„Egyelőre egy régi, rossz Magyarországtól akarunk megszabadulni”

március 6., vasárnap 16:33

A Márki-Zay Péter által a kultúrpolitikai program összeállítására felkért Inkei Péter azon kevés magyar szakértő egyike, aki kormányzati pozícióból és kutatóként is évtizedeken át követte a kulturális politikát.

A rendszerváltás előtti években került be a Mű­velődési Minisztériumba, majd az Antall-kormányban kiadói és irodalmi főosztályvezető lett ugyanott. A Horn-kormány alatt már helyettes államtitkár, míg Bozóki András rövid minisztersége idején egy kulturális stratégia kidolgozásába fogott bele. A könyvfesztivál első igazgatója lett, de magas pozícióban dolgozott az NKA-nak és az Európa Kulturális Fővárosa-projektnek is, a nemzetközi színtéren pedig tanácsot adott a Világbanknak, az Európa Tanácsnak és a UNESCO-nak. Az utóbbi években a Budapesti Kulturális Obszervatóriumot vezette, illetve a CEU Press főszerkesztője.

Az Egységben Magyarországért programjának kidolgozásáért a kabinetvezetők felelnek, akik szakértőkkel és a pártok képviselőivel együtt dolgoznak. Kulturális területen információink szerint hat jól ismert művész és menedzser ad tanácsot, de csak a kabinetvezető Inkei neve nyilvános, akit az egyelőre nem publikált programterv alapján kérdeztünk.

TÁVLATI TERVEK NÉLKÜL

Legutóbb nyolc éve beszélgettünk, például arról, hogy Magyarországon nincsenek kultúrpolitikával foglalkozó intézetek, se tanszékek, és ettől nem függetlenül átfogó kulturális stratégiánk sincs a rendszerváltás óta. Ilyennel az ellenzéki pártszövetség sem rendelkezik.

Mi most egy választási programot csináltunk, amely a legfontosabb intézkedéseket sorolja, de nem azzal az igénnyel, hogy stratégia legyen belőle. A stratégia olyan analitikus mű, amely részletes helyzetelemzés után meghatározza az alapelveket, és abból bontja ki a tennivalókat. Ilyen igény nincs, de túlzás is lenne azzal föllépni, hiszen most elsősorban a rendszer- vagy kormányváltásnak a sürgős teendői és azok sorrendisége van napirenden. Az átfogó stratégia közzététele azt jelentené, hogy mi új Magyarországot építünk. Pedig egyelőre egy régi, rossz Magyarországtól akarunk megszabadulni.

Fotó: Halász Júlia

Több stratégia kialakításában részt vettem, még többet tanulmányoztam, és vannak fenntartásaim, mindkét irányban. Egyrészt ezeknek a stratégiáknak a többsége megmarad a deklaráció szintjén, nem következik belőle intézkedés, csak ködösítés meg szlogenek. Tisztelet a kivételnek. A másik véglet az Európai Unió, ahol mindent aprólékosan meg tervezni, és gyakran csuklóztatnak minket, hogy akkor és azt kell csinálni, ami a pályázatba bele van írva, akkor is, ha a gyakorlat fölülírta.

Amit viszont ez a kormány csinál, hogy távlati tervek és mindenféle konzultáció nélkül fenekestül felforgat mindent, az istenkísértés. Amikor a kulturális intézmények, döntések, vagyonok jelentős részét több lépésben kipakolják és berakják egy alapítványba, és ezt annyival indokolják, hogy na, majd ezentúl ő intézi ezt a területet, az nem magyarázat. Senki nem tudja, mikor és miért történik valami egy fontos állami feladattal. Ez az ember legrosszabb sejtéseit és ilyen értelemben a legrosszabb előítéleteit igazolja, tehát azt, hogy itt semmi másról nincs szó, mint hatalmi harácsolásról, elbirtoklásról, kirekesztésről. Ami égbe kiáltó bűn.

Elolvastam a kétoldalas programot, amit írtak, amiben sok olyan kijelentés van, aminek az ellenzéki szavazók, vagy a mai kultúrpolitikával elégedetlen művészek örülhetnek. De van a hangzatos ígéretek mögött terv is, hogy mit, mikor és hogyan akarnak megváltoztatni?

Hogyne! A munkánknak az az értelme, hogy ha a kormányváltásra sor kerül, akkor az új adminisztráció minél előbb, minél világosabban és tudatosabban tegye meg az első lépéseket. Tehát azon túlmenően, hogy összegyűjtöttük a megoldandó problémákat, kidolgoztunk egy programtérképet és egy célrendszert, a tervezett lépéseknek van fontossági és időbeli sorrendisége. Van egy táblázat, hogy mi az, ami jogszabály-változtatást igényel, mi az, ami kormányzati vagy miniszteri döntést, mi az, ami tárgyalást. Mihez kell a jövő évi költségvetés, és mi az, amit már idén meg tudunk csinálni. Mindezt egyébként egyeztetjük a pártok szakértőivel is.

Akkor szemezgetek a programból. „Visszavesszük a vagyonkezelő alapítványokba kiszervezett kulturális közvagyont.” Mégis hogyan?

Nem tudom. Addig jutottunk el, hogy beazonosítottuk a lehetőségek skáláját, amelyikről még azt se tudjuk, hogy melyiket akarjuk, de azt főképp nem, hogy melyiknek van realitása. A legradikálisabb, a durchmarsch, hogy egyszerűen erkölcsi vagy jogi alapon visszaperelni, mert jogtalanul vették el. A Magyar Kultúráért Alapítványnak az alapítása jogszerűtlen, alkotmányellenes, erkölcstelen, magyarellenes volt, tehát semmis. Ez az egyik szélsőség, amiről még véleményt sem tudok mondani, mert alkotmányjogi kérdés. A kultúrának ez jó lenne, az új kormánynak pedig a legegyszerűbb.

Demeter Szilárd, a PIM főigazgatója, miniszteri biztos, a Magyar Kultúráért Alapítvány vezetője Fotó: Koszticsák Szilárd/MTI/MTVA

A másik véglet, hogy minden ilyen feltételezés az hibásnak bizonyul, tehát semmi beleszólásunk nem lesz a magyar adófizetők milliárdjaiból felhúzott Matthias Corvinus Alapítványba és a többibe, tehát az együttélésre kell berendezkednünk. Nagyon jól el vannak látva elfoglaltsággal és vagyonnal, de utóbbi egy idő múlva elfogy. Tehát már a következő évi költségvetési tárgyalásnál lehetnek kérései a kormánynak. A Magyar Művészeti Akadémia bele van írva az alaptörvénybe, szerintünk viszont köztestület helyett egyesületként kellene működnie. Jó, akkor le lehet velük ülni, hogy a Műcsarnok vagy a Vigadó költségvetéséhez mennyivel járul hozzá az állam, és mennyit tudnak ők biztosítani. A másik eszköz a szabályozás, hiszen ezek az alapítványok olyan tevékenységeket végeznek, amit szabályozni kell folyamatosan, oktatás, ösztöndíjak és így tovább. Ami nem csak támogatás, hanem jogosítvány kérdése.

VISSZAVENNI

Friss hír, hogy a Demeter Szilárd eddig is mindenhová elérő vagyonkezelő alapítványa 48 milliárd forintot kap a következő 4 évre egy kormányhatározat alapján. Ezt vissza lehet csinálni?

Rengeteg ilyen van. Patologikus, ahogy a kultúrafinanszírozást intézi a magyar kormány. Hetente jön egy döntés a semmiből, hogy Orbán Viktor felszólítja a pénzügyminisztert, hogy készítse elő ennyi és ennyi állami forrás, százmilliók és millárdok kifizetésére az azévi, jövő évi stb. költségvetést. Ez nem kötelezi a következő kormányt, ezek ígéretek.

Tehát ön szerint ezt a 48 milliárdot Demeter Szilárd nem fogja megkapni egy kormányváltás után?

A következő kormánynak vigyáznia kell a pénzére, józannak, racionálisnak, a magyar érdekek képviselőjének kell lennie, tehát egyenként kell kideríteni, hogy mekkora kárt okoz, hogyha gondolkodás nélkül vonja vissza a megítélt támogatásokat. Sok korábbi döntést vissza kell vonni, de mindegyiket meg kell fontolni, mit lehet az adott javaslatból megőrizni, a forrásokat hova kell átcsatornázni. Itt van például a Vidnyánszky-féle színházi olimpia kérdése. Nincs szakmai konszenzus arról, hogy a magyar színház ügyének az tesz a legjobbat, ha ebből a rengeteg pénzből Magyarországra csábítunk egy ilyen rendezvényt. Tehát itt is hiába van a következő évekre előirányozva tetemes összeg, azt kell mondani, hogy kezdjük az egészet nulláról, kezdjünk egy tárgyalást a szakmai szervezetek bevonásával. Nem jósolom meg a kimenetelt, csak azt mondom, hogy az eddigi ígéreteket föl kell függeszteni.

Fotó: Halász Júlia

Következő idézet és ígéret a közös programból: „Garantáljuk a szakmai döntéshozatalt, a politikai kinevezéseket visszavonjuk.” Ki dönti el, melyik a politikai kinevezés? Nem mindegyik az egy állami intézménynél?

Erre én nehezen tudok válaszolni. Ez ez egy olyan típusú mondat...

Amit Ön nem mondana?

Sokan vagyunk, sokfélék. Van hat párt, és mellettük egy szakértői csoport. Nem lehet minden részletben egyetérteni. Amit idéz, az olyan kijelentés, amit én nyugtázok, hogy ennek meg kellett jelenni a programban. Nem olyan, amiért lelkesednék. Minden kormánynak kötelessége átnézni azt, hogy az előző kormány intézkedései között van-e olyan, amelyet ki kell javítani. Hogy egy adott kinevezés során vétettek-e eljárási hibát. Vagy rendben volt jogilag a kinevezés, de az illető felkészültsége, pályázata nem. Vagy az is rendben volt, de a kinevezése óta végzett munka alapján egyértelműen alkalmatlan. Ezt mérlegelheti a miniszter, és adott esetben azt az igazgatót vagy kurátort föl kell állítani. De hogy ez most eleve politikai kinevezés volt-e vagy sem, az már másodlagos.

MINDEN MEGDERMED

„A megkezdett városligeti beruházásokat adottságként elfogadva, a fővárossal közösen kidolgozzuk a félkész épületek lehető legkevésbé problematikus, ‘kármentésjellegű’ hasznosítását.”

Ezzel viszont teljesen egyetértek, még akkor is, ha hosszú és bonyolult mondat. De nem csak a ligetben, hanem a budai várban, a Hajógyári-szigeten, mindenhol le kell állítani a nagyobb szabású beruházásokat.

Ez mit jelent?

Hogy minden megdermed. Ez is természetes: a választás után az ügyvezető kormányoknak az az erkölcsi kötelessége, hogy mindent lelassít, vagy amit lehet, lefékez, ahol ez nem okoz valami egészen kriminális problémát. És akkor az új kormány áttekinti, hogyan tovább. Az idő ilyenkor nagyon fontos, az építőanyagokat nem lehet túl sokáig fektetni, a kihordott anyag megdöglik, hogyha sokáig vár a feldolgozásra. A Városliget bonyolult, de vannak számomra tiszta ügyek: abban például közmegegyezést látok, hogy az Új Nemzeti Galériát nem szabad megépíteni.

„Helyreállítjuk a Fidesz által megszüntetett Kulturális Örökségvédelmi Hivatalt”.

Kardinális kérdés. A műemlékügy már a rendszerváltás utáni 20 évben is többféle átszervezésen ment át, de 2010 után vesszőfutás következett, évente jöttek ki újabb törvénymódosítások, kormányhatározatok, rendeletek, átszervezések. Most ott tartunk, hogy nincs egységes központi hatóság, ahol a műemlékügyet intézik, összefogják, ahova az alsóbb szintű műemléki határozatok eljuthatnak, ahol azokat fellebbezni lehet, vagy pedig véglegesíteni. Ez az egész hierarchia eltűnt, szét lett darabolva, minisztériumi főosztályok és egyéb kormányhivatalok hatáskörébe lett betolva. Ez az egyik legsürgősebb teendő, na nem úgy, hogy június végén már álljon az intézet, de amit tudunk, azt nagyon gyorsan helyre kell állítani. Olyan országos hatóságot kell létrehozni, amely a műemlékügyet összefogja. Ehhez tartoznának a műemlékgondozó részlegek, a támogatások elosztása, a terepmunka koordinálása, a dokumentáció begyűjtése, illetve a tudományos munka. Az még kérdés, hogy a műtárgyas és a régészeti nyilvántartás, vagy a digitalizáció koordinálása is ebben a csúcsszervben legyen-e.

Fotó: Halász Júlia

A másik kardinális kérdés, ha jól olvasom ki az elképzeléseikből, hogy a Nemzeti Kulturális Alap lenne az állami forráselosztás középpontjában. Aminek az a lényege, hogy szakmai kuratóriumok döntenek minden művészeti ág végtelen sok pályázatáról.

Az NKA egy szimbolikus teljesítmény. A rendszerváltás után az új kulturális politikának központi eleme volt. Ez idővel nemcsak létében lett veszélyeztetett, mert mint tudjuk, föl-fölmerül, hogy á, nem is kell az már nekünk, hanem viszonylagos értelemben elsúlytalanodott. Van egy 10 milliárd forint körüli éves költségvetése, annak a felét osztják ki pályázati úton. Ehhez képest csak a tao program maradéka, amit a kulturális államtitkár saját hatáskörben szétoszt, kizárólag az előadó-művészetekre, az ennél hatszor-hétszer nagyobb. Holott ebből az öt milliárdból kell az NKA-nak a levéltártól a fesztiválokig mindent támogatni. Meg kell erősíteni az NKA-t, és távlatilag átgondolni a működési formáját. Növelni kell a forrásait, és ez bizonyos áramvonalasítást, korszerűsítést igényel. Ebből az egyik a legdurvább lehetőség, hogy egész egyszerűen a következő évi költségvetésben nem 11 milliárdot, hanem 21 milliárdot szánunk rá. Az NKA fő bevételi forrása az ötöslottó játékadója, ezt ki lehet egészíteni, például a minisztérium egyéb forrásainak átcsoportosításával, és akár kétszeresére, háromszorosára lehet növelni a pályázatokon szétosztható összegeket.

KINEK A PÉNZE?

„Növeljük a szponzorálás, a mecenatúra szerepét.” Ez legalább évtizedes álma minden kulturális intézménynek, de hogy tud ebben az állam áttörést elérni?

Ez is olyan mondat, amit egyedül nem írnék le ebben a formában. De a kérdéssel érdemes foglalkozni. Először is, világossá kell tenni, hogy a szponzorálás üzleti kérdés, a cégek marketing-tevékenységének része, amihez nem járulhat állami kedvezmény. A focicsapat és az üditőital-gyártó magánügye, hogy mennyiért rakják rá a logót a mezekre. Természetesen vannak olyan puha eszközök, amivel elő lehet segíteni a kulturális szponzorációt, például, ha a kormányfő sokat és nagy megbecsüléssel beszél a kultúráról, amivel vonzóbbá teszi a művészetek szerepét a marketingben.

A mecenatúra, az más. Ahol nem szerződéses alapon, hanem ellenszolgáltatás nélküli adományként áldoznak kultúrára, ott nyílhat tere az adókedvezményeknek. De ebben is körültekintően kell eljárni. Vannak olyan országok, ahol az előírásokat komolyan is veszik, ahol a mecenatúrát eléggé rövid pórázon tartják. Mert ha a kedvezményezett túl látványosan köszöni meg az ajándékot, akkor felmerül, hogy ez már nem is mecenatúra, hanem szponzoráció. De ezek finom részletek, és ameddig a mecenatúra ennyire elenyésző súlyú, addig nem ez lesz az állami szabályozás középpontjában.

Eddig főként technikai dolgokról beszélgettünk, de a nagy átalakításoknak van lélektani oldala is. Az előző kormányváltás után a fideszes kultúrurak nem is nagyon titkolták revansvágyukat: most mi jövünk, az inga átleng a másik irányba, ilyeneket mondott Kerényi és Vidnyánszky. Nyilván sokan azt remélik, mások meg attól tartanak, hogy most ellenkező irányba leng ki az inga. Mit lehet azoknak mondani, akik ettől szoronganak?

Majdnem mindegy, hogy mit mondok. Elmondtam, hogy nem lesz szerepem egy esetleges új kormányban, ezért csak reménykedni tudok, hogy nem lesz revans. De a reményemet picit alátámasztjuk azzal, hogy olyan választási programot írtunk, ami ebbe az irányba mutat. Ami bizonyos értelemben köti az új kormányt. Semmi revans, hanem tabula rasa. A kormányzatnak értéksemlegesen, pontosabban politikai preferenciáktól mentesen kell működnie. Ez olyan egyértelmű, mint a kétszer kettő. Hogy erről ennyit kell beszélnünk, az már azt jelzi, hogy itt egy torz gyakorlat van. Új alapokra kell helyezni szinte mindent a kultúra finanszírozásában, de a forrásokat a minőség és rátermettség alapján kell újraosztani, nem aszerint, hogy kinek milyen politikai szerepe volt az elmúlt 12 vagy 20 évben.

Orbán Viktor miniszterelnök és Vidnyánszky Attila főigazgató 2015-ben Fotó: Koszticsák Szilárd/MTI/MTVA

Ezzel ilyen általánosan biztos mindenki egyetért, de mondok egy konkrét példát. Vannak az MMA akadémikusai, akik minden hónapban, életük végéig kapnak 455 ezer forintot, ezért semmit nem kell tenniük. Vannak köztük tisztességes és jelentős művészek, vannak a saját köreiken kívül alig jegyzett alkotók, vannak politikai kalandorok és így tovább. Mindenesetre ezek a zömmel idős emberek úgy rendezték be az életület tíz éve, hogy számolhatnak ezzel a pénzzel. Közben csomó olyan példát tudunk mondani, hogy iszonyú tehetséges fiatal művészek inkább pultoznak, futárkodnak vagy külföldre mennek, mert nagyon sok munkával is csak a harmadát keresnék meg annak, amit az MMA-sok ellenszolgáltatás nélkül kapnak.

Itt egy dologba belekötök: a fiatalba. Mert ennek a rendszernek nem csak fiatal kárvallottjai vannak. A fiatal művész per definitionem küszködik, ami nem kívánatos, viszont általános. Nagyobb igazságtalanságnak tartom, hogy valaki 65 éves, és gyakorlatilag ugyanolyan értékű életpályát fut be, mint a másik 65 éves, de utóbbit felvették az MMA-ba, és emiatt 450 ezer forintja van egy hónapban a nyugdíján felül, a másiknak csak a 100 ezer forintos nyugdíja. Mit kellene csinálni az akadémikusokkal? Az első válasz az, hogy semmit. Márki-Zay Péter több összefüggésben leszögezte, hogy szerzett joghoz nem nyúlunk. Ez azt jelenti, hogy ehhez a 442 emberhez, amennyi most a tagság, tovább fog csorogni a havi apanázs a nemzeti költségvetésből.

De ettől még az MMA mint intézmény költségvetési támogatását lehet csökkenteni, és át lehet gondolni, milyen feladatokat kellene visszaadnia az államnak. Arra is van lehetőség, hogy kivegyék a törvényből azt a részt, miszerint ezeknek a tagoknak ez jár. Tehát a 443. tag már nem kap automatikusan havi félmilliót, hanem az MMA nevű egyesület maga dönti el, hogyan gazdálkodik a forrásaival. Dönthet úgy, hogy az új tagok csak a dicsőséget nyerik az akadémikusi címmel. De ha az a fontosabb, az MMA eladhat valamit a vagyonából, és a vételárból fizetheti a járadékot. Ha még itt ülnénk egy darabig, csomó jó verziót ki tudnánk kitalálni.

Kommentek

Ha kommentelnél, ahhoz Közösség vagy Belső Kör csomagra van szükséged. Ha csak olvasnád a többiek hozzászólásait, ahhoz nem kell előfizetés.

  1. Ha még nincs, regisztrálj 444 profilt
  2. Fizess elő a Közösség vagy a Belső kör csomagunkra
  3. Az előfizetésnél használt email címmel regisztrálj a Disqusra és azzal lépj be a cikkek alatt