• Szerdán kezdődött a tanárok határozatlan idejű sztrájkja, miután a szakszervezetek követeléseire több hónapnyi tárgyalás után sem adott érdemi választ a minisztérium.

• Mivel a február 11-i kormányrendelet kiüresítette a sztrájkot, sok pedagógus inkább polgári engedetlenséggel tiltakozott.

• Voltak köztük, akik nem csak egy, hanem három teljes napig vállalták a munkamegtagadást.

• Számukra is fájdalmas, hogy nem tanítanak, de úgy érzik, semmilyen más eszköz nem maradt a kezükben.

• Három iskolában beszélgettünk tiltakozó tanárokkal.

„Egyik részről nagyon felemelő az összefogás, és hogy kapunk pozitív visszajelzéseket. Bár néha elkezdek kommenteket olvasni, az akkor nem annyira felemelő, azt nem szabadna. Ugyanakkor közben minden pillanatát utálom, mert én szeretnék tanítani. De úgy szeretnék tanítani, hogy nem kell hónap végén centiznem a pénzt, hogy nem kell folyton megnéznem azt, hogy most mi van a központilag elfogadott tankönyvben, nem kell azt látnom, hogy a kollégák, gyerekek irgalmatlanul kimerültek, és nem kell azt nézni, hogy mi az, amit szabad, mi az amit nem szabad. De én még akár ilyen körülmények közt is tanítani szeretnék, nem véletlen, hogy itthagytam a pályát, de visszajöttem. És ezért nem szeretem azt, hogy most nem tanítok.”

Pataki Noémi hat év tanítás után két évre elhagyta a tanári pályát, de aztán mégis visszatért. Egyike a Városmajori Gimnázium 25 tanárának, akik szerdától péntekig polgári engedetlenséget hirdettek. Két kollégájával, Csapody Barbarával és Hernádi Zsófiával nyilatkozott a 444-nek.

„Aki beleállt nálunk, ők mind a polgári engedetlenségbe álltak bele, nagyjából a tantestület egyharmada. Több-kevesebb órában, mert a végzősöket nem szeretnénk kitenni ennek, úgyhogy az ő tanításukat folytatjuk folyamatosan. Egyébként pedig mindenki mérlegelte, hogy melyik órákat tudja feláldozni erre. Nekünk is áldozat nem megtartani ezeket az órákat, számunkra sem jó érzés.”

„Mindannyian nagyon nehezen tudunk mit kezdeni ezzel a helyzettel” – mondta Csapody Barbara. „Azt érezzük, hogy nem hallgathatunk, de közben ez egy nagyon meghasonlott érzés. Itt vannak a diákjaink, és nem tudunk bemenni órára, aztán van, hogy sutyiban egy órát mégis megtart az ember, de közben a fizetésünkről ebben az időszakban lemondtunk, hiszen vállaljuk a polgári engedetlenségünk következményeit. Ez önmagában is egy nagyon fura helyzet, törvénytisztelő emberek vagyunk, nem szeretnénk olyat tenni, ami ezzel szembemegy, tanárként különösen nem. Nagyon-nagyon sok vegyes érzelem van bennünk. Mi békés emberek vagyunk, és békében szeretnénk tanítani. Nagyon szeretjük amit csinálunk, és mégis harcolni kell.”

A Kölcsey Ferenc Gimnáziumban is három tanárral beszéltünk, közülük is mindannyian megemlítették, hogy mennyire nehéz volt három napig nem tanítani.

„A pénzt amit elveszítek, arra azt mondom, hogy jó, ezt most kibírom. De inkább az zavart hogy mi lesz a gyerekekkel” – mondta egyikük, Palya Tamás. „Sajnos ezt használják ki a pedagógusok ellen, hogy a gyerekekért mindig mindent inkább bevállalunk. Azt mondtam, hogy elég, ezt a három napot most túlélem valahogy.”

Kollégája, Sallai Katalin szerint azért is vannak nagyon nehéz helyzetben, mert hiába szeretne ő is addig tiltakozni, amíg nem lát valami pozitív elmozdulást, három napnál tovább nem tudja folytatni, sem az anyagi kiesés, sem a diákok iránt érzett felelősség miatt.

„Három napot bevállaltam, de hogy a továbbiakban hogy lesz, azt nem tudom” – mondta Nagy László, aki szintén a Kölcsey tanára. „Lassan az anyagi erőforrásaink megcsappanása korlátozza annak a lehetőségét, hogy részt vehessünk a sztrájkban vagy a polgári engedetlenségben. Ez a három nap, ez egy olyan érvágás lesz az áprilisi fizetési cetlimen, amit nem biztos, hogy tudok vállalni a jövő héten is mondjuk.”

A két gimnázium megkérdezett tanárai mindannyian mérlegelték, hogy a sztrájkot válasszák-e vagy a polgári engedetlenséget, de úgy érezték, a február 11-i sztrájkrendelet annyira kiüresítette a sztrájkot, hogy annak már nem lett volna semmi értelme.

„Gyakorlatilag úgy lehet csak sztrájkolni, hogyha az nem tűnik fel senkinek” – mondta Pataki Noémi. „Mert a gyerekekre felügyeljünk, vigyázzunk, igazából nagyobb időtartamban, mint amit amúgy tennénk, összevonások ne legyenek, ami amúgy szokott lenni, az óráink egy részét mindenképp meg kell tartani. Rengeteg olyan tényezőt hoztak be, amivel a sztrájk elvesztette a lényegét. Ráadásul az egész annyira bonyolult volt, hogy talán még ha megpróbáltuk volna, akkor sem biztos, hogy le tudtuk volna bonyolítani.”

Nagy László azt mondta, őt zavarta az is, hogyha sztrájkol, akkor legitimnek fogadja el a kormányrendeletet, pedig szerinte nem az.

„Szerintem az a rendelet egy olyan helyzetre hivatkozik, ami azóta megszűnt, ezért én nem fogadom el törvényesnek.”

A rendelet neve szerint „a köznevelési intézményeket érintő egyes veszélyhelyzeti szabályokról” szól, és például azok a részek, amik előírják, hogy minden gyereknek a saját osztályában kell felügyeletet tartani, a járványhelyzetre hivatkozva kerültek bele. Éppen ezért a járványügyi korlátozások feloldásakor a PDSZ is követelte a visszavonását, hiába.

Kölcsey és a Városmajori megkérdezett tanárai a több napos engedetlenség előtt mérlegelték, hogy ez akár az állásukba is kerülhet, de úgy gondolják, annyira kevés a tanár, hogy már csak ezért sem rúgnák ki őket.

„Az én végzőseim is kérdezték, hogy mi történik akkor, hogyha a tanárnőt kirúgják” – mondta Sallai Katalin. “Mondtam, hogy akkor az történik, hogy benneteket magára hagy oktatási kormányzat, mert akkor ki fog benneteket érettségiztetni?”

„Bennem őszintén egyáltalán nem merült fel, hogy félnék attól, hogy elbocsájtanak” – kezdte Csapody Barbara. „Annyira erős az a kötelességtudat, az a vágy, hogy jelezzem, hogy ez így nincs rendben. Én őszintén és mélyen aggódom amiatt, hogy ebből nagyon hamar nagyon nagy probléma lesz, ha ilyen szinten nincsenek megbecsülve a tanárok.”

Palya Tamás sem tart a munkája elvesztésétől. Ha mégis megtörténne, optimista abban, hogy találna másik állást:

„Biztos lenne olyan alapítványi vagy egyházi iskola, ahova el tudnék menni. Matek-kémia szakkal azért annyira talán nem nehéz elhelyezkedni. De ha nem kellek tanárnak sehol, akkor lehetek biciklis futár is. De nem gondolom azt, hogy ezért el fognak távolítani a munkahelyemről.”

Egy budapesti általános iskolában huszonhat tanár vállalta a három napos polgári engedetlenséget, egyikük, Mohácsi Attila szerint nem lenne ennyire egyszerű új munkát találni:

„Ha valakit kirúgnak, hiába megy el másik iskolába, minden központosítva van, tudni fogják róla, hogy ő volt a renitens, és nem veszik fel. És ez így is lesz, amíg ez a központosított rendszer van.”

Ezzel együtt a pedagógus nem számít kirúgásra, akkora a tanárhiány. Ha mégis elküldenék, elhagyja a pályát.

“Ha valakinek azt mondják emiatt, hogy menjen, akkor lesz követője” – mondja egy kolléganője. “Ha egy kollégámat emiatt kirúgják, én is felállok. És akkor elindul egy lavina, és lehet, hogy tizen vagy többen is távozunk.”

Az általános iskola tanárai úgy érzik, tanulóikat lehetetelenül túlterheli a rendszer:

„Általában hét órák vannak itt is, a gyerekek nem bírják” – mondja Mohácsi Attila. „A hetedik órát nem lehet megtartani, mert a gyerekek már annyira fáradtak. Én nem is engedném a nulladik és a hetedik órát sem. A gyerek már bele fog gágyulni ebbe a sok órába. Mennyit bír egy felnőtt ember mondjuk egy továbbképzésen ülni? Én egy óra után már felállok, mert minden bajom van, egy kisgyerek akkor mennyit tud figyelni? Én, amikor gyerek voltam - már jó régen volt -, négy óra volt alsóban, és lassabb tempóban tanultunk. Szépírás, szépolvasás, számtan, testnevelés, gyakorlati foglalkozás, környezetismeret. Nagyjából ez a hat tárgy volt, és négy óra volt egy nap. És rengeteg játék. Ez kell egy kisgyereknek, nem az, hogy 6-8 órát tanuljon egy nap. Aki ezt megcsinálta, az nem látott gyereket. Íróasztal mögül könnyű.”

Lassan pedig nem lesz, aki tanítsa őket, a tanári szakma alacsony anyagi és társadalmi megbecsültsége miatt egyre kevesebben választák a pályát, és akik neki is futnak, nem mindig jutnak el a tanári székig.

„Nekem az egyik szakom a kémia” - mondta Pataki Noémi. “Kémiatanárok azért nincsenek, mert egy vegyészmérnök ugyanazt tanulja az egyetemen nagyjából, és mégis sokkal többet keres. Nekem nagyon sok olyan évfolyamtársam volt az egyetemen, aki villámgyorsan mérlegelte, hogy hova tovább, kémiatanárnak menjen vagy vegyészmérnöknek, és vegyészként többet keres, nem fog elmenni tanárnak, pedig meggyőződésem, hogy nagyon jó kémiatanárok lehettek volna belőlük. De nem lettek.”

„Azt mondjuk, hogy a fizetés az egy dolog, de szerintem az ennek az alfája meg az omegája” – folytatja kollégája, Hernádi Zsófia. „Annak ellenére, hogy nyilván a megbecsültség is abszolút számít, de ha van egy pénzügyi megbecsültség, akkor az egyébként a társadalmival korrelálhat. Egyszerűen a szakmai színvonalat akkor tudjuk tartani, ha van egy versenyképes fizetés, szerintem ebben a helyzetben ez a Maslow-piramis alja, ez tud változást hozni.”

„Nekem a sztrájkfolyamat az elejétől nehéz volt. Már az első, kétórás januári figyelmeztető sztrájk is. Borzasztóan fájt és méltatlannak éreztem azt, hogy nekem azért kell szólnom, mert vállalhatatlanul kevés a pénzem, és nem tudok a pályán maradni, úgy, hogy egyébként társadalmilag egy elvitathatatlanul fontos feladatot végzek el, azt hiszem, hogy elég jól. Nekem onnantól kezdve borzasztóan fáj, hogy újra és újra szólnom kell, és az talán mégjobban fáj, hogy erre nagyon sok ellenállást és érdektelenséget kapok válaszul.”

A kormány egyelőre nem adott érdemi választ a pedagógusok sztrájkjára. Gulyás Gergely miniszterelnökséget vezető miniszter szerdán a közmédiának azt mondta, a tanárok követelései jogosak, azokkal a kormány is azonosulni tud, majd köszönetet mondott azoknak a tanároknak, akik nem sztrájkoltak, mert „belátták”, hogy nem most van a sztrájk ideje.

„Mintha az embernek megkötnék kezét-lábát, és megköszönik neki, hogy nem focizik” – értékelte a nyilatkozatot Csapody Barbara.

Nagy László gúnyosnak tartja a nyilatkozatot.

„Hogy megköszöni azoknak, akik nem állnak bele a tiltakozásba, miközben elismerik a követelések jogosultságát, de aztán ennyire nem indul meg a kommunikáció a szakszervezetek és a kormány között a tényleges kérdésekről, ez borzasztóan elkeserítő. Azt lehet azért mondani, hogy nem számítottam nagyon másra. Hangsúlyozzák ezt, hogy hányszor tíz százalék, de nincs igazi kommunikáció arról, hogy hogyan lehet fenntarthatóan biztosítani a pedagógus pálya anyagi és egyéb értelemben vett megbecsültségét. És arról még nem is volt szó akkor, hogy hogyan lehetne az oktatás struktúráját átalakítani.”

„Ami nekem a legfájdalmasabb, hogy tulajdonképpen egyetlenegy mondattal meg lehetne szüntetni ezt az elégedetlenkedést” – mondta Sallai Katalin. „Persze az oktatás totális átalakítása más kérdés, azt nem lehet egy mondattal megoldani, de azt igen, hogyha azt a bizonyos vetítési alapról szóló mondatot visszatennék a törvénybe, amit kiloptak onnan. Mert mi azért vagyunk most ilyen rettenetes helyzetben, mert azt az egy mondatot, hogy a mindenkori minimálbérhez igazított bérmegállapítást vállalják, azt kilopták. És egyáltalán nem mutatnak hajlandóságot arra, hogy azt visszategyék, pedig ennyit kellene csinálni.”

Mikor megkérdeztük az interjúalanyainkat, mi az, ami már egy megnyugtató döntés, gesztus lenne a kormányzat részéről, ezt mindenki megemlítette. A pedagógusok bérének vetítési alapja, amihez képest a fizetésüket a bértábla szerint meghatározzák, jelenleg a 2014-es minimálbér, 101 500 forint. A pedagógus-életpályamodellt 2013-ban vezették be, az akkor kidolgozott számítási rendszer szerint a mindenkori minimálbérhez képest határozták meg a pedagógusok fizetését. A 2015-ös költségvetésről szóló törvény viszont bebetonozta a vetítési alapot, a szakszervezetek pedig azóta is hiába kérik a kormányt, hogy térjenek vissza a korábbi számítási módhoz.

„Fáj és frusztrál, hogy a kormányzat úgy, mint ahogy 2014 óta minden kérdést, akár az új NAT-ról, akár bármiről, lesöprik az asztalról, erőből megoldják” – mondta Nagy László. „Az történik, hogy igen, igazad van, kisfiam, de akkor is ülj le az asztalhoz és kuss legyen. Mint egy ilyen hülyegyereket, úgy kezel bennünket a kormányzat, hogy majd ő tudja, mi a jó nekünk.”

„A bérek minimálbérhez kötése egy ilyen nagyon konkrét lépés, aminek tudnék örülni” – mondta Csapody Barbara. „De mondjuk valami olyasmi nyugtatna meg, hogy kerekasztalhoz hívják a szakma képviselőit, és azt mondanák, beszéljük át, hogy mi a gond a NAT-tal, és a többi. Ha arra lenne gesztus, hogy párbeszéd legyen a szakma és a hatalom közt. Jól esnének olyan megnyilvánulások, ahol a valódi köszönés, elismerés ott van. És nem azért, mert nekünk emberként fontos, hanem azért mert enélkül iszonyatos nagy baj lesz, nem lehet büntetlenül csinálni, hogy az emberek felé nincs kommunikálva a szakma elismerése. Annyi butaságot gondolnak az emberek arról, hogy mi pedagógusok mit csinálunk, ezt csak úgy lehet megszüntetni, ha ki van mondva, el van ismerve a szakmánk. Egy ilyen határozott kiállásnak, elismerésnek örülnék.”