• A csúcson érzett, energiával és adrenalinnal feltöltött mámor nagyon hirtelen tud elmúlni, aztán jön a verseny utáni űr.
  
• A világ legjobb sportolói is őszintén beszélnek már a rájuk nehezedő gondokról.
• Soós Judit sportcoach-sportpszichológussal és Késely Ajna úszóval beszélgettünk a témáról.

A csúcsra jutva rengeteget utaznak, sok időt töltenek távol az otthonuktól és a szeretteiktől, nagy nyomás alatt kell jól teljesíteniük, miközben a kritikusok árgus szemekkel figyelik minden döntésüket és mozdulatukat. Már-már szuperhősként ritkán adják jelét annak, hogy ne lennének betonkemények és magabiztosak, még csak repedések sincsenek a mindig csillogó páncélzatukon. A sikerük fényében mások is szeretnek sütkérezni, kudarc esetén viszont ritkán állnak melléjük.

Ez alapján akár egy nemzetközi vállalat öltönyös topmenedzseréről is beszélhetnénk, de ez a cikk mégsem róluk, hanem az élsportolókról, és az ő sajátos magányukról szól, ami a pályájuk során, sőt még az után is elkíséri őket. Fiatalok, sikeresek, a vakuk kereszttüzében nyilatkoznak vagy épp állnak a dobogón, rajongók szelfiznek velük, kapkodnak utánuk a szponzorok, így valószínűleg a magány a sokadik dolog, ami eszünkbe jut az élsportolókról, de a siker-pénz-csillogás hármasért ők is nagy árat fizetnek.

Már talán kevésbé döbbenünk meg, ha valaki kimondja, hogy nincs jól

Nincs még messze az az időszak, amikor elképzelhetetlen volt az is, hogy egy olimpikon ne kizárólag a magabiztos oldalát mutassa meg, hanem az „átlagemberit” is, aki néha elbizonytalanodik, kételyei vannak. Egy versenytől – ráadásul Az Olimpiától, Amiről Mindenki Gyerekkora Óta Álmodik – való visszalépés pedig az abszurditás kategóriába tartozott. Ha ma megtörténik, az még mindig szinte szenzációszámba megy, de már kevésbé érezzük azt, hogy ilyet még nem látott a világ. Ehhez azonban kellett az is, hogy a legjobb sportolók a világ elé tárják a korábban takargatott problémáikat.

A tokiói olimpia egyik „döbbenete” volt, hogy Simon Biles, minden idők egyik legjobb tornásznője mentális egészségére hivatkozva visszalépett a női torna csapatdöntőjétől, és felvállalta azt, hogy ő is emberből van. Ahogy a világ sem dőlt össze a visszalépésétől, úgy Biles sem: hosszabb pihenő után már a tavalyi, antwerpeni világbajnokságon négy aranyérmet nyert, Párizsban pedig újabb három arany- és egy ezüstérmével adott erős érveket arra, hogy a tornában miért ő a GOAT (Greatest of All Time). Simone Biles mellett sokat tett a mentális egészség előtérbe kerüléséért többek közt az úszó Michael Phelps, a szintén úszó Adam Peaty, vagy a teniszező Naomi Osaka is, akik mind nyilvánosan beszéltek az élsportolók útját övező mentális kihívásokról és saját, súlyos gondjaikról.

Biles, Phelps, Osaka vagy Peaty egyáltalán nem a ritka kivételek közé tartozik. Jessica Bartley, az Amerikai Olimpiai és Paralimpiai Bizottság pszichológiai szolgálatának vezetője szerint az elmúlt két olimpián az amerikai sportolók körülbelül fele a következők közül legalább az egyiket tapasztalta: szorongás, depresszió, alvászavarok, étkezési zavarok, kábítószerhasználat. Kutatások azt mutatják, hogy világszinten az élsportolók egyharmada küzd depresszióval vagy szorongással.

Elszigetelődés gyermekkortól kezdve és a dobogó magánya

Az élsportolók életmódját - azokét is, akik nem lesznek olimpikonok – a gyerekkor óta végigkíséri az elszigetelődés és a magány. Soós Judit sportcoach-sportpszichológus kérdésünkre elmondta, hogy a sportolók már életük korai szakaszában rengeteg társas élményből kimaradnak: az iskolai programokra, osztálykirándulásokra a versenyek, edzések miatt sokszor nem mennek, a tananyagot egyedül pótolják, gyakran családi eseményeken sem tudnak részt venni, vagy akár együtt tortázni a születésnapon, mert edzenek, versenyeznek, fogyasztanak, pihennek.

Érdemes felidézni, mit mondott Kopasz Bálint kajakozó, miután aranyérmet nyert a tokiói olimpián: „Kilencéves korom óta, vagyis tizenöt éve készülök erre, nagyon keményen dolgoztam, lemondtam mindenről: nem jártam bulikba, nem barátkoztam senkivel, lemondtam a magánéletről – ezt persze azért sajnálom, hiszen tizenöt éves korom óta szeretnék barátnőt…”

Az élsportolói életmódból fakadó társas (és kortárs) kapcsolatok hiánya gyerekkortól kezdve elkezd egy olyan szociális elszigeteltséget kialakítani, ami a nem élsportolóknál nincs jelen. Ők gyerekkoruktól kezdve ebben élnek, a család, a sporton kívüli barátok szerepe minimalizálódik, hogy csak a sportra koncentráljanak. Pont ez a gyermekkor és a sajátos szocializáció az oka annak, hogy a sportoló a siker ellenére, még akár a dobogón állva is belső magányosságot tud érezni, mert maximum a saját közvetlen közegével, szüleivel, esetleg csapattársaival tudja megosztani az örömét.

„Eldobnak, mint egy ízét vesztett rágót"

Aki nem teljesít jól, sporttágtól függően lecserélik, kihagyják a csapatból, egész egyszerűen már nem kell. Aki megsérül, lemarad, és kimarad: mindenki más megy tovább az úton, a sérült pedig mintha az út szélén maradna egyedül. Eldobnak, mint egy ízét vesztett rágót, és mindig van valaki, aki átveszi a helyed – mondja Soós Judit.