Ki tett a legtöbbet azért, hogy Magyarország jobb hely legyen?

augusztus 29., hétfő 15:38
7

Emlékszünk az osztálytársra, aki már az általánosban meg merte mondani a tanárnak, ha az igazságtalan volt. A munkatársra, aki bárkiért kiállt, akit a főnök csicskáztatott. Ott van az ismerősünk, aki sosem hagyja szó nélkül, ha valakivel rosszul bánnak. Tudjuk, kik azok, akik elképesztő belső energiákat képesek mozgósítani másokért, hogy a világ igazságosabb, élhetőbb, emberségesebb legyen.

A képesség mindenkiben megvan rá, és az ember sokszor nincs is tudatában, hogy valami fontosat, példamutatót cselekedett. De mind ismerjük az önkéntelen csodálat érzését, amikor kiderül, hogy valaki igazán bátor vagy önzetlen volt egy nagy ügy érdekében. Az ilyen tettek teszik minden ép lelkű ember számára nyilvánvaló módon jobb hellyé ezt az országot.

A Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) őket állítja példaképül, és díjazza 2022-ben is a SZABAD-díjjal, hogy rávilágítson: igenis érték, ha az ember segítőkész, igazságos és szabad.

Idén a zsűri és a közönség hét jelölt közül választ ki egy-egy díjazottat. A közönségdíjra a cikk végén, szeptember 16-án éjfélig lehet szavazni. A zsűri díját Horváth Dorka, a BOOKR Kids alapítója, Kapronczay Stefánia, a TASZ ügyvezető igazgatója, Marge dalszerző-énekes, Miklósi Gábor, a 444 újságírója és Molnár Áron (NoÁr) színész ítéli oda. A díjakat a szeptember 21-i díjátadó gálán adják át.

*****

Megismernéd a jelölteket személyesen is? Meghallgatnád a történetüket? Akkor tölts velünk egy inspiráló estét szeptember 21-én, gyere el a SZABAD-díjátadó gálánkra. Jegyeket korlátozott számban itt tudsz vásárolni.

*****

“A hála, amit az emberektől kaptunk, minket is megerősített abban, hogy jó munkát végzünk”

Balogh Fruzsina, Oltass, hogy élhess!

Fotó: TASZ

A koronavírus-járvány alatt az állam számtalan téren vallott kudarcot. Azok az emberek, akik a Covid miatt munka nélkül maradtak, nem számíthattak átfogó segélycsomagra. Az egészségügyi intézmények megteltek, kórházi ápolást igénylő betegek tucatjait küldték haza helyhiányra hivatkozva. És bár szinte mindenkinek van egy rémtörténete az otthoni tanításra való átállásról, azt sem felejthetjük el, hogy akadtak bőven olyanok, akiknek a gyerekei a megfelelő eszközök hiányában, kimaradtak az oktatásból. De mit tehetnek a civilek, amikor az állam magára hagyja a legkiszolgáltatottabbakat?

Balogh Fruzsina és szervezete, a Civil Kollégium Alapítvány közösségi finanszírozásba kezdtek, annak ellenére, hogy a karitatív tevékenység távol áll a közösségszervezésre fókuszáló alapítványtól. Ott segítettek és úgy, ahogy szükség volt rá: tartós élelmiszereket, vitaminokat és tisztítószereket osztottak szét 14 rászoruló településen, plakátokon hirdették nem csak az általános covidszabályokat és ajánlásokat, hanem a közösségeiket érintő alapvető információkat, és elérték, hogy a kormány ingyenes gyógyszercsomagot juttasson a covidbetegeknek. Bitó-Balogh Zsanett közösségszervező és Kadét Ernő újságíró ötletére építve Fruzsina és a CKA, partnerszervezetekkel kiegészülve meghirdette az “Oltass, hogy élhess” kampányt, hogy az ország 100 leghátrányosabb helyzetű településén segítsék regisztrálni azokat, akik szeretnék felvenni az oltást, de a regisztrációra nincs lehetőségük. 120 önkéntest képeztek ki: egy egészségügyi szakember segítségével információt kaphattak a vakcinákról; tabletekkel látták el őket, és megtanították nekik a felületeket használni. Ez a 120 önkéntes 3 hét alatt 13 ezer embert regisztrált.

Fruzsina, bár saját párját, aki 2020 őszén covidban hunyt el, nem tudta megmenteni, munkájával hozzájárult ahhoz, hogy rengetegen vehessék fel az életmentő oltást. Olyanok, akikről az állam teljes mértékben megfeledkezett.

“Minden ügy olyan, mintha a gyermekem lenne”

Glonczi László

Fotó: TASZ

Glonczi Lászlót nem véletlenül tartják sokan a jogvédők archetípusának. Hosszú évek óta nem csak felhívja a figyelmet a romákat ért különböző jogsértésekre, de lankadatlan szorgalommal fel is lép ellenük. László pályája igazán messziről indult, állami gondozottként nőtt fel Nyíregyházán és kőművesként dolgozott éveken át.

Egészen addig, amíg édesapaként személyesen nem tapasztalta meg, milyen nehéz gyermekét egy szegregáló iskolából egy nem szegregáló állami intézménybe beíratni. Ettől kezdve személyes missziójává vált, hogy segítsen a roma gyerekeknek olyan oktatáshoz jutni, amit megérdemelnek, mert “bármelyik cigány gyerek elvégezhet egyetemet, főiskolát, vagy legalább leérettségizhet”, ha megadják neki erre az esélyt. Legnagyobb sikerei közé sorolja, hogy három oktatási intézményben per nélkül, egyben pedig peres úton vetett véget a szegregációs gyakorlatoknak. László panasza nyomán idén az EU megállapította, hogy az 1,7 milliárd uniós pénzből finanszírozott integrációt célzó programok valójában a szegregációt erősítik Nyíregyházán. Így a magyar államnak ezt az összeget vissza kellett fizetni.

László ahogyan képezte saját magát, úgy bővítette jogvédő tevékenységeinek körét is. Az általa alapított Hátrányos Helyzetű Családok Országos szervezete már nem csak az iskolai szegregáció felszámolásával, hanem lakhatási vagy munkahelyi diszkriminációs ügyekkel is foglalkozik.

László sokszor magányos harcosként, egyetlen külföldi vagy hazai donor támogatása nélkül védi roma emberek jogait és lép fel az őket ért diszkrimináció ellen. A legnagyobb magyar hősök egyike ő!

“Bátorítani akarjuk az embereket arra, ha a számukra fontos ügyben még nincs szerveződés, legyen bátorságuk alapítani egy sajátot. Mi is így kezdtük.”

Horányi Tibor & Szalay Ildikó, Nagy Tavak Koalíció

A Nagy Tavak Koalíció tagjai nem kisebb feladatra vállalkoztak, mint hogy társaikkal létrehozzanak egy országos hatáskörrel rendelkező civil csoportot, amely hazánk tavait és vizes élőhelyeit védi. Nem is lehetne égetőbb szükség egy ilyen csoportosulásra akkor, amikor aszály sújtja az egész országot, amikor rekord alacsony vízszintet mérnek a Fertő-tótól a Velencei-tóig, és amikor a vízparti építkezési és beruházási láz olyan fenyegető szintet ér el, hogy az veszélyezteti természeti kincseinket és tavaink élővilágát. Ildikó és Tibor elsősorban azért küzdenek, hogy a következő generáció számára is fennmaradjon valami a tavainkból és a vizes élőhelyekből. Ugyanakkor, nagyon különböző módokon kapcsolódtak be a civil életbe.

Ildikó természetvédőként nőtt fel, azonban nem ezen a pályán tevékenykedett, mígnem a tatai Öreg-tó partjára tervezett 120 szobás ötcsillagos ‘Avalon’ szálloda tervezete erre a területre irányította. Nem tudta tétlenül nézni, hogy megvalósulhat egy olyan beruházás, ami elpusztítaná a védett természeti értékeket és még a gyerekei is kérdőre vonták, hogy az ő generációjuknak „itt már nem marad semmi”? Ildikó nem véletlenül vált a Stop Avalon! Tata civil mozgalom arcává. Nemcsak meghirdette, de le is vezényelte a szállodával szembeni civil ellenállást. Magát “jolly jokernek” tartja, mert “oda megy, ahová kell ember: hajnali kettőkor plakátozni, kopogtatni és aláírást gyűjteni, kampányautót vezetni, sajtózni”. Igazi szervező, aki összefogja az embereket. Bár a júliusi népszavazás érvénytelen lett, mert kevesebb, mint a választópolgárok fele ment el szavazni, a 94%-os többség, akik mind a szálloda megépítését ellenezték, magáért beszél. Ildikó vezérletével és a helyiek mozgalmával felépült valami, ami önmagában is eredmény. Biztosak lehetünk abban, hogy Tatán legközelebb nem tízezer választópolgárt, hanem csak a hiányzó 1600-at kell meggyőzni arról, hogy számít, mit gondolnak.

Tibor ezzel szemben gyerekkorától kötődik a vízhez – tízévesen már élsport-szinten kenuzott, a “természetben nőtt fel”. A víz iránti szeretete mindig arra ösztönözte, hogy felelősen kell a természeti értékekkel bánni. Gödöllőn elvégezte a környezetgazdálkodási agrármérnök szakot. A civil élethez először a Greenpeace-en keresztül kezdett kapcsolódni, pár éve pedig, amikor családjával a Velencei-tóhoz költöztek, gyorsan involválódott a helyi ügyekben: nem tudta tétlenül nézni a város vezetésének intézkedéseit. Hasonló gondolkodású ” emberek felkutatásába kezdett, és létrehoztak közösen egy szakmai alapokon működő, a pártpolitikától távol álló szervezetet, az Alba Natura Civil Alapítványt. Tibor, bár valamennyire részt vett a közösségalakító akciókban, elsősorban szakmai vonalon szeret mozogni – helyi építési szabályokról véleményt formálni, vízügyi adatokat kikérni, elemezni és publikussá tenni, illetve beadványokat fogalmazni a minisztériumokhoz, szakmai szervekhez és hivatalokhoz.

Így egészíti ki egymást Ildikó és Tibor – a szív és a szakma–, akik most már együttes erővel próbálják védeni nem csak saját tavaikat, hanem egymásét is. Ugyanis ha sikerül, a Nagy Tavak Koalíció egy olyan jogilag is bejegyzett országos szervezetté válhat, melyben ötvöződik a szakmai tudás a közösségszervezés ismereteivel.

“A történtek ellenére is sajátomnak tekintem az egyházat, de változnia kell!”

Pető Attila

Fotó: TASZ

Pető Attila Magyarországon elsőként vállalta névvel és arccal, hogy fiatal korában egyházi zaklatás áldozata volt. Ügye és élettörténete nem csupán ezért kapott kiemelt figyelmet a médiában, hanem azért is, mert végül épp Attilát perelte be az egyház zaklatásért, nem pedig fordítva.

Gyerekként Attila egy budapesti egyházi iskolában nevelkedett, ahol ministrált és papnak készült. Központi szereplője volt a közösségének, számított a szava a diákok körében, de az intézmény plébánosához is mély lelki kapcsolat fűzte, apjaként tekintett rá. Attilát 13 éves korában abuzálta egy kispap, aki fél éves gyakorlati idejét töltötte az iskolában. Innentől bezárkózott, félt, hogy senkivel nem oszthatja meg a történteket, mert nem hinnének neki a szintén közkedvelt Balázs atyával szemben. Tanulmányi eredménye romlásnak indult, elmaradt az egyházközösségből, ami nem kerülte el tanárai és diáktársai figyelmét. Amikor azonban az intézmény igazgatójának elmesélte a történteket, nem kapott megerősítést, sőt félelme mindinkább beigazolódni látszott. Az évek folyamán kétszer is vallomást kellett tennie az érseki palotában, egyszer 2003-ban csupán 15 évesen, másodszor 2015-ben. Mindannyiszor lekezelőnek és támadónak élte meg a légkört. Még inkább nyomasztotta, hogy bár a Bibliára is feleskették, hogy ő harmadik félnek a meghallgatásról soha semmilyen információt nem szolgáltathat, jegyzőkönyvet az elhangzottakról sosem kapott kézhez. A kihallgatás után egy több éves huzavona kezdődött Attila számára, ahol egyértelművé vált számára, hogy nem kívánnak az ügyével foglalkozni. “A mai napig nem tudom, hogy elismertek-e áldozatként, nem láttam a jegyzőkönyvet és a vizsgálati anyagokat sem.” Ez időtájt szerzett tudomást arról, hogy bántalmazója fiatalkorú gyerekeket táboroztat. Elhatározta, hogy a médiához fordul, először még név nélkül számolt be esetéről az egykori Indexen, majd a Partizánban már névvel szerepelt. Szereplései után rengeteg áldozat kereste meg, ami csak megerősítette benne az elhatározást: nem csupán maga miatt kell felszólalnia, hanem meg kell óvnia ezeket a fiatalokat attól, hogy hasonló helyzetbe kerüljenek, hogy ha meg is teszik azt a bátor lépést, hogy az egyházzal szembefordulnak, akkor egy átláthatatlan és igazságtalan folyamatban elkallódjon az ügyük.

Attila minden áldozattal, aki megkeresi, elbeszélget, de nem dönteni akar helyettük, mert ahogy mondja, “mindenkinek más a kapcsolata az áldozatisággal”. Ő csak egy igazságos rendszert szeretne az áldozatoknak, illetve kártérítést – ami lehet egy formális bocsánatkérés, egy élethosszig tartó ingyenes pszichológiai segítségnyújtás, vagy akár pénzbeli juttatás is. Attila eddig sem perelte be az egyházat, ezután sem fogja, de vallja, hogy a “rendszernek még sokat kell változnia”.

“Amíg nem szólalsz fel, addig minden rendben van – ez az autokrácia diszkrét bája”

Simkó Edit

Fotó: TASZ

Simkó Edit ízig-vérig pedagógus. Magyar nyelv- és irodalomtanárként, amellett, hogy azért küzd, hogy a gyerekekkel már fiatal korban megszerettesse az olvasást és a színházat, a legfőbb célja, hogy a sajátos nevelési igényű (SNI) diákok is elhiggyék magukról, hogy bármit képesek elérni.

Edit egyike volt azon tanároknak, akik tavasszal polgári engedetlenségbe kezdtek. A legtöbb résztvevővel ellentétben Edit a saját intézményében egyedül állt ki jogaiért, vállalva a munkahelyi feszültségeket kollégáival is. Minden adandó alkalommal kihangsúlyozta, hogy egyéni tettet hajt végre, mert nem szerette volna, ha pedagógustársait vagy intézményét retorzió éri. Edit nem a munka ellen sztrájkol, és még nem is csupán az alacsony jövedelme késztette erre a lépésre – rég elhagyhatta volna pályáját, hiszen ő is látja, bárhol máshol jobban kereshetne. Ő a jelenlegi oktatási rendszer ellen harcol, amely emberellenes, diák, pedagógus és szülő egyaránt megszenvedi, és amely elmondása szerint, ahhoz fog vezetni, hogy “még összeszerelő műhelynek sem leszünk elég jók”. Leépültek a korábbi eredmények, az oktatási rendszer mind anyagilag, mint személyi feltételeiben kiürült.

Edit jóval tágabb perspektívában gondolkozik, amikor a polgári engedetlenségről van szó. Szolidaritást emleget, és azt, hogy nem csak a pedagógusokért kell kiállni, hanem a nővérekért, a tűzoltókért, és a sort lehetne folytatni. Másfelől pedig, egy valódi demokráciáért és polgári társadalomért, amelyben a rendszer nem infantilizál, hanem megengedi, hogy felnőttként éljenek az emberek. Egy ilyen rendszernek a legfőbb eleme az, hogy az emberek képesek dönteni, “ami fárasztó ugyan és felelősséggel jár, de a felnőtt léthez hozzátartozik. Csak így lehet a szabadságot megteremteni, amely nélkül viszont nem érdemes élni”.

“Nem a hatalmat akarjuk megragadni, hanem bele akarunk szólni az életünkbe”

Szalóki Viktor, aHang

Szalóki Viktornak és az aHangnak köszönhetően láthatóvá vált a választások politikai tétje. Nem csupán megszervezték az előválasztást, hanem minden lehetséges eszközzel azon dolgoztak, hogy az április 3-ai megmérettetésen egyenlőbbek legyenek a feltételek.

Az aHang nagyban hozzájárult az előválasztás sikerességéhez, amelynek alapját az adta, hogy “a szervezésnél nagyon magas szinten odaengedtek civileket”. Az előválasztást 4 központi és 25 megyei koordinátor irányította, ez utóbbiak közül Viktor felelt Veszprém megyéért. A koordinátorok megyei és választókerületi szinten azért feleltek, hogy minél többen vegyenek részt a választások lebonyolításában. Egy ponton már 10 ezer önkéntes segítette munkájukat – ott voltak mindenhol, a sátraknál felügyelték és segítették a szavazást, online és offline mozgósítottak. “Volt egy pillanat, amikor tízezren mondták büszkén, hogy aHangosok vagyunk”. Viktor, aki egy ízig vérig civil fiatal srác, meghatározó élményként mesél a tömött sorokról, és arról az érzésről, hogy ez a választás a “miénk volt, nem az ellenzéki pártoké, hanem az embereké, akik bele akarnak szólni” a hazájuk jövőjébe. A két előválasztási forduló között rengeteg megkeresést kapott fiataloktól, akik csatlakozni akarnak, “nem azért, hogy ne a Fidesz nyerjen, hanem mert végre van mit csinálni, van értelme tenni”, akik ezután “büszkén hangoztatták, hogy civilek”.

Az előválasztás nagy sikere után sem hagytak fel a munkával, és bár sokakban kudarcként csapódott le a választás eredménye, Viktor nem győzi hangsúlyozni, hogy a kiábrándultság főleg a politikai pártok irányában érződött. Ez pedig szerinte további teret engedhet a civil szerveződésnek: “Ha mi civilek feladjuk, ki vinné tovább az ügyeket, … ki fogja kihangosítani a Katások, kisvállalkozók, egészségügyi dolgozók vagy tanárok hangját? Elsősorban szolidárisnak kell lenni. Továbbá szerveződni kell, ellen kell állni, és nem csak négy évente behúzni az ikszet.”

“Ez a borzalom olyan, mintha velünk történne”

Zámbó Rea

Fotó: TASZ

Magyarországon több százezer civil önkéntes érezte azt, amikor kitört a háború Ukrajnában, hogy tennie kell valamit. Mindannyian a maguk módján siettek segítséget nyújtani: sokan a határon vagy a pályaudvarokon fogadták a menekülteket, volt, aki szendvicset készített, továbbutazást szervezett, fordított, sokan az otthonukat ajánlották fel az itt maradóknak.

Zámbó Andrea az otthonát hátrahagyva Budapestre utazott, hogy közelebbről tudjon segíteni a menekülésre kényszerülőknek. A családja és barátai segítségével 25 000 dollárt gyűjtött össze és megérkezésétől kezdve megállás nélkül tevékenykedett. Hol menekülő embereket szállásolt el, hol takarókat, élelmet, gyógyszereket, kerekesszéket, vonatjegyet, repülőjegyet, benzint, gyerekjátékokat vásárolt, vagy épp egy olyan autót javíttatott meg, ami a hosszú úton tönkrement. Az elkövetkező hetekben világossá vált számára, hogy a legégetőbb szükség orvosi és gyógyászati eszközökre van, ráadásul Ukrajnán belül, így ezeket elkezdte más önkéntesekkel együtt beszerezni és kiküldeni. Amikor egy bombázás után tudomást szereztek arról, hogy két kisgyerek életét vesztette, mert a helyi orvos autóval próbálta őket bevinni a kórházba, civilek es a Kárpátok Alapítvány segítségével két felszerelt mentőautót vettek meg és adtak át személyesen az orvosnak. Még kettő van tervben, illetve nemrég egy mobil sürgősségi szobát is eljuttattak Odesszába.

Rea “hétköznapi emberként” gondol magára, mint ahogy a többi civil önkéntes is, akikkel az elmúlt hónapokban találkozott, és akikkel együtt dolgozik. Szervezőként és koordinátorként összeköti a segíteni akaró embereket és a segítséget kérőket, az elejétől a végéig átlátja a helyzeteket és hatásosan motivál mindenkit a probléma megoldásra.

Annak a sok százezer embernek a nevében fogadta el a jelölést, akik február 24-e óta úgy gondolták, muszáj tenniük valamit a szomszédban dúló háború civil áldozataiért, mert “ki fog segíteni, ha én sem”. Rea szerint lehet, hogy kevésnek érezzük azt a segítséget, amit nyújtani tudunk, és nem is gondoljuk, hogy érdemes fáradni, de az a kevés valakinek az életét változtathatja meg.

A SZABAD-díj médiapartnere a 444.

Kommentek

Ha kommentelnél, ahhoz Közösség vagy Belső Kör csomagra van szükséged. Ha csak olvasnád a többiek hozzászólásait, ahhoz nem kell előfizetés.

  1. Ha még nincs, regisztrálj 444 profilt
  2. Fizess elő a Közösség vagy a Belső kör csomagunkra
  3. Az előfizetésnél használt email címmel regisztrálj a Disqusra és azzal lépj be a cikkek alatt