Nem a rendőrökkel összecsapó tüntetők, hanem a békésen tiltakozó tízezrek jelentik az igazán nagy kihívást Macronnak
2018 december 03., 19:00
A segélyek megvonása épp annyira személyes élmény volt, mint az első csók
Az irodalom, amelyik nem akar fegyver lenni, szégyenteljes és papírpazarlás - állítja a francia irodalom fiatal szupersztárja, a pár évente újabb, rendkívül politikus regénnyel előálló Édouard Louis.
Az, hogy Louis a francia irodalom új sztárja, egyáltalán nem túlzás. 21 évesen megjelent első könyvéből, a Leszámolás Eddyvel című önéletrajzi regényből az első évben elfogyott 300 ezer példány, írói karrierje pedig azóta meredeken ível felfelé: a francia kulturális élet fontos alakja lett, könyvei olyan közéleti vitákat indítanak el, amit fiatal írók szinte soha nem mondhatnak el magukról, az eddig megjelent három regényéből kettőt már New Yorkban is színpadra vittek, politikai publicisztikáját címlapon hozza a Le Monde, írásaival bejárta a fél világot és alig akad jelentősebb kulturális lap, ami ne közölt volna már egy hosszabb portrét róla. Első regényéből pedig Magyarországon is készült már előadás.
Louis regényeinek két alapélménye a homoszexualitása és annak a leszakadt munkásosztálybeli közegnek az emléke, melyben felnőtt, és ahol rengeteg zaklatás érte. De történeteiben sosem a személyes aspektus a fontos, hanem az a társadalmi kontextus, melyben ezek létrejöhettek, illetve az időben előrehaladva egyre inkább annak a politikai osztálynak a szerepe, mely ezt a társadalmi kontextust megteremtette.
Ahonnan lehetetlen kitörni
Édouard Louis 1992-ben született a Franciaország északi részén fekvő kisvárosban, Hallencourt-ban. A városnak alig 1500 lakója van, és a régió egészéhez hasonlóan itt is mély nyomokat hagyott a francia ipar leépítése: a nyolcvanas-kilencvenes évekre sokan váltak munkanélkülivé, az addig sem túl gazdag munkáscsaládok végleg elszegényedtek. Egy ilyen, hónapról hónapra élő, egyre lejjebb csúszó fehér munkáscsaládban nőtt fel Louis is, és gyerekkori emlékeiről szól az első regénye, a már említett Leszámolás Eddyvel.
Ami azzal a mondattal indul, hogy gyerekkorából egyáltalán nem maradtak meg jó emlékei: a közösség normái szerint lányosan viselkedő, érzékeny Louis kiskorától kezdve piszkálódások, majd pedig egyre súlyosabb bullying áldozata volt. Nemcsak az iskolában, hanem otthon is. Az egzisztenciáját fokozatosan elveszítő apja folyamatosan éreztette fiával szemben, hogy valami nincs rendben vele. Otthonukban teljesen megszokottak voltak a homofób kiszólások, felvetések arról, hogy hogyan kéne levadászni vagy táborokba zárni a melegeket. És ezek akkor sem hagytak alább, ahogy otthon is mindenki számára egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a tinédzser fiú is meleg.
Louis iskolás évei állandó színleléssel teltek. Úgy tett, mintha érdekelnek a lányok, mintha érdekelné a foci és a sörivás, de sosem volt elég meggyőző: nem voltak barátai és folyamatos zaklatás céltáblája volt. De elmondása szerint épp ez a színlelés hozta el aztán számára a megváltást: elkeseredettségében, hogy végre elfogadják valahol, 13 évesen jelentkezett az iskola színjátszókörébe, és életében először tapasztalta meg, hogy emberek mosolyognak rá, hogy tapsolnak neki.
A színjátszókörön át vezetett az út egy nem túl távoli város gimnáziumába és egy egészen másmilyen közegbe: olyan emberek közé, ahol elfogadták, értékesnek gondolták. Ekkor kezdett el olvasni is: egy interjúban Louis arról beszélt, hogy ebben a Harry Potter-sorozat hozta el számára az áttörést. A történet a fiúról, aki egy olyan helyen nő fel, ahol nem érzi otthon magát, olyan emberek között, kikhez nem kötődik, és aki egyszer csak rádöbben, hogy létezik egy másik hely is, ahol otthonra lelhet.
A következő években rengeteget olvasott, illetve összeismerkedett a francia csúcsértelmiségi-szociológus Didier Eribonnal, akinek 2009-ben jelent meg az önéletrajza arról, hogy milyen volt évtizedekkel ezelőtt melegként felnőni egy munkásosztálybeli környezetben, ami hatalmas hatással volt Louis gondolkodására. 18 évesen pedig felvették az ország egyik legjobb egyetemének filozófiaszakára. Családjából korábban soha senki még csak a felsőoktatás közelében sem járt, ő meg a legmenőbb párizsi egyetemen találta magát. Nevét is ekkor hagyta hátra, a születésekor kapott Eddy Bellegueule helyett Édouard Louis lett.
Louis a mai napig gyakran megkapja, hogy de hát neki is sikerült kitörnie, ez is mutatja, hogy ez egy lehetséges, járható út, de ő elmondása szerint pont fordítva látja: amióta kijutott onnan, csak még egyértelműbbé vált számára, hogy mennyire rendkívül nehéz kitörni abból a világból, és hogy mennyire mélyen átszövi az erőszak azt a világot.
Túl szép, hogy igaz legyen
Ez a történet, hogy van egy fiatal meleg srác, aki nem érzi jól magát a vele szemben elutasító, provinciális közegben, majd a művészeteknek köszönhetően eljut Párizsba, ahol barátokra és közösségre lel, és végre szabadon élhet, elég banálisan hangzik. Ezt Louis is így látja, csakhogy mint írói pályafutásából eddig kiderült, ez nem a végállomást jelentette, hanem éppen egy írói út kezdetét: a párizsi elitegyetemen ugyanis azzal kellett szembesülnie, hogy az a társadalmi háttér, melyből ő érkezik, a fővárosból láthatatlan. Az északi kisváros a behalt gazdaságával, a segélyről segélyre élő emberekkel, az alkohol miatt összeomló családokkal, a mindennapokat átszövő erőszak rengeteg formájával nem egyszerűen egy távoli világnak hatott Párizsból, hanem tökéletesen ismeretlen volt.
Ekkor döntötte el, hogy regényt ír arról, honnan származik. Két év alatt írta meg a Leszámolás Eddyvelt, a kéziratot pedig először egy neves párizsi kiadónak küldte el. Két hét múlva kapta kézhez a választ, melyben közölték vele, hogy ezt a könyvet nem fogják kiadni, mert az a fajta szegénység, amiről ír, már több mint egy évszázada nem létezik Franciaországban, és ezért senki nem hinné el a történetét. „Többször is elolvastam az emailt, miközben a düh és a kétségbeesés fojtogatott” – írta erről később.
Louis szövegeit az első regényétől kezdve meghatározza az a gondolat, hogy nem sok értelme van szexuális identitásról vagy bőrszínről, rasszizmusról és nacionalizmusról gondolkodni, ha nem gondolunk mellette az osztálykérdésekre is.
Hogy melyek azok a gazdasági és társadalmi folyamatok, melyekben ezek a személyes identitástörténetek megvalósulhatnak, hogy milyen strukturális feltételei vannak annak, hogy valaki hogyan élheti az életét. Regényének világképét mélyen áthatotta a francia szociológia több klasszikusa is, 21 évesen már szerkesztője volt egy Pierre Bourdieu életművével foglalkozó kötetnek.
„Egyszerűen nem látok semmiféle különbséget a személyes és a társadalmi között” – mondta erről egy interjújában Louis, aki nemcsak első regényével, hanem politikai kiáltványszerű szövegeivel is elérte, hogy a francia közbeszéd felfigyeljen rá. 2015 szeptemberében Geoffroy de Lagasnerie filozófussal közösen írt egy nyílt levelet, amit a Le Monde címlapján közölt. Ezt a levelet Louis és de Lagasnerie a Franciaországban erősödő szélsőjobboldallal csendben némán maradó baloldali értelmiségnek címezte, többek között arról írva, hogy nem szabad hagyni, hogy a szélsőjobb uralja le a közbeszédet és határozzák meg a témákat, és az értékei mellett kiálló, a szélsőjobb hazugságaira nem vitával, hanem megvetéssel reagáló baloldalra van szükség.
Louis még mindig csak 24 éves volt, amikor megjelent második regénye, az Erőszak története, ami szintén valós eseményekre épült: azt írta meg benne, hogy hogyan erőszakolta meg őt 20 éves korában egy algériai származású férfi. Az erőszak történetét testvére szájába adva meséli el a regény, melyben elsősorban megint nem a személyes aspektus a lényeges, hanem azok a társadalmi mechanizmusok, melyek fenntartják és kísérik ezt az erőszakot.
E társadalmi kontextussal is számot vető, a homoszexualitást ennyire árnyaltan tárgyaló megközelítés volt jelen 2019 egyik legjobban méltatott regényében, a vietnami-amerikai Ocean Vuong On Earth We’re Briefly Gorgeous című önéletrajzi ihletettségű könyvében is, nem véletlen, hogy Louis és Vuong munkásságát egy rakás kritikus rendre együtt emlegeti.
link
Forrás
Miért szavaz az apám a szélsőjobboldalra?
Az Erőszak történetének megjelenése után apja felhívta Louist. Ekkor mát több mint öt éve nem beszéltek egymással. A fiatal író hazautazott, és amikor apja ajtót nyitott, elsőre fel sem ismerte a férfit. Apja 35 évesen sérült meg súlyosan egy munkahelyi balesetben, azóta nehezen járt, gyakori segítségre szorult, a fia elköltözése óta eltelt időszakban pedig végleg összeomlott az élete: felesége 25 év után elhagyta, súlyos keringési zavarai és cukorbetegsége lett, sokszor még beszélni is nehezen tudott.
Megtört, összeroncsolódott apjának látványa pedig egy alapvető változást indított el Louis gondolkodásában. Ugyan az első regényében is rendkívül összetett a viszonya az apjával, de a fő kapcsolódás köztük alapvetően mégis az erőszak volt, amit felé és családtagjai felé sugárzott a férfiból. Innentől kezdve viszont egyre inkább az a kérdés foglalkoztatta, hogy mi az az erőszak, amit az apja elszenvedett.
Ennek az alkotói folyamatnak az egyik első látható megnyilvánulása egy véleménycikk volt, ami a 2017-es francia elnökválasztásra időzítve jelent meg a New York Timesban, és amiben Louis arról írt, hogy apja miért szavaz a szélsőjobboldali jelöltre, Marine Le Penre.
Mint Louis írja, ugyan apjával elvétve beszél csak, de pontosan tudja, kire fog szavazni Le Pen és Macron közül az elnökválasztás második fordulójában. A családjában ugyanis sosem volt kérdés, hogy mindenkinek a Nemzeti Frontra kell szavaznia, apja ezt mindenkitől megkövetelte. És Louis azt sem tagadja, hogy ez a szavazat mélyen át volt itatva rasszizmussal: az író visszaemlékezése szerint apja alig várta, hogy végre elzavarják az arabokat és a zsidókat az országból.
Ugyanakkor szerinte nem lehet ennyivel elintézni a kérdést: „Amit ezek a választások valójában jelentettek az apámnak, az annak a lehetősége volt, hogy küzdhet a láthatatlanság érzése ellen. Apám nálam sokkal hamarabb megértette, hogy a burzsoázia szemében — mint a kiadó, amely visszautasította a könyvemet pár évvel később — a létezésünk nem számított és nem volt valós. Apámat magára hagyta a politikai baloldal a nyolcvanas években, amikor egyre inkább átvették a szabadpiac nyelvét és gondolkodását. Európa-szerte a baloldali pártok többé nem beszélnek társadalmi osztályokról, igazságtalanságról és szegénységről, szenvedésről, fájdalomról és kimerültségről. Hanem modernizációról, növekedésről és sokszínű harmóniáról beszéltek, kommunikációról, társadalmi párbeszédről és a feszültségek enyhítéséről” – írta Louis, majd azzal folytatta, hogy a baloldal helyett a Nemzeti Front volt az, ami foglalkozott a rossz munkakörülményekkel vagy a munkanélküliség problémájával, csak mindezért a bevándorlókat és az Európai Uniót hibáztatták.
És mivel nem volt semmiféle olyan baloldali kísérlet, ami mondott volna bármit az apja szenvedéséről, a férfi végül a szélsőjobboldal hamis magyarázatainál kötött ki: „Szemben az uralkodó osztállyal, számára nem adatott meg a privilégium, hogy egy politikai programra szavazzon. A szavazás számára egy kétségbeesett kísérlet volt arra, hogy láthatóvá váljon mások szemében” – írja Louis, aki cikkét azzal zárta, hogy az már rég nem elég, ha az újságírók meg az elemzők megírják, hogy Marine Le Pen rasszista meg veszélyes, ezt már rég tudja mindenki. Helyette arra van szükség, hogy küzdjenek a hatalomnélküliekért és egy olyan nyelvért, ami teret biztosít a legláthatatlanabb embereknek, mint amilyen az apja is volt.
Apám gyilkosai
Ehhez a nyelvteremtéshez kapcsolódik szorosan Louis harmadik, egyelőre utolsó regénye, ami Ki ölte meg az apámat címmel 2018-ban jelent meg. Hasonlóan első regényéhez, ennek is az apja a főszereplője, de ez a férfi már egy megtört, bocsánatot és segítséget kérni képes karakter, kinek testét megnyomorította a munka és a nélkülözés.
A rendkívül sűrű és tömör regény egyben egy politikai vádirat is, azokkal szemben, akik apja életét szenvedésbe taszították: azaz Jacques Chirac, Nicolas Sarkozy, François Hollande és Emmanuel Macron kormányaival szemben.
„Gyilkosok ezek, akik sosem lettek megnevezve azokért a gyilkosságokért, melyeket elkövettek” – mondja erről Louis, aki könyve utolsó harmadában a neoliberális fordulat és a megszorítások számos elemét végigveszi, és leírja, hogy ezek hogyan hatottak apja és a családja életére. Hogy hogyan kellett visszamennie a súlyos hátsérüléssel küzdő férfinak utcát sepernie, hogyan csökkentették a támogatását a gyógyszereknek, melyeket szednie kellett, hogy Marcon hogyan csökkentette öt euróval a legszegényebbek lakhatási támogatását, épp azon a héten, amikor a kormánya jelentős adócsökkentésről döntött a leggazdagabbak számára.
„Az uralkodó osztály panaszkodhat egy baloldali kormányra, panaszkodhat egy jobboldali kormányra, de soha egyetlen kormány sem tette tönkre az emésztésüket, egyetlen kormány sem törte el a hátukat” – írja könyvében Louis, míg apja számára a politika emiatt vált élet és halál kérdésévé. Hasonló tapasztalat ez ahhoz, mint amit gyerekként már a saját bőrén is megtanult. Egy interjújában arról beszélt, hogy már a gyerekkori könnyei is politikaiak voltak, mert egy olyan társadalmi állapot miatt fakadtak ki, amely lehetővé tette a homofóbiát, és amelyben a maszkulinitás ennyire erőteljessé vált.
Ebben a felismerésben ér össze az az erőszak, amit ő apjától elszenvedett gyerekkorában és az a strukturális erőszak, melynek apja mindennap ki volt szolgáltatva. Apja nagyon fiatalon ott kellett hagyja az iskolát, rosszul fizetett és rendkívül nehéz munkákat kellett vállalnia, közben pedig a politika folyamatosan csak elvett tőle. És ez a kilátástalanság megtöri az embert: „Ez egy pszichológiai és szociológiai törvényszerűség, amit minden nap láttunk: az emberek hazamennek és valami agresszívat mondanak olyasvalakinek, akit amúgy szeretnek, mivel annyira feszültek a nehézségeik miatt. Az erőszak sodrásába kerülsz, az erőszak a részeddé válik” – mondja erről egy interjúban Louis.
Ez a felismerés mozgatta a harmadik regényét: hogy megértse azt az erőszakot, amit az apja tanúsított mások felé, és azt az erőszakot, melytől ő szenvedett minden áldott nap.
És épp ezért mondja azt Louis, hogy nincs élet a politikán kívül: Macron döntése a segélyek megvonásáról épp annyira személyes élmény volt az apja számára, mint az első csókja, ugyanúgy részévé vált az élettörténetének.
2018 végén, amikor Franciaországban felerősödtek a sárgamellényeseknek (gilets jaunes) nevezett mozgalom tiltakozásai, Édouard Louis lett az egyik leghangosabb támogatójuk. Mint írta akkor, nehéz szavakba öntenie azt a döbbenetet, amit akkor érzett, amikor először meglátta a tiltakozókról készült fotókat.
A sárgamellényesek ugyanis olyan emberek voltak, akiket addig szinte sosem lehetett látni a francia sajtóban: a munka, a fáradtság, az éhség által megtört testű emberek. És Louis-t elmondása szerint nem csak a társadalmi igazságtalanságok nyilvánvaló bizonyítéka zaklatta fel, hanem az is, hogy ezek a testek a családjára és a múltjára emlékeztették, arra a világra, ahol felnőtt. Épp ezért, amikor a francia mainstream közbeszéd, élükön a liberális értelmiségiekkel és a politikusokkal a sárgamellényesek ellen fordult, úgy érezte, mintha személyesen őt támadták volna.
„Számomra bárki, aki a sárga mellényeseket sértegette, az apámat sértegette” – írta erről. Majd azzal folytatta, hogy gyakori példája az erőszak eltérő értelmezésének, hogy a sajtó és a politika nagy része megpróbálja elhitetni velünk, hogy nem a több ezer elpusztított, szenvedésre kárhoztatott élet jelenti az erőszakot, hanem pár felgyújtott autó.
„Nyilvánvalóan soha nem tapasztaltad meg a szegénységet, ha azt gondolod, hogy egy történelmi emlékműre fújt graffiti rosszabb lehet, mint annak lehetetlensége, hogy ellásd magad, hogy etetni tudd a családodat” – írja Louis, aki az elmúlt pár évben adott interjúi alapján egyre inkább arra a kérdésre koncentrál, hogy mi az, ami ki van zárva az irodalomból. Az irodalom története ugyanis a folyamatos határátlépések története egyben: a korábbi nagy korszakok nagy írói rendre arról vagy úgy írtak, ahogy addig nem lett volna szabad.
„Dühösnek kell lennem az irodalomra, szinte már gyűlölnöm kell az irodalmat, ahhoz hogy írni tudjak, mert tudom, hogy nagyon hosszú időn keresztül olyasvalaki élete, mint az anyám, soha nem bukkant fel egyetlen könyvben sem” – mondta erről egy Zadie Smith-szel folytatott beszélgetés közben, míg egy interjújában arról beszélt:
„Íróként minden egyes soromat egy emlékeztetőnek szánom az uralkodó osztály számára, hogy ne feledkezzenek meg az olyanokról, mint a szüleim vagy mint a menekültek, akik számára a politika még mindig élet és halál kérdése. Az élet és a halál kérdését ismét a politika központi kérdésévé kell tennünk.”