkoholizmussal vagy a korrupcióval; gyakran megzsarolták ezeket a papokat, és néhányan besúgók lettek.”

„Amikor az állam üldözte az egyházat, erősödött a belső összetartás és szolidaritás. Ennek a másik oldala viszont az volt, hogy az egyház nem akarta látni a sötét árnyakat saját soraiban.”

Halík a Templeton-díj átadásán 2014-ben: az első kitüntetett Teréz anya volt, a legutóbbi Jane Goodall Fotó: CARL COURT/AFP

Halík keményen fogalmaz:

„A kommunizmus bukása után néhány keresztény nem tudott élni ellenség nélkül.”

Szerinte a „korrupt liberális Nyugat” vált a régi ellenség ideális helyettesítőjévé. „A katolikusok, akiket egykor a kommunisták üldöztek, most elkezdték használni a tudatalattijukban a kommunista propaganda agymosása után ott ragadt Nyugat-ellenes retorikát.” Míg a kiválasztottság érzése, a szenvedő Messiás és a szenvedő nép képe segített az egyházaknak az üldöztetés idején fennmaradni, „a kommunizmus bukása után, amikor az üldöztetés és az elszigeteltség szomorú következményei nyilvánvalóvá váltak, ezek az énképek kompenzációvá váltak a Nyugattal szemben érzett kisebbrendűségi komplexusért.”

Ennek az ideológiának, így Halík, szüksége van a „korrupt Nyugat” képére, a materializmus és a liberalizmus világára, hogy szembeállítsa a „Szent Kelettel”, a hősies, üldözött egyházzal. „Az egyház valósága, amely maga is szenvedést okoz, nem illik a szenvedő mártírok egyházának képébe. De az igazság ritkán fekete-fehér.”

Megkésett reformok

„A katolikus egyház jelene erősen hasonlít a reformáció előtti helyzetre. Mélyreható reformra van szükség. Ha ezt az intézményi változásokra korlátozzuk, a reform felületes marad, és szakadáshoz vezethet” - mondja Halík, aki szerint „nemcsak a szerkezet, hanem a mentalitás, az egyházon belüli kapcsolatok kultúrájának megváltoztatására van szükség.”

Új bíborosok avatása 2015-ben Fotó: -/AFP

Itt eltávolodik a visszaélések témájától, és arra mutat rá, hogy a múltban számos reform történt az egyházban, csak tragikus késéssel:

  • A 19. században az egyház elvesztette a munkásosztályt.
  • A 20. század elején szellemi önkasztrációt követett el az úgynevezett „modernizmus” elleni küzdelemben, amely az értelmiség nagy részének elvesztéséhez vezetett.
  • A 60-as években elvesztette a fiatalabb generáció nagy részét, és
  • most – a nők méltóságának új önismeretének korszakában – nőket veszít.
  • A II. Vatikáni Zsinat azon törekvése, hogy megbékéljen a modern világgal, túl későn jött.

A szexualitás megszállottjai

Az egyház erkölcsi pánikkal reagált a hatvanas évek szexuális forradalmára, fejtegeti a cseh pap, aki szerint a szexuális erkölcs hangsúlyozása vált az igehirdetés meghatározó témájává, és szakadék nyílt meg az egyházi tanítás és sok katolikus, köztük a papok élete között.

„Az Egyház egyetlen témát sem tárgyalt olyan gyakran, mint a szexet.”

„A hatodik parancsolat gyakran az első volt a prédikációkban. Ferenc pápának volt bátorsága ezt a megfelelő nevén nevezni: neurotikus megszállottság” – mondja Halík, és itt csatol vissza a gyerekbántalmazáshoz. „Az egyházon belüli és kívüli reakció ezekre az erkölcsi prédikációkra természetesen a dühös, felháborodott »Nézz magadba!« volt. Az egyház későn – talán túl későn – kezdte kezelni ezt a képmutatást és botrányt soraiban, gyakran csak válaszul a bántalmazás és a világi média leplezésére.”

Homoszexualitás és papképzés

„Aggódom amiatt, hogy sok szeminárium (különösen a posztkommunista országokban) nem biztosítja a papság jelöltjei számára a lelki és pszichológiai felkészültséget a cölibátusra. Ennek magában kell foglalnia a homoszexualitás őszinte vitáját, beleértve sok pap homoszexuális irányultságát is. Egyes papok a kivetítés mechanizmusán keresztül birkóznak meg szexualitásukkal: a papság homoszexualitása ellen a legharciasabb hangok gyakran a homoszexuális irányultságú papok” - tesz újabb erős állítást a Benedek pápa által pápai prelátusnak kinevezett Halík. Ez egyébként A Vatikán kínos titkai című botránykönyv egyik alaptétele is, de Európának ezen a felén egyházi elöljárótól nem sokszor hallhattuk.

„Az egyház megfizette az árát, amiért túl sokáig ellenállt a kozmológia, az evolúcióelmélet, valamint az irodalmi és történelmi kritika meglátásainak a biblia-magyarázatban; nem ismételheti meg ezeket a hibákat azzal, hogy figyelmen kívül hagyja a neurofiziológia meglátásait a homoszexualitás megközelítésében és a kulturális antropológiát a családi élet fejlődésének megértésében” - folytatja előadását a pap.

Új korszak

„A mi időnk nem csupán a változás kora, hanem korszakváltás” – idézi Ferenc pápát Halík. „A vallás és az egyház szerepe a társadalmakban és kultúrákban gyökeresen megváltozik. A szekularizáció nem a vallás végét, hanem annak átalakulását hozta. A globalizáció folyamata ellenállásba ütközik: a populizmus, a nacionalizmus és a fundamentalizmus növekszik. Világunk egyre inkább összekapcsolódik és ugyanakkor új módon megosztott. A globális keresztény közösség is egyre megosztottabb – ma azonban a legnagyobb különbség nem az egyházak között, hanem azokon belül van. A koronavírus-járvány idején a bezárt és üres templomokat prófétai figyelmeztető jelnek tekintettem: ez hamarosan az egyház alapállapota lehet, ha nem megy át mélyreható reformon.”

Fotó: ZOLTAN BALOGH/AFP

Egy másik helyen pedig azt írja: „Az egyházak elvesztették vallásmonopóliumukat. A szekularizáció nem pusztította el a vallást, hanem átalakította azt. Az egyház fő versenytársa ma nem a világi humanizmus, hanem a vallás és a spiritualitás új formái, amelyek emancipálódtak. Az egyház nehezen találja meg helyét egy radikálisan pluralista világban. A kommunista múltú egyházak pedig különösen nehezen tudnak tájékozódni.”

Három kiút

A bántalmazási válság csak egy aspektusa a papság intézményes válságának, az egyház és a hit válságának, amelyet csak a társadalomban betöltött szerepük új megértésével lehet leküzdeni Halík szerint. Azt nem tudom, mennyire pontosak a diagnózisai, de az biztos, hogy meglehetősen konkrétak és magyar füllel szokatlanul önkritikusak. A jövőre vonatkozó javaslatai homályosabbak. Három egyházmodellt vázol fel, amelyeket az itt ismertetett előadásánál alaposabban mutatott be egy magyar katolikus gondolkodóknak szóló tavalyi üzenetében, onnan idézem:

  • Az egyház zarándokok közössége – a communio viatorum, a történelemben vándorló egyház. Ez a II. Vatikáni Zsinat egyháztani modellje, ezt kellene tovább fejlesztenünk, kiemelve, hogy az egyház dinamikus esemény.
  • Az egyház iskola, a keresztény bölcsesség iskolája. Úgy vélem, sokat meríthetünk a középkori egyetem modelljéből és eszményéből, mely szerint viták és eszmecserék révén kell keresnünk az igazságot. Plébániáinknak, kolostorainknak, egyházi mozgalmainknak a keresztény bölcsesség iskoláinak kell lenniük. Össze kell kapcsolnunk a teológiai gondolkodást a szemlélődő beállítottsággal.
  • Az egyház tábori kórház. Ferenc pápa úgy véli, hogy az egyház nem maradhat meg előkelő elszigeteltségben, hanem ott kell jelen lennie, ahol az emberek sebzettek, szenvednek, és segítségre szorulnak. Ki kellene bontanunk a vallásnak ezt a terápiás erejét. Az egyház jövőjének termékeny modelljét állítja elénk a kórházlelkészek, a börtönlelkészek és a tábori lelkészek munkája. Ők nemcsak a hívők, hanem minden ember számára rendelkezésre állnak.

Fogtam a kezüket, amikor sírtak

Félelem és pánik nélkül kell szembenéznünk ezzel a válsággal, bízva a történelem Urában. A megoldás nyugodt és alapos lelki elemzést, lelki belátást feltételez – mondta már a varsói előadásában Halík, amelynek végét egyben idézem, mert itt áll össze minden.

„43 éves papi szolgálatom során több tízezer gyónást hallottam. Sok éven át a bűnbánat szentsége mellett felajánlottam a »lelki tanácsadást«, amely hosszabb és mélyebb, mint amit a gyónás szokásos formája megenged. Ilyen beszélgetéseken gyakran részt vesznek a megkereszteletlen »szellemi keresők« is. Kiterjesztettem a szolgálatban dolgozó munkatársaim csapatát, hogy teológiára és pszichoterápiára képzett laikusokat is felvegyek. Meggyőződésem, hogy a »lelki kísérés« lesz az egyház legfontosabb lelkipásztori feladata a következő korokban.

Ez az a szolgálat, amelyben én magam a legtöbbet tanultam, amelyben a teológiám és a spiritualitásom, a hitem és az egyház megértésének bizonyos átalakulása történt meg. Amikor püspököm, a prágai érsek határozottan megtagadta, hogy beszéljen a papok szexuális zaklatásának áldozataival (beleértve a kolostor tagjait is, amelynek akkoriban elöljárója volt), és a rendőrségre irányította őket, én késő éjszakába nyúló beszélgetéseket folytattam sokukkal. Utána gyakran azt tapasztaltam, hogy reggelig nem tudok aludni. Sokkal többet nem tudtam meg, mint amiről már korábban beszámoltunk. De ezeknek a férfiaknak és nőknek a szemébe néztem, és fogtam a kezüket, amikor sírtak. Nagyon más volt, mint nyilatkozataikat a bírósági dokumentumokból olvasni. Évekig dolgoztam pszichoterapeutaként, és ismerem a mentális és spirituális fájdalom közelségét és kölcsönhatásait, de ez más volt, mint puszta pszichoterápia. Egész szívemmel éreztem ott Krisztus jelenlétét, mindkét oldalon: a »kicsikben, a betegekben, a bebörtönzöttekben és az üldözöttekben«, valamint a hallgatás, a vigasztalás és a megbékélés szolgálatában is, amelyet megadhattam nekik.

Gyakran visszatérek egy történethez, ami egyfajta mini-evangélium Máté evangéliumának közepén, egy nő története, aki 12 évig vérzésben szenvedett, sok orvost kipróbált, minden vagyonát kezelésre fordította, de semmi sem segített rajta. Az akkori vallási tisztségviselők szerint a vérző nő rituálisan tisztátalan, nem vehet részt az istentiszteleten, és senki sem érhet hozzá. A nőt kényszerítő vágya az emberi intimitás, az emberi érintés iránt elvezette a parancsolt elszigeteltség megtöréséhez: megérintette Jézust. Névtelenül, hátulról érintette meg, és megpróbált rejtve maradni a tömegben. Jézus azonban nem akarta, hogy így gyógyuljon meg. Az arcát kereste. Az asszony előjött, és évekig tartó rejtőzködés és elszigeteltség után befejezte, amit teste mondott – a vér és a fájdalom nyelvén. Leborult előtte, és »a teljes igazságot elmondta« mindenki előtt. És az igazságnak abban a pillanatában megszabadult betegségétől.

Olyan egyházról álmodom, amely ilyen biztonságos teret hoz létre, az igazság terét, amely gyógyít és felszabadít.”

Kommentek

Ha kommentelnél, ahhoz Közösség vagy Belső Kör csomagra van szükséged. Ha csak olvasnád a többiek hozzászólásait, ahhoz nem kell előfizetés.

  1. Ha még nincs, regisztrálj 444 profilt
  2. Fizess elő a Közösség vagy a Belső kör csomagunkra
  3. Az előfizetésnél használt email címmel regisztrálj a Disqusra és azzal lépj be a cikkek alatt