Február 24-én a harmadik évébe lépett az orosz–ukrán háború teljes intenzitású, 2022-ben kezdődött szakasza. Ennek apropóján az aktuális hadi eseményektől kicsit elszakadva érdemes áttekinteni, hogy mire lehet számítani a közeljövőben. Annál is inkább célszerű tágítani a fókuszt, mert a háború katonai tapasztalatait nemrégiben remek podcastban tekintette át a 444-en a Nemzeti Közszolgálati Egyetem két szakembere, Jójárt Krisztán és Takács Márk százados. A nyilvános szférában dolgozó hazai szakértők közül egyértelműen ők ketten értik és ismerik a legmélyebben az orosz katonai gondolkodást, illetve a harctéri eseményeket, így a beszélgetésük tükrében némiképp redundáns lenne hasonló áttekintést adni.

Ehelyett az alábbiakban arra teszek kísérletet, hogy előbb megvizsgáljam, mit tudunk az orosz, illetve az elemzés második részében az ukrán társadalom hozzáállásáról a háborúhoz, míg az anyag harmadik része a nyugati közvélemény trendjeivel foglalkozik majd. A konkrét kérdés, amire a három cikkben választ keresek, hogy vajon az elérhető, mértékadó közvélemény-kutatásokból látszik-e olyan trend, ami arra utalna, hogy akár a harcoló felek valamelyike, akár az Ukrajnát támogató nyugati országok feladnák a küzdelmet.

Egy kis módszertan

Közhelynek tűnik, ezzel együtt fontos leszögezni, hogy háborúban álló országokban nem könnyű közvélemény-kutatást végezni. Ez független attól, hogy az adott országban hivatalosan is hadiállapot van-e, mint Ukrajnában, vagy a rezsim annyira próbálja kisebbíteni a háború jelentőségét, hogy még háborúnak nevezni is tilos az eseményeket, mint Oroszországban. Háború idején ugyanis szükségszerűen korlátozva vannak a nyilvánosság csatornái, és a hatóságok jellemzően szélesebb jogköröket kapnak, mint békeidőben.

Ha pedig az adott országban esetleg autoriter, vagy egyenesen diktatórikus rezsim van hatalmon, akkor még nehezebb a feladat. Amikor ugyanis a válaszadó nem lehet biztos benne, hogy az általa adott válaszok valóban anonimak maradnak, és hogy a véleményét esetleg a későbbiekben nem fordítják ellene, annak szükségszerűen van egy moderáló, a véleményeket a (vélt) állami akarat felé torzító hatása.

Különösen igaz ez akkor, ha a közvélemény-kutatás telefonon történik. Mind Oroszországban, mind Ukrajnában (és máshol is) a leggyakrabban használt közvélemény-kutatási módszer a számítógéppel támogatott telefonos interjú (computer assisted telephone interviewing, CATI). Már önmagában az, hogy a kutatás telefonon történik, felvet módszertani problémákat, erről érdemes például Kmetty Zoltán 2012-es, de máig tanulságos tanulmányát elolvasni. Ehhez jön a háborús állapotból, illetve a politikai rendszerek jellegéből adódó további torzítás. Ha a válaszadó nem lehet benne biztos, hogy a beszélgetés idején valóban csak ő és a kérdező van a vonalban, akkor szükségszerűen – és teljesen érthető módon – óvatosabb lesz.

A fenti problémák hatására feltételezhető, hogy minden szűrési és adattisztítási megoldás ellenére az adatsorok reprezentativitásának hibahatára vélhetően tágabb, mint amikor békeidőben, demokratikus országokban készülnek hasonló felmérések. Egy egyszerű példával élve, ha az egyszeri orosz állampolgár Ivan Ivanovicsot valaki felhívja, és közvélemény-kutatóként bemutatkozva megkérdi, vajon támogatja-e a kormánya Ukrajna-politikáját, ő, ismerve a saját hazája jellegzetességeit, feltehetően óvatosabb választ fog adni, mintha egy svájci állampolgártól kérdeznék ugyanezt.

További probléma a menekültek kérdése, elsősorban Ukrajna esetében, de nem teljesen indifferens Oroszország kapcsán sem. Az eszkaláció kezdete óta sok millió ukrán állampolgár hagyta el az országot. Az ENSZ adatai alapján 2024. február 15-ei állapotok szerint Európában majdnem pontosan hatmillió ukrán menekült élt, Európán kívül még közel 476 ezer, ezenfelül további 1,2 millió ukrán ment Oroszországba, illetve Belaruszba. A telefonos közvélemény-kutatások a menekülteket nem tudják reprezentatív módon elérni. Nem lehet felméréseket végezni az oroszok által megszállt területeken sem. Oroszországot az eszkaláció kezdete óta körülbelül 800 ezer fő hagyta el, ami arányaiban sokkal kevesebb, mint az Ukrajnából elmenekültek száma, ezzel együtt rájuk is igaz, hogy a közvélemény-kutatók nem tudják őket reprezentatív módon elérni.

Ennek a konkrét cikknek a szempontjából azonban ez a probléma kevésbé releváns, hiszen azt, hogy az adott ország kész-e és képes-e folytatni a harcot, alapvetően az országban tartózkodók döntik el, nem a külföldre menekültek.

Nézzük tehát elsőként az orosz lakosság hozzáállását a háborúhoz.