Egy közepes és pár kisebb demonstráció, ezek voltak az Ukrajna megtámadása elleni utcai tiltakozások Magyarországon. A kisebb megmozdulásokat zömmel itt élő ukránok és a köreik szervezték, és az utóbbi hetekben, a civilek elleni kegyetlenkedések ismertté válása óta is csak egy, komolyabbnak induló, magyar kezdeményezésű tüntetés volt: április 2-án, a választás előtt egy nappal, amin végül nagyon kevesen vettek részt. A főváros jóvoltából került azért ukrán zászló a Városházára, sárga-kék színben pompázott a Halászbástya, és volt háborús fotókiállítás a Körtéren. A külügyminisztérium és az orosz nagykövetség elé a járdára valakik tiltakozó feliratokat fújtak. Nagyjából ennyi látszott Budapest utcáin az orosz-ukrán háborúból.

Közben Európa-szerte sokezres demonstrációkat tartottak az Ukrajna elleni orosz agresszió, Vlagyimir Putyin, meg a civilek kivégzése ellen, más városok mellett Londonban, Berlinben, Hamburgban, Párizsban, Rómában, Pozsonyban és Prágában. Az aktivisták a halottakra emlékeztetve Európa-szerte a földre fekszenek, Vilniusban vörösre festettek egy, az orosz követséghez közeli tavat, és aztán happeninget tartottak benne.

Tallinnban, Rigában, Vilniusban, Tiranában és Oslóban átnevezték az orosz nagykövetségek utcáját. De Budapesten ez meghiúsult, mert a terézvárosi polgármester szerint “plusz ügyintézéssel, kellemetlenséggel járna az ott élők számára”

A magyarok egy jelentős része szerencsére megmutatta, hogy a sok éves menekültellenes uszítás ellenére is helyén van szíve (még ha árnyalja is a képet, hogy a más kontinensek más háborúi elől menekülő, sötétebb bőrszínű migránsokat kevesebb rokonszenv övezi). Az ukrán menekülteket példás civil aktivizmus fogadta és fogadja, elsősorban Budapesten. Azonban a magyarok túlnyomó többségét mintha a szomszédban zajló háború borzalmai nem mozgatnák meg annyira, mint például a régió országaiban. De vajon miért?

Az április 2-i tüntetésen, ahol részben a nagyon rossz idő miatt kevesen jelentek csak meg, a színész-rendező Pintér Béla elmondta, vacillált, hogy beszéljen-e, mert tudta, hogy a kormánypropaganda úgyis háborúpártinak fogja kikiáltani. Végül felszólalt, és igaza is lett, mert a köztévé tényleg így minősítette a tüntetést. A kormánypropaganda átütő ereje egy nagyon fontos különbség a legtöbb európai országhoz képest, ami részben meg is magyarázza, hogy miért nem szívesen tüntet több magyar Putyin és a barbár háborúja ellen.

A bő egy évtizedig kritikátlanul Putyin-párti kormány jól összemaszatolta a képet, amikor - pár nap bizonytalankodás után - hirtelen óriási lendülettel a béke és a biztonság garanciájaként kezdte magát hirdetni. Ha a kormány békepárti, akkor a tüntetők mik? Ahogy a kampányban az ellenzéknek nem volt erre jó válasza, a közvélemény elkötelezetten Ukrajna-párti, háborúellenes része is kényelmetlen helyzetbe került. A kormány ezerrel felerősített hangját ugyanis lehetetlen túlkiabálni, és az is nagyon benne volt a levegőben, hogy egy erősebb Putyin- és háborúellenes tüntetés sem fogja elérni a társadalom nagyobbik felének az ingerküszöbét.

Ez persze csak az egyik lehetséges ok. Magyarországon eleve nincs nagy hagyománya a tömegtüntetéseknek. Hiába közhely, hogy az Orbán-kormány egyedül az erőből ért, ahogy azt a 2014-es internetadó-tüntetések is megmutatták. Ez a felismerés mégsem vezetett oda, hogy emberek nagyobb csoportjai rendszeresen az utcára vonuljanak, ha valami nem tetszik nekik. Még a covid-lezárások ellen sem voltak tömegdemonstrációk.

Az utolsó nagyobb tüntetés épp öt éve volt, a CEU elűzése ellen. Akkor több tízezren tiltakoztak, csakhogy lényegében pont az a magasan kvalifikált fővárosi értelmiségi réteg, aki már rég elhidegült a kormánytól, így az internetadó ellen tiltakozó fiatalokkal szemben itt nem fenyegetett a veszély, hogy a tüntetéshullám kiszélesedik. A sajtószabadság nem bizonyult elég erős hívószónak, hogy a megőrzéséért szervezett Milla-tüntetések túlnőjenek az ellenzéki törzsszavazókon. A 2006 őszi kormányellenes tüntetések pedig nagyon eltérő politikai helyzetben zajlottak: a zuhanó népszerűségű, megroppant kormánnyal szembeni felháborodás élére hamar beállt a legnépszerűbb párt, a Fidesz, és minden erejével igyekezett élezni a konfliktust.

Az őszödi beszéd által kiváltottakhoz hasonlóan a háború és a népirtás elítélésének is erkölcsi alapja van, amin nem változtat, hogy azt Orbán megpróbálta összekuszálni. A morális indíttatás mégsem elég ahhoz, hogy a háborúellenes közhangulat az utcán is kellő súllyal jelenjen meg. Egyrészt egészen a múlt hétvégéig a fókusz itthon a választáson volt, és az orosz-ukrán háború is azonnal a kampány erővonalai mentén értelmeződött. Miután látták, mi történt Márki-Zay Péter kiragadott félmondatával Ukrajna fegyverrel és katonákkal történő megsegítéséről, egyik ellenzéki politikai formáció se rohant, hogy Orbán ekézésén túlmenően politikailag is becsatornázza a Putyin- és oroszellenes indulatokat, cselekvésre bátorítva ezzel az embereket.

A közös cselekvésnek a szociálpszichológia magyarázat szerint három fő feltétele van. A vélt igazságtalanság miatti düh. Az összetartozás, vagyis egyfajta csoportindentitás vélelme. És a közös fellépés eredményességébe vetett hit. A fentiek értelmében most csak a háború indokolatlansága és embertelensége, és azzal összefüggésben esetleg Orbán Viktor Vlagyimir Putyinhoz fűződő gyanús kapcsolata és a behódolása miatt érzett frusztráció látszik többé-kevésbé adottnak. A csoportidentitás már macerásabb, mert a politika belepiszkított a képbe, hogy ki kivel érez közösséget, ráadásul nehezen vagy egyáltalán nem lehet védekezni a kollektív megbélyegződés ellen. Így pedig borzasztó nehéz bízni abban, hogy a cselekvéssel tényleg elérhető bármi is.

Mivel nem velünk, magyarokkal történik konkrétan, itthon kevesen érzik úgy, hogy az ukrajnai háború történései tényleg kibírhatatlanok a számukra. Az orosz támadás, vagy akár a vonatra váró menekültek tucatjaival végző harcászati rakéták tudata a legtöbb ember számára kellemetlen, de nem elviselhetetlen, nem elég erős ahhoz, hogy úgy érezzék, valamit feltétlenül tenniük kell. Jóval húsbavágóbb ügyekben is háromszor meggondoljuk, hogy például tiltakozni kezdjünk a minket körülvevő politikai, gazdasági és társadalmi rendszer ellen, ami mindezt előidézte és eltűri.

Az is tény, hogy a háború elleni tiltakozás nem vált öngerjesztővé, mert a tiltakozók száma és a tiltakozás ereje nem érte el a kritikus szintet. De az alapkérdés akkor is az, hogy miért maradt a kritikus szint alatt.

Biztonságban akarjuk érezni magunkat, ehhez pedig hinnünk kell a világ biztonságosságában. Ezért aztán minél nagyobb veszély fenyegeti ezt a konstrukciót, annál inkább ellenállunk a késztetésnek, hogy tüntessünk. Mert hát minek szítani a konfliktust, inkább húzzuk meg magunkat. A társadalom amúgy is atomizált, az emberek többsége körül nincs erős baráti, kapcsolati háló, nincsenek kapcsolatban egymással, nem izgatják őket a közösségi célok, nem szolidárisak egymással és rekordidőt töltenek a tévé előtt: ezek a tényezők mind gátolják a kollektív cselekvést.

Ez a rendszerigazolás (system justification) szociálpszichológiai elmélete. Az ember igyekszik abban hinni, hogy az őt körülvevő rendszer jó, és ha nem muszáj, nem ágáll ellene, mivel így rengeteg fejfájást megspórolhat magának. A téma híres amerikai kutatója, a CEU-n és az ELTE-n is gyakran megforduló amerikai John Jost ezt az attitűdöt egy éve a bántalmazó kapcsolatokban maradókéhoz hasonlította: az emberek akkor is hajlamosak elfogadni és a támogatásukkal fenntartani a társadalmi rendszert, amiben élnek, ha az nem bánik jól, igazságtalan velük.

A New York University professzora erről nem az ukrán háború kontextusában beszélt, de az analógiája ettől csak még érdekesebb. Az ELTE PPK honlapján megjelent interjúban azt is mondta, hogy “ha az emberek elhiszik, hogy az adott társadalmi berendezkedés szükségszerű, elkerülhetetlen és megváltoztathatatlan, akkor erősebb rendszerigazolást mutatnak.” Vagyis az Ukrajnában zajló kegyetlenkedés és háborús bűnök iránti közöny, de legalábbis tétlenség és a múlt vasárnapi parlamenti választás eredménye között mélyebb kapcsolat is lehet.