Ez a cikk a Greenpeace 444-en jelentkező sorozatának az második része.

Úgy látszik, hogy a Brüsszelnek beígért magyar zöldenergiás reformoknak egyelőre nyoma sincs, így azoknak az uniós forrásoknak az érkezése sem várható, melyeknek ezek a reformok előfeltételei lennének. Ahogy az már az Európai Bizottságnak is feltűnt, nagyon más irányba tart a magyar kormány, mint tétjei nagy részét a szélenergiára és a hozzá kapcsolódó strukturális változások gyors világra segítésére feltevő Európai Unió. Pedig azt megtanulhatta volna a kormány a tavalyi energetikai armageddonból, hogy a megkövesedett struktúráktól a lehető leggyorsabban meg kellene szabadulni. Mégis úgy tűnik, hogy az ország ezt az évet is el fogja vesztegetni, mert a fosszilis és a nukleáris energia makacs és felelőtlen erőltetésével van elfoglalva. Mindennek nem csak gazdasági és politikai következményei vannak: a nagy buzgalomban a klímacélok is tarthatatlanná válhatnak. Ez a cikk bemutatja, hogy hogyan (nem) alakult a kormány és a megújulók kapcsolata, és hogy mibe kellene végre fektetnie a kormánynak a fosszilisek helyett.

Füstbe sem ment tervek

Május 24-én közzétett országspecifikus ajánlásaiban az Európai Bizottság egyértelműen fogalmazott: Magyarországnak csökkentenie kellene a fosszilis függőséget, ki kellene vezetnie a fossziliseknek nyújtott támogatásokat, gyorsítania kellene a megújulók terjedését, és meg kellene szüntetnie az energiatámogatások jelenlegi rendszerét. Az államháztartás védelmén túl azért is, hogy ezzel is ösztönözzék az energiatakarékosságot szolgáló beruházásokat.

Nem mintha váratlan lett volna a Bizottság értékelése: az ukrajnai háború kezdetének évfordulóján megjelent cikkünkben magunk is arra a következtetésre jutottunk, hogy a magyar kormány végzetesen félrekezeli az energiaválsággal kialakult helyzetet: a szóvirágok ellenére ragaszkodik a fosszilisek támogatásához, a sehova sem vezető Paks II. projekthez, és valójában akadályozza válságból való kilábaláshoz esszenciális (és egyben klímavédelmi szempontból is szükséges) megoldásokat: a megújulók terjedését és az energiahatékonysági beruházásokat.

Ennek jele volt, hogy március 31-ével lejárt Magyarország számára az a határidő, amely alapján Magyarország az Európai Unió kasszájából 2024 végéig a helyreállítási alapból (RFF) 5,8 milliárd euró vissza nem térítendő forráshoz juthatna - ameddig, egyebek mellett, be kellett volna mutatnia, hogyan kívánja felszámolni a napelemstopot és a szélenergia akadályozását. A feltételes mód sajnos indokolt, mivel a magyar kormány nem nyújtott be ilyen dokumentumot a Bizottságnak.

Az ugyanis önmagában még kevés, amit egy európai tanácsi végrehajtási határozat több ponton is rögzít, miszerint Magyarország vállalta, hogy megnyitja az utat a zöld energiaforrások térnyerése előtt, illetve ennek részeként azt is, hogy felszámolja a „szélenergia fejlesztése előtt álló akadályokat”. A jogi és szabályozási keretek felülvizsgálata utalhatna arra, hogy a kormány valóban elmozdul a vállalásai felé. De igazán még az előkészítésnek sincs nyoma sem.

A magyar kormány számára megnyugtató lehet, hogy a határidőket Brüsszelben valószínűleg rugalmasan kezelik. A napelemstop beszüntetéséről legalábbis szeptemberre ígér a kormány bármilyen konkrétumot, a szélenergiánál pedig még ennél is homályosabban fogalmaznak a kormányzati kommunikációban.

Nem kell nekik az energiafüggetlenség

Míg a szélenergia aktuálisan Európa villamosenergia-igényének a 15 százalékát fedezi, Magyarországon ez nem éri el az egy százalékot. A Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) szerint 2027-ben ez lesz az EU elsődleges energiaforrása, az Európai Bizottság pedig azzal számol, hogy 2050-re Európa villamosenergia-fogyasztásának a szélenergia a felét fogja fedezni, évente pedig 65 milliárd köbméter földgázt fog kiváltani a szélerőművek termelése.

Mindezekből arra következtethetünk, hogy az EU számára a szélenergia kifejezetten fontos, és Brüsszel kiemelten támogatná a szélenergia és a hozzá kapcsolódó infrastrukturális és energiatárolási, szabályozási ökoszisztémát. Ebből pedig az következik, hogy a magyar kormány már jó ideje széllel szemben áll.

Magyarország 12 éve befagyott, 329 MW-os szélerőművi termelőereje Észtországgal (320 MW), Csehországgal és Panamával tesz minket egy kategóriába - meg azzal, hogy kb. ennyit tudott gyarapodni csak tavaly Ausztria, néhány éve pedig Szerbia.

Műszaki vagy energetikai értelemben arra 2016(!) óta nincs érdemi válasz, hogy miért negligálja a kormány azt az energiaforrást, amivel, ha kihasználná az ország, nagyobb energiafüggetlenségre tehetne szert. Az a hivatkozás biztosan téves, hogy az ingadozó termelési görbét a hálózat vagy a rendszerirányítás nem tudja jól kezelni. A már csaknem 5000 MW napelemes kapacitás termelését is naponta, gond nélkül kezelik. Sőt, ha már annyi kormányzati szó esett arról, hogy milyen gondokat okoz a napenergia kiegyensúlyozása, végképp érthetetlen a szélenergia mellőzése: a tapasztalatok alapján mind napi, mind éves szinten jól egészíti ki egymást a két energiaforrás. Azaz, míg a naperőművek értelemszerűen nappal és inkább nyáron termelnek, a szélerőművek termelése napi szinten az éjszaka, éves szinten a téli hónapok felé tolódik.

A magyar hálózatra a MAVIR 2009-ben, a már megépülő 329 MW mellé további 410 MW beillesztését hagyta jóvá úgy, hogy ahhoz semmiféle hálózatfejlesztést nem igényelt. Azt is érdemes visszaidézni, hogy a jelenleg is érvényben lévő kormányzati energiastratégia háttérmodellezésekor készült olyan opció, amely 2200 MW rendszerbe építhető szélerőmű kapacitással számolt – hasonló feltételek mellett.

Mindehhez képest itthon továbbra is csak annyi látszik, hogy a kormány fenntartja a bizonytalanságot a szél ügyében: Lantos Csaba energiaügyi miniszter szerint ugyan “Szeretnénk, hogy legyenek szélkerekek, ugyanakkor nem szeretnék, ha szélkerékerdők rontanák el a magyar tájat”, ami a népmesei “hoztam is, meg nem is”-nél semmivel sem több.

Megroggyant a hálózat

A szél- és naperőművek hálózatra gyakorolt hatása ott lehet kritikus, ahol a fejlesztések elmaradtak. Viszont éppen az a gond, hogy a kormány a 2010 óta az energiaszektorra kivetett különadókkal, a gazdasági logikát jobbára figyelmen kívül hagyó rezsicsökkentéssel ezt érte el: a magyar villamosenergia-hálózatokon a korszerűsítési projektek maradtak el a leggyakrabban.

Sokat elárul a magyarországi áramhálózati fejlődés üteméről, hogy az interjúkban rendre felmondott lecke ellenére jelenleg is csupán a kormány jövőbeli tervei között szerepel, hogy általánossá teszik az okosmérős fogyasztásmérést. Ehhez pedig uniós forrásokra fáj a foga. Pedig az erről szóló első tanulmányt az Energiahivatal már 2009-ben megíratta, és már akkor az volt a szakmai vélemény, hogy az Európában hódító piaci modell minden érintettnek (a termelőnek, a szolgáltatónak, a rendszerirányítónak és a fogyasztónak is) jobb helyzetet teremt, ezért a lakossági fogyasztókat minél hamarabb el kellene látni ezekkel a készülékekkel.

Műszaki oldalról viszont az a legégetőbb probléma, hogy a hálózatfejlesztések majd egy évtizede tartó elmaradása a hálózati cégeknél egyes területeken mára valóban akadályozza a további napelemes rendszerek telepítését, illetve a már meglévők működését. A probléma létezik, de nem olyan mértékű, ami indokolta volna a fűnyírószerű, és a jelek szerint legalább egy évig tartó, a szektort mostanra már fékező napelemstopot. Ahogy az sem világos, hogy miért a kormány akarja a hálózati csatlakozást biztosító áramszolgáltatók helyett eldönteni, hogy “hol indokolt fenntartani ezt a bizonyos csatlakozási stopot és hol tudjuk feloldani.”

Az elveszett idő nyomában

A magyar kormánytól egyelőre nem látszik hitelt érdemlő elképzelés azzal kapcsolatban sem, hogy az Európát, benne Magyarországot továbbra is bizonytalanságban tartó energiahelyzetből hogyan és mivel próbálnák kivezetni az országot. Nehéz elképzelni, hogy hogyan kezelnék például, ha az Oroszország felől érkező maradék vezetékekkel probléma adódna, esetleg kevésbé enyhe tél köszöntene be idén, és a gáz- és olajárak újra a tavalyi szintre kúsznának fel. A zászlóshajóként felmutatott, valójában élőhalott Paks II. beruházás, valamint az orosz gáz utáni szaladgálás az egész kormányzati energetikára rányomja a bélyegét.

Az EU energiaellátásának alapjait megkérdőjelező ukrajnai háború kitörése óta hiába értékelődött fel a takarékos, hatékony energiafelhasználás mellett az elsősorban megújulókból történő önellátás, Magyarország folyamatosan vesztegeti az időt mindkét téren. Továbbra is úgy tűnik, hogy a megújulók ügyét a támogatások sorsáról Brüsszellel folytatott vita során a kormány fegyverként használja - mintha az EU, és nem Magyarország érdeke volna az energiarendszer átalakítása.

Eközben terv van három új gázerőműre, ki tudja, miért? A miniszterelnök szerint azért, hogy “kiszolgáljuk a nagy ipari központokat”, az Energetikai Minisztérium azonban az időjárásfüggő megújulók terjedésével magyarázza a beruházások tervét - mintha mindegy lenne, miért akarnak elkölteni a klímaválság közepén földgázt égető erőművekre alsó hangon 5-600 milliárd forintot.

Megemlítenénk, nem csak a Greenpeace szerint kell a földgázt kivezetni 2035-ig. Az ENSZ alarmizmussal nehezen vádolható főtitkára, Antonio Guterres szerint “a fejlett országokban 2035-re be kell vezetni a szén-dioxid-mentes villamosenergia-termelést, vagyis nem lehet több gáztüzelésű erőmű sem”. Vele együtt mi sem látjuk, hogy lesz gázerőművekkel kibocsátáscsökkentés. A miheztartás végett, a kormány számait alapul véve, a tervezett erőművek évi kb 1,5 milliárd m3 földgáz elégetése mellett, 3 millió tonna szén-dioxiddal terhelnék az éghajlatot. Akik komolyan veszik az IPCC figyelmeztetését a rohamosan átalakuló éghajlatról, azok számára világos, hogy ha sikerül is megspórolni máshol ennyi, az erőművek által elégetendő földgázt, azok még akkor is pontosan 3 millió tonnával több szén-dioxidot eregetnének a levegőbe évente, mint amennyire a klímának szüksége van.

A never ending Paks-sztori

A Paks II.-vel kapcsolatos Patyomkin-előadás (először: “majd a franciák megoldják a németek helyett!”; majd: “az Európai Bizottság jóváhagyta a szerződések módosítását, gyorsul a paksi beruházás”), még figyelemelterelésnek is kevés. Egyelőre annyi történt, hogy mivel a német kormány vonakodott kiadni az exportengedélyt, ezért francia beszállítótól igyekeznek beszerezni az irányítástechnikát; illetve az orosz féllel még 2014-ben kötött szerződés egyes részleteit a rengeteg csúszás miatt igazították a valósághoz. De ettől a projekt fundamentális és strukturális problémái még egyáltalán nem oldódtak meg. Az ukrajnai háború miatt ugyanis politikai értelemben légüres térbe került a projekt, és a szerződésmódosítástól sem várható, hogy az orosz fél hirtelen jobban tudna alkalmazkodni az uniós nukleáris biztonsági jogszabályi környezet jelentette kihívásokhoz.

Paks I. beígért üzemidő-hosszabbítása sem áll a legbiztosabb lábakon. Igaz, országgyűlési határozat már van róla, az nem világos, hogy az elképzelésnek a Paks II.-vel való ütközését hogyan oldanák meg. Arról nem is beszélve, hogy már most egyre súlyosabb a napenergiával való verseny: utóbbi ugyanis egyre többször készteti arra a rendszerirányítót, hogy a paksi termelést lejjebb csavartassa. Így végképp nem látható, hogy mi a terv arra az esetre, amikor valamikor a 2030-as években egyszerre megy Paks I. és Paks II., és kisüt a nap. Merthogy napenergia esetében már a jelenlegi paksi kapacitás legalább ötszöröséről (10000 MW) szólnak a tervek.

Hogy ez reális-e? A március 31-én végül kiadott kormányrendelet, mellyel a magyar kormány Brüsszel felé a napelemek további térnyerése előtt tornyosuló problémák elbontását ígérte, ugyan nem tartalmaz túl sok konkrétumot, de dédelgethetünk némi reményt, hogy valami meg fog valósulni az elképzelésekből. Az elmúlt évek boom-ja ugyanis tagadhatatlanul mutatja, hogy Magyarországon napelemmel versenyképesen lehet áramot termelni.

Az ezredforduló óta különböző energiastratégiák mentén számos erőműépítési terv látott napvilágot, többsége azonban papíron maradt. Napból azonban alig 5-6 év alatt sikerült csaknem 5000 MW-nyi, két és fél paksnyi kapacitást kiépíteni. Ez, ellentétben a korábbi kudarcos erőműtervekkel, ráadásul jócskán meg is haladta az elképzeléseket. Immár nem ritka, hogy a déli órákban Magyarország 1-2, olykor akár 3 paksi blokk termelésének megfelelő áramot exportál - a május végi hétvégéken mindezt ráadásul úgy, hogy az egyik reaktor karbantartás alatt állt Pakson.

Az olykor bődületes mennyiségű (akár negatív áron elkótyavetyélt) villamosenergia-export, olykor ugyancsak bődületes mennyiségű import arról tanúskodik: a napenergia már elért arra a szintre, amikor a tárolás kérdése egyre inkább megkerülhetetlenné válik, és hogy valójában ez a kulcsa a további fejlődésnek. Mindenesetre bízunk a miniszter szavaiban, hogy tényleg komolyan gondolkodnak tárolókapacitások kiépítésén, amelyek segítenének a rendszerszintű problémán.

Hisszük, ha látjuk a zöld fordulatot

Viszont nincsenek, és nem is nagyon lehetnek illúzióink, hiszen az elmúlt bő egy év energetikát érintő döntéseiből leginkább olyan politikai racionalitás körvonalazódik, ami figyelmen kívül hagyja az energetikai, gazdasági, környezeti racionalitást. Így az elmúlt évek napenergiás bizonyítéka nem biztosan lesz elég, ha a kormány számára az energiaválságból való kilábalás helyett továbbra is fontosabb lesz a támogatások körüli, önsorsrontó játszmázás Brüsszellel.

Márpedig uniós segítséggel is nehéz elképzelni az ígért energiapiaci átrendeződést. A villamosenergia-fogyasztás 2030-ra ígért 55%-os emelkedése olyan mértékű átalakulást feltételez mind a termelői, mind a fogyasztói oldalon (akkumulátorgyárak, szevasztok?), amihez sok mindenre lesz szükség, de elsősorban pénzre. A realitásokat illetően ismét emlékeztetnénk, hogy az elmúlt évtizedekben menetrendszerűen belengetett, lényegesen kisebb átalakításokat ígérő tervekből nem sok minden valósult meg (csak példának: Gyurcsány Ferenc a Paks II.-t projektet a gazdasági válságot kezelő intézkedések között sorolta fel a Parlamentben - még 2009-ben, miniszterelnökként).

A nyilatkozatokban szereplő tervek várható megvalósulásával az Európai Bizottságnak is mintha problémája lenne, az országspecifikus javaslatok tanúsága alapján. Arról nem is beszélve, hogy ahogy arra a Bizottság is felhívja a figyelmet: a megújulók nem csak a nap- és szélenergiát kéne, hogy jelentsék. Igen, láttuk, olvastuk a minden jót megígérő kormányzati nyilatkozatokat - csak a Bizottsággal együtt, azt nem tudjuk, hogy miért kellene hinni ezeknek? A már sokszor hallott, geotermiát, fenntartható biogázt, hőszívattyúkat, energiahatékonysági programokat és még ki tudja, mi minden földi jót ígérő szólamoknak, ha a napenergia-szektort közben éppen sikerül lefékezni, miközben a többihez szükséges kapacitások legfeljebb nyomokban vannak meg az országban, és nyilvánvalóan idő kellene ezek felpörgetéséhez.

Azt pedig már lassan másfél éve vesztegetjük. Továbbra is úgy látszik, hogy ha gáz kell, a külügyminiszter nem rest repülőgépre ülni, és az MVM sem tétlenkedik, ha gázerőműre kell tendert kiírni. Klímaválság ide, energiabiztonság oda, a kormánynak mégis az uniós megújulós és energiahatékonysági kívánságok okoznak fejfájást.

Márpedig a Greenpeace megbízásából készített IEECP-tanulmány szerint feketén-fehéren kiderül, hogy ha teljes körű, társadalmi, természetvédelmi és gazdasági elemzésnek vetünk alá energetikai befektetéseket - analízisünk esetében a Mátrai Erőműbe tervezett földgázberuházást - akkor az eredmények alapján az erre szánt forrást kifizetődőbb lakóépületek teljes körű energetikai felújításába - beleértve az épületek hőszigetelését, és a megújuló energiaforrások hasznosítását - fektetni, nem pedig földgázba. Hogy miért kellene ezzel sürgősen kezdenünk valamit? Az energiafüggőségen és a klímavédelmen túl, Magyarországon az energiaszegénység szintje az egyik legmagasabb az Európai Unióban. Az energiaszegénység legalább minden ötödik háztartást érint, egy átlagos magyar család pedig havi költségeinek 14-18 százalékát kénytelen az energiaszolgáltatókra szánni. Ebből is látszik, hogy lenne jobb helye is azoknak a 100 milliárdoknak, amit a becslések szerint a gázerőművekre szánnak.

Jelenleg zajlik a Nemzeti Energia- és Klímaterv felülvizsgálata. Az eredetileg 2020-ban, az Unió felé benyújtott dokumentum átdolgozása önmagában is időszerű, nem csak a kötelezettség miatt. Nagyon bízunk benne, hogy felsorolásszerű kívánságlista helyett érdemi vizsgálatok eredményeképpen kialakuló, valódi ambíciót, és megvalósítható utat felvázoló stratégia készül. A minisztérium dicséretes módon leült egyeztetni civil szervezetekkel - reméljük, kivételesen meg is hallja, amit mondunk.

A szerző a Greenpeace klíma- és energiakampányának felelőse.