Életemben kétszer éreztem dörömbölő szívdobogást műalkotáshoz közeledve. Először 1997 nyarán, amikor a genti Szent Bávó-katedrálisban végre élőben is megnézhettem az addig csak művészeti albumok képeiről ismert szárnyasoltárt, a van Eyck-testvérek főművét. Másodszor pedig 2023 februárjában, amikor jegyet váltottam a Kokainmedvére. Az oltárkép központi alakja egy sugárzó bárány, a filmé egy betépett medve – az ilyesmi garancia a nagy műre.

Hogy a Kokainmedve a nyugati civilizáció olyan csúcsteljesítménye, amilyet tényleg csak évezredenként egyszer-kétszer hoz össze az emberiség java, azzal kapcsolatban semmi kétségem nem lehetett. Még a visszafogottabb kritikák is leszögezték, hogy a Kokainmedve legalább egymilliárdszor jobb film Orson Welles Aranypolgáránál. Nem véletlen, hogy a Saul fia után ez mindössze a második játékfilm, amiről kritikát írok a 444-re.

A 21. századi moziélmény a film előtt levetített trailerekkel és reklámokkal nyilván annak a kedvét is elveszi a mozgóképtől, aki egyébként értékeli a műfajt. Én meg gondolkodhattam azon, amin minden értelmes ember gondolkodott volna a helyemben. Miután a Föld valamennyi lakosa megtekinti a Kokainmedvét, és üvöltve követeli a folytatást, a hollywoodi álomgyár vajon milyen őrült ötletekkel fogja kielégíteni ezt az évtizedekig, talán évszázadokig fennálló igényt?

SPEEDBORZ

Borz szökik be egy idilli albán völgyben üzemelő droglaborba, és alaposan belakmározik amfetaminból. A horrorkomédia következő 90 percében néhány félreértésnek köszönhetően újabb balkáni háború kezdődik. Végül sikerül megfékezni a fenevadat, a rosszak elnyerik méltó büntetésüket, és minden jóra fordul.