Az elmúlt években elég sokszor okozott meglepetést az irodalmi Nobel-díjat odaítélő bizottság döntése, így idén talán éppen az volt a meglepetés, hogy egy olyan írót díjaztak, akit az esélyesek között emlegettek.

A francia Annie Ernaux neve annak ellenére forgott évek óta a különféle esélylatolgató listák első harmadában, hogy csak idős korában vált igazán ismertté Franciaországon kívül. 2008-as főműve, a Les Années (Évek) csak 2018-ban jelent meg angolul, ekkor Ernaux már 78 éves volt. Több szövege olvasható volt már ekkor is külföldön fordításokban, de az Évek angol megjelenése elég egyértelmű korszakhatárt jelentett a népszerűségében. Itthon amúgy mintha hátrafelé haladna az Ernaux-életmű kiadása, elsőnek egyik legkésőbbi munkája, a 2016-os Lánytörténet jelent meg 2020-ban, majd tavaly az Évek is, mindkettő Lőrinszky Ildikó fordításában, de a Nobel-díj hatására vélhetően hamarosan érkeznek majd a régebbi kötetek is.

Az Évek egyfelől önéletrajz, azaz tényleg kiolvasható belőle Ernaux élete: megtudhatjuk, hogy 1940-ben született Normadiában, szülei gyári munkások voltak, majd egy kisvárosban nyitottak vegyesboltot és kávézót. Ernaux katolikus magániskolába járt, majd egyetemre ment, tanárnak készült, de írói ambíciói is voltak, megházasodott, gyerekei születtek, végül tényleg tanár lett, több mint két évtizeden át tanított, közben elvált, viszonya volt egy házas férfival, Párizs közelébe költözött, 60 évesen visszavonult a tanítástól, és nekilátott régóta dédelgetett álmának, hogy megírja a nagy művét. Ez lett az Évek.

De közben az Évek nagyon messze van mindattól, amit önéletrajzként szoktunk meg: Ernaux gyakorlatilag sosem ír közvetlenül magáról, életének epizódjait egy generáció történetébe ágyazva lehet kiolvasni. Sosem ír énről, általában a többes szám egyes személyű „mi” az alany. Hogy kiket fed ez a mi, az folyamatosan változik a könyvben, és sosem teljesen egyértelmű. Kezdetben a háború idején született gyerekeket, akik úgy nőnek fel, hogy szüleik a világháború tébolya után próbálják normális mederbe terelni az életüket. Majd az ötvenes évek-hatvanas évek francia kisvárosainak Párizsról álmodó tinédzserei, '68 idején már közel 30 évesen azok, akik egyetértenek ugyan a fiatalok lázadásával, de mégis csak a távolból, beérkezettként követik az eseményeket, később pedig olyan kollektív alanyként, akiket örvényként vonz be a fogyasztói társadalom, akik leszavaznak ugyan a baloldali jelöltekre a választásokon, de közben teljesen belesimulnak a rendszerbe.

De a kollektív alany szerepeltetése önmagában még nem tenné olyan különlegessé az Éveket. Ehhez kell az a távolságtartó, precízen leíró, de közben nem teljesen érzelemmentes, sokszor szinte már melankolikus stílus, amit Ernaux évtizedek alatt fejlesztett ki, és ami az Években ér a csúcsára.

Ernaux 34 éves volt, amikor megjelent az első regénye, ezt a gyereknevelés és a házimunka elvégzése mellett írta, és egyáltalán nem aratott zajos sikert, ahogy második, három évvel később érkező regénye sem. Az irodalmi áttöréshez egy családi tragédia vezetett el: meghalt apjának akart emléket állítani egy könyvben, ez lett az 1983-as La Place, ami az első könyv az életművében, ami már nem fikció volt, hanem kísérlet egy különleges életrajzi-dokumentarista hang megteremtésére. Ernaux az apja alakját ugyanis nem a megszokott életrajzírói eszközökkel próbálta meg rögzíteni, hanem ahogy ő fogalmazott, össze akarta gyűjteni apja létezésének külső bizonyítékait: szokásokat, szólásokat, használati tárgyakat vett lajstromba, felvázolva általuk azt a világot, melyet ez a férfi kitöltött.