Orbán Viktor a Kossuth Rádió 2022. október 14-i adásában sajátos történelmi elemzést adott közre: „Ha belegondolunk, akkor 1956-ban mi nem azért harcoltunk, mert azt gondoltuk, hogy le fogjuk győzni a Szovjetuniót. Azért vállaltunk egy forradalmat és szabadságharcot, hogy kikényszerítsük a tűzszünetet meg a béketárgyalást. Azt gondoltuk, hogy el lehet érni egy béketárgyalást, ami a fegyveres csata végső célja, amely béketárgyaláson majd az oroszok a nyugatiakkal megegyezhetnek arról, hogy úgy, mint Ausztria, mi is semlegesek legyünk. Tehát a szabadságunk elérését, a végső aktust akkor is egy béketárgyalástól reméltük. Az én fejemben a mi 56-os logikánk, a szabadságharc meg a béketárgyalás nagyjából egy helyen van, hiszen valahogy rá kell kényszeríteni a nagyot, az erőset, a megszállót arra, hogy föladja a terveit.”

A miniszterelnök állításával sok probléma van.

A legelső talán az, hogy semmi köze a valósághoz.

Az 1956-os szabadságharcosok fejében november 4. után fel sem merült a béketárgyalás vagy a fegyverszünet. Ez már csak azért sem merülhetett fel, mert az agresszió módja (ami csakugyan szinte teljesen azonos, mint a mostani orosz agresszió Ukrajna ellen) szemernyi kétséget sem hagyott arról, hogy az agresszornak esze ágában sincsen sem fegyverszünetről, sem békéről tárgyalni. Ezt az agresszor már csak azért sem tehette meg sem akkor, sem most, mert amennyiben megtenné, akkor korábbi álláspontja lenne tarthatatlan, és ennek mindkét esetben a legsúlyosabb politikai következményei lennének rá nézve. Putyin nem fog tudni ebben a háborúban úgy tárgyalni, hogy az ne jelentse egyúttal politikai megsemmisülését. Moszkva pedig 1956-ban sem engedhette meg magának azt, hogy az utcai harcosokat tárgyalópartnernek tekintse. Ilyen a kommunizmus történetében sosem fordult elő. Érdemes eljátszani a gondolatkísérlettel, mi történt volna akkor, ha a november 4-i szovjet invázió valamilyen csoda folytán nem éri el célját.